A II. típusú Személyi Ejtőernyős Csomag (SZECS-II.)

Valahol valakinek az az ötletük támadhatott a Magyar Néphadsereg berkein belül, hogy remek ötlet lenne az ejtőernyősöket egy kibővített elsősegély-csomaggal harcba vetni, mint gépesített lövész társaikat. Az ötletet értem is, és nem is, hiszen a sebesülés lehetősége mindkét fegyvernemre jellemző, így indokolt, hogy a gépesített lövészeknek is bővebb választék álljon a rendelkezésére orvosi eszközökből, míg az ejtőernyősöknek nyilván a lehető legtöbb mindent magukkal, és magukon kell vinniük ahhoz, hogy önállóan, az utánpótlástól elvágva is a lehető legtovább tudjanak harcolni. Összehasonlításul: egy mezei lövésznek egy kötéscsomag járt, ilyen ni:

Ez utóbbi koncepció végterméke az I. és II. típusú Személyi Ejtőernyős Csomag, azaz a SZECS-I. és SZECS-II. Én most itt csak a II. típust tudom bemutatni, mivel nagy szerencsémre egy baráton keresztül hozzájutottam egy ilyen szetthez.

A SZECS-I. és SZECS-II. közötti legnagyobb különbséget az jelenti, hogy előbbiben különféle gyógyszerek kapnak helyet (jód-párna, Sevenaletta-tabletta, stb.) míg a SZECS-II-ben zömmel kötszereket talál, aki keres. 

Míg a SZECS-I. teljességi jegyzékét nem tudom rekonstruálni (mivel nekem ilyenem nincs) a SZECS-II-ben ezek a jópofa játékszerek kaptak helyet:

- 100 lapos steril géz (1 csomag)
- Háromszögletű kendő (1 darab)
- Szegett mullpólya (2 csomag)
- Ragtapasz (1 csomag)
- Steril sebkötöző csomag (2 csomag)- Vízhatlan belső csomagolás (1 darab)
- Műbőr tok (1 darab)
- Tartalomjegyzék (1 darab)

Az egészet egy nagyon praktikus, vízhatlan, műanyag védőfólia tartja össze, amit egy rettenetes műbőr tokba csúsztathatunk be. Azért rettenetes, mert mint minden korabeli műbőr, és a műanyagok általában, idővel ez is rigiddé, törékennyé válik, és egyszerűen szétrohad majd, ha nem vigyázunk rája. A műbőr tokot egy az egész szájat körbeérő füllel lehet lezárni, és egy egyszerű patenttal rögzíteni. Ez a fül, remekül meggátolja a nedvesség, vagy más külső behatás bejutását a bezacskózott cuccokig. A tartalomjegyzék a tok aljában kap helyet, így a zacskó kibontása nélkül is láthatjuk, miből élünk. 

Hogy mikor rendszeresítették a SZECS-eket, arról csak halvány fogalmam van, én valamikor az 1960-as évek második felére, az 1965-ös egyenruha- és felszerelés-reform idejére tenném a megjelenésüket. Ez persze nem akadályozza abban a szettet, hogy akár 1953-as gyártású darabokat is tartalmazzon (1953-ról egyébként érdemes megjegyezni, hogy a hadsereg szempontjából egy roppant termékeny év volt, hihetetlen mennyiségű egyenruhát, fegyvert, katonai cikket sikerült akkor legyártanunk Magyarországon, így azoknak a felhasználása bizonyos tételeknél máig tart). Érdekesség, hogy ettől függetlenül a szettek elkísérték a mélységi felderítő és ejtőernyős katonákat egészen az 1990-es évekig, változatlan külsővel, viszont természetesen frissített belső tartalommal. Eredeti fényképen eddig nem láttam előfordulni, gondolom M-zárolt (azaz mozgósítás idején kiosztható) felszerelési darabnak számít.

Az én SZECS-II.-m a pecsétjei alapján 1966-ból származik, viselni a derékszíjon lehet, egy széles, duplán szegett bújtató segítségével. Valaki már megdézsmálta, mert a vízhatlan fóliát feltépték, és a ragtapasz galád módon hiányzott is, azt utólag pótoltuk ki.

Ha tetszett a leírás, dobj egy lájkot, ha van sztorid, fényképed, véleményed a SZECS-ekről írj egy kommentet bátran!

Szolgálati közlepény: Hazagyöttem

Hogy őszinte legyek srácok, itthon vagyok egy ideje, de annyira nagyon nem volt erőm semmihez, hogy nyáááá... szerencsére még mielőtt nekiindultam volna Horvátországnak, itthon összeállítottam egy újabb gyűjtemény fotóit bemutatásra, úgyhogy nem veszett el teljesen az ügy.

No de hol is jártam pontosan? Ha valakit izgatna, a főhadiszállást a dalmát tengerparton és Čiovo szigetén terpeszkedő Trogir városától egy bő köpésnyire, a Rožac kempingben ütöttük fel. Ez egy saját stranddal, nagyon kulturált vizesblokkal, wifi-vel felszerelt lakókocsi-kemping, ahol igazi nemzetközi forgatag pörög a nap minden órájában. Akár aludni akarsz, akár nem.

Maga az Adriai-tenger hozta azt, amit egy tengernek nyújtania kell: sós volt, roppantul tiszta, és kifejezetten hűvös. Mindenképp megéri belecsobbanni, ha még nem próbáltátok! Ahogy a helyiek mondják: "Kad stavis prst u more povezan si s cijelim" svijetom azaz "Amikor bedugod az ujjad a tengerbe, kapcsolatba kerülsz az egész világgal". 

Ám még mindig nem utazóblog vagyok, úgyhogy hiába viselkedtünk kint családostól tőről metszett turistaként, itt és most a dolog hadtörténeti jellege domborodik ki - sajnos utólag, mivel a helyszínen szinte törvényszerűen nem juthatott idő mindenre. Hadtörténeti szempontból pedig Trogir városának van néminemű tapasztalata. Itten éppen
Csontváry Kosztka Tivadar: Traui látkép naplemente idején (Trau/Trogir 1899.) cmű épén látható az város:

A cirka tízenikszezer lelket számláló városnak akad egy latin neve, Traqurium, valamint egy német, Trau. Ez, valamint az a tudat, hogy a helyiek nagy része nem feltétlenül idegenforgalmi indíttatásból a horvát és (ez már egyértelműen tourist-éknak, azaz nekünk szól) az angol mellett elbeszélget veled németül, olaszul, kicsit magyarul is jelzi, hogy a térség az évszázadok során minden volt már, csak még akasztott ember nem. Így néz ki a Trogir mikor éppen fotózzuk hogy mégis útiblogoljak:

Sikátor. Bizony.

 Erkélyjelenet Romeovics és Julianova nélkül

Szent Lőrinc Székesegyház. Épült vagy háromszáz évig, a bimbammokat még máig kézzel cibálják ha kell ha nem.

 Keresztelő Szent János temploma. A XIII. században rakták össze. Akkor még tudtak építkezni.

Keresztelő Szent János trogiri szobra.Vagy szállítani készülnek, vagy pedig az ott egy szakrális daruplatform, és én vagyok a bunkó.

Időrendben visszafelé haladva örömmel láthatjuk, hogy a térséget nagyjából érintetlenül hagyták a Jugoszlávia széthullása utáni háborúk, bár szerb feliratokkal nem nagyon találkoztam sehol, horvát zászlókat viszont okkal-ok nélkül látni minden középületen, templomon, sőt, sok kertes ház teraszán is.

Az ezt megelőző konfliktusból, a II. világháborúból azonban a térség sem tudott kimaradni, Trogirt jelesül 1941 áprilisában szállták meg az olasz csapatok, Jugoszlávia lerohanásának keretén belül, főleg kikötője, és biztos jóval kevésbé a helyi rakija (avagy sligovica) okán, ami szerintem önmagában csatadöntő kivitelű rettenet.

Mivel a frissen született Horvátország (akkori nevén Horvátország Független Állama avagy
Nezavisna Država Hrvatska - NDH) akárhonnan nézzük is fasiszta jellegű bábállama volt a Berlin-Róma tengelynek, amivel ma sem dicsekszenek az emberek, nacionalizmus ide vagy oda, rengeteg emléktábláját és egyéb nyomát látni a partizánháborúnak, amire a vidék kifejezetten alkalmas. Ha Winston Churchill szerint aki ráadásul Sir is, ez volna "Európa lágy alteste" akkor nem tudom mi neki a kihívást jelentő kemény terep...

Dalmácia  esetében még azzal is színeződik a helyzet, hogy a térséget az olasz Mare Nostrum (Mi tengerünk) elv alapján tokkal-vonóval hozzácsapták Mussolini játszóteréhez, mondván, a Földközi-tenger bizony olasz Comprende? Ami a helyiek kívánságlistáján nagyon kicsit volt a 101 kiskutya dramatizált élőszereplős musicalváltozatának kötelező megtekintése alatt. Merthogy dalmata... dalmát... értitek...? Mindegy.

Így az errefelé folyó partizánharcok résztvevői a helyi ellenállók (nélkülük nehéz) és a talján katonák voltak, utóbbiak erős fórral indultak neki a meccsnek. Hazai terep előnye ugye, helyi lakosság támogatása ugye, aszimmetrikus hadviselés jellegzetességeit támogató terepadottságok és azok kihasználása ugye... az olaszok meg átaludták Clausewitzet de még Szun-cét is... Itt is inkább a partizán, mint a parmezán a nyerő:

Ha már sportnyelv, fór, és társai: A közeli Split szeme-fénye, a HNK Hajduk focicsapat (nevük nem véletlenül cseng magyarosan: legnagyobb idoljaik a hajdúk, akiket afféle Robin Hood-szerű kedélyes banditáknak lát a helyi folklór) miután 1943-ban az olaszok letették a fegyvert, és Splitben rövid partizán-önkormányzat után a németek lettek a górék, edzőstül-játékosostul fogta magát, és inkább testületileg beállt nagy rajongója, Tito partizánjai közé, mint hogy az NDH zászlaja alatt rúgja a bőrt. 1944. Július 7-én a csapat hivatalosan is a jugoszláv partizánok futballcsapatává avanzsált. Ekkor jelent meg a klub címerében a partizánok vörös csillaga is, (amit az utóbbi időben valahogy hanyagolnak) és a földközi-tengeri hadszíntér számos szövetséges futballcsapatával játszottak barátságos mérkőzéseket, többek között egyszer még a briteket is lenyomták. Emellett Charles De Gaulle tábornoktól a "Szabad Franciaország tiszteletbeli labdarúgócsapata" megtisztelő címet kapták meg. Ők itt a Hajduk(ok?) az 1944. szeptember 27-i római meccsen, az angol Nyolcadik Hadsereg csapatával. A csillagosok a dalmát fiúk.

Trogir a háború alatt Splithez hasonlóan kikötője okán a tengeri partizánokkal "Vörös Kalózokkal" vívott harc egyik fontos olasz támaszpontja, és kedvelt célpontja volt. Olyannyira, hogy már 1942 szeptemberében vontatóhajón érkező partizánok támadták meg a kikötőt, némi rongálás után mint akik jól végezték dolgukat távoztak. A következő év februárjában az olasz M21-et kapták el a nyílt tengeren partizánok, az olasz hatóságok csak a civil lakosságon statuálhattak példát.
1943 június 10-én egy felfegyverzett halászbárka garázdálkodása okozott forró perceket a Regia Marina (ez nem egy gregorián stílusban alkotó elektronikus-pop együttes neve, hanem az olasz Királyi Haditengerészeté) illetékeseinek.

Szintén 1943-ban, közelebbről április 30-án a kifejezetten partizánvadász feladattal (!) kifutó NAP 24 nevű hajót vonták ki a forgalomból. Ezek az összecsapások roppant egyenlőtlennek tűnhetnek, hiszen az egyik oldalon katonák állnak (igaz olaszok) katonai járművekkel (igaz oldschool hazaival, vagy félkész jugoszláv darabokkal), képzettséggel (igaz olasszal), fegyverekkel (Beretta, Carcano-Mannlicher, Breda... Nincs több kérdésem!), míg a másikon bármi ami úszik helyi legényekkel a fedélzeten, és néhány géppisztollyal, esetleg kézigránáttal... ám a támadások túlnyomó többsége sikerrel járt! Hogy ne legyek igazságtalan, meg kell említenem, hogy a több mint félszáz sikerrel zárult tengeri partizánakció mellett az olaszoknak is volt egy jó... napja, 1943. október 6-án elfogtak egy fegyvereket szállító jugoszláv partizánhajót. Az elfogást bonyolító olasz hajót még aznap elsüllyesztette a legénysége, nehogy német kézre kerüljön... legalábbis ez derül ki a jelentésből. 
A támadások javát így is Split élte át, ahol az olasz haditengerészet által jugoszlávoktól át elvett félkész és félromos hadihajók mellet a helyi fasiszta elöljárók és haveri körük magánjachtjai horgonyoztak. Több agyvérzést, és legalább féltucat sírógörcsöt eredményezett a terület új olasz urai körében a magántulajdon elleni erőszak mellett közszeméremsértést is megvalósító vandalizmus. Ez itt a képen egy német lobogó alatt hajózó jacht (ellentéte gondolom a nicht) illusztráció gyanánt, de elképzelhetjük a szorgos fasiszta tulajdonos örömét, mikor reggelre kelve egy nagy vörös és verhetetlen... gúnyrajz köszöntötte munkában megfáradt tekintetét.

Trogirban tudtommal nem voltak harcok, a város 1944. október 28-án szabadult fel a fasiszta uralom alól. Azt, hogy ezek a fasiszták olasz, vagy német katonák lehettek, nem sikerült kiderítenem, de sejtésem szerint akár mindkettő igaz lehet... Az olasz fegyverletétel (1943. szeptember 8.) utáni kavarodást remekül érzékelteti ez a helyzet is. Mussolini eltávolítása után az olaszok ugyanis egy csinos kis polgárháborúban találták magukat, egyik oldalon a fasisztákhoz hű erőkkel, akiket Németország támogatott, a másik oldalon meg a Szövetséges Hatalmak lassan csordogáló segítségében reménykedő békepártiakkal. Ebben a helyzetben a németek gyorsan használták ki technikai és helyzeti előnyüket, így számos olasz helyőrséget fegyvereztek le, köztük a dalmáciaiakat is. Minden esetre itt egy emléktábla, mely a jeles napra emlékezik. Akad a kis szigeteken minimum hat-nyolc tucat ilyesmi típusú darab:

Ez is egy partizánemlékmű, kocsiból rohamtempóban fotózva:

Ennek ellenére a mosolygós helyi pólóárus-lányzó vígan kínálgatta a hipster-népviselet olyan darabjait, mint pl. ez a Hitleres-bajszos-szmájlis trendiség ott a szélen. Nem vettem.

Egy világháborúval visszább Trau városa osztozott Dalmácia többi részének sorsában, az ide-oda forduló olaszok állandó célpontjaként a balkáni puskaporos hordó etnikai feszültségei az Osztrák-Magyar Monarchia tengerparti területeit is elérték, Dalmáciában az olasz irredentizmus mozgalma volt igazán népszerű annyira, hogy közel 9 000 dalmát önkéntes "menekült" Olaszországba a háború kitörésekor. Bár a város egyben a horvát kultúra fellegvára is volt a Monarchián belül, a háború alatt, és után itt is megjelentek az olaszok felé tolódás jelei... nem meglepő módon főleg a helyi olasz közösségben. Olyannyira, hogy a háború lezárása után (amit maga a város nem sínylett meg) helyi olasz nacionalisták olasz csapatok segítségével megszállják Trau városát, amit csak az amerikai közbenjárás után hagynak el. Nem csoda, hogy kitört a Mare Nostrum-őrület... ez a már emlegetett balkáni puskaporos... üst? Hogy kaphatta a nevét egy üstről a puskaporos hordó..? Kép? Zavar!

Trogir a Habsburg Birodalom (és így a Monarchia) előtt Napóleon alatt francia uralommal élt együtt, ennek nyomait nem láttam, hacsak nem számoljuk ide, hogy a hollandok után szerintem a második legbunkóbbak a franciák tudtak lenni a kempingben (holtversenyben nagy haverjaikkal a németekkel) mintha csak otthon lennének.

A városnak egyébiránt akad némi magyar vonatkozása is. 1180-től 1322-ig ugyanis az éppen a horvát királyi koronát is fel-felpróbáló magyar királyok fennhatósága alá tartozik. Már amikor éppen nem a velenceiekkel pofozkodunk rajta, akik 1420-ban döntenek úgy, hogy most már örökre az övék a hely. Vihetik, mert úgyis belerokkan a török hódítók elleni non-stop harcba a XVII. századra.

Főszerepet kapott a tatárjárás (1241) körüli csetepatékban is, ugyanis a lányait frissiben elvesztő IV. Béla királyunk ide menekült egy kissé kifújni magát. Emlékét a Kraljevac-(Király-)sziget neve őrzi leginkább, de horvát barátaink boldog-boldogtalannak széles mosollyal újságolják, hogy náluk volt átutazóban a megtört nagy király. Ha kérik, még meg is mutatják a koronázópalástjának csuklyáját amit személyesen tőle kaptak amiért hűségesen befogadták. A másik megoldás gondolom a felkoncolás lett volna, azt viszont nem lehet vitrinbe tenni... Ott menekül Ívbéla nagy erőkkel, mögötte a gaz tatarak:

 

Trogir/Trau egyébként már az ókorban, a rómaiak előtt is lakott település volt, római neve Traqurium volt, és eredetileg az illírek, majd a siracusai görögök lakták (ők Tragurion néven említették), a Krisztus előtti III. század óta, de olyan leletet nem tudtam hozni ami ezt igazolná, csak a Kamerlengo-kastély falának egyik pici kövét szedtem össze emlékül. Viszont náluk még nem ölnek meg senkit ha nyáron az étterem nyitott részén dohányzik, és a nejlonzacskó sem feláras a boltban... barbárok. Ez meg itt a helyi teszkó és én az új pólómba'

Hogy ne ez a sokkoló vizuális élmény égjen belétek, idedobom az út kifejezetten giccsesnek mondható naplementéiről készült felvételeket (mindegyik itt megjelent saját képért öcsém a felelős, de lehet, hogy a puskaporos üst rajza és IV. Béla retardált arcú üldözői is az ő lelkén száradnak).

Ja azért persze vettem csíkospólót, avagy lánykori nevén telnyaskát. Semmivel sem olcsóbb mint itthon, de kintről KELL hozni. Anélkül a határon sem engednek át. Neki is van története, elég az hozzá most itt, hogy mielőtt a szovjetek kisajátították volna, a francia kereskedelmi hajósoknál jött divatba, így különültek el a többi nemzet matrózaitól. PErszea többi nemzet matróza sem volt hülye, rögtön utánozni kezdte az új módit, így már a matrózok különböztek a nem-matrózoktól. Van belőle rövid ujjú, hosszú ujjú, trikóforma szabású is. A fehér alapon csíkozott póló nem fehér csíkjainak különleges jelentése van. A sötétkék a tengerészeké, a fekete a tengeralattjárón szolgálóké, az égszínkék a VDV szovjet légideszantosaié, míg van belőle állítólag zöld a határőrség, és piros a belbiztonsági szolgálat (OMON) részére. Én sötétkéket hoztam, mert az szép. Igyekszem nem beépíteni egy szovjet tengerészgyalogos gyűjteménybe. A csíkőrület kint egyébként oda fajult, hogy kapható ilyen anyagból kistáska, napernyő, kalap, papucs, felfújható fém faház is.

Remélem örültök, hogy itt vagyok, életjelet adtam, és mostantól megint jönnek a jó igényes bejegyzések!

Ahoy!

KONTAKT

Lassan éledezik a blog facebook-csoportja is, aki kedvet érez a csatlakozáshoz, kommenteléshez, megosztáshoz, kérdezgetéshez, válaszolgatáshoz, vitatkozáshoz, az erre a zavarba ejtően szuggesztív képre kattintva meg is teheti!

Hírhalászat: Nem jó hír... legalábbis egy detroiti hagyományőrzőnek

Július 4-én az USA-ban mindenki nagy erőkkel megünnepli, hogy Will Smith és Jeff Goldblum visszaverte a földönkívülieket egy egyszerű Windows frissítéssel nemzete kivívta függetlenségét Nagy-Britanniától, immáron 237. éve. Ilyenkor dübörög az amerikai álom, tűzijáték, baseball-meccsek, hot-dog, katonai parádék, felvonulások, ésatöbbi, a viszonylag fiatal nemzet pedig egyként ünnepel. Szóval olyan, mintha a mi augusztus 20-ánkat egybekötnénk mondjuk március 15-el, és közben azt ünnepelnénk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott világbajnok lett illetve kijutott a VB-re vagyis döntetlent játszott Szomáliával.

 

 Egy detroiti férfi azonban kicsit átértelmezte a függetlenség fogalmát, amikor II. világháborús járművével, egy gyönyörűen restaurált M8 "Greyhound" páncélozott szállító harcjárművel nekiindult a belvárosnak. Ő itt a Greyhoung azaz "Agár" 

Az eredeti vasat az amerikai hadsereg tenderére 1941-ben kezdte fejleszteni három nagy cég a Studebaker, a Ford, és a Chrysler. A kiírásban szerepelt, hogy egy gyors, könnyű páncélvadászt tessék prezentálni, amire rá lehet passzintani a már meglévő 37mm-es M3 típusjelű (addigra régen elavult) páncéltörő lövegekből járművenként egyet, no meg némi védőfegyverzetet (egy .30-as kaliberű géppuskát a járműtestbe a gyalogság ellen, és egy .50-est a toronyba, ennek a dolga a légi célok elleni egyenlőtlen harc ha muszáj) is. A tendert pofátlan magabiztossággal egy év papírtologatás után 1942-ben a Ford gépe nyerte, a jó tulajdonságai mellett, és a rossz tulajdonságai ellenére sokat nyomhatott a latban az is, hogy ha a sereg kérte, tegnapelőttre legyártottak belőle 600 darabot. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg, és 1945-ig nem nagyon akart abbamaradni. Ez idő alatt legyártottak 8 523 darab Greyhound-ot, amiből olyan 1 000 darab a Kölcsönbérleti Szerződés (avagy a "kaparjunk össze némi hadsereget gyengébb szövetségeseinknek" program) keretén belül olyan egzotikus országok fegyvertárába került, mint Brazília, Franciaország, és Nagy-Britannia. 

A típus ezután zömmel az európai hadszíntéren bumlizott keresztül, ám eredeti feladatához, a páncélvadászathoz bizony már nem volt elég erős a lövege, így főként mindenféle erődítmények ellen vetették be, vagy gyors "hit 'n' run" azaz szabolcsi dialektusban "tockos oszt uzsgyi" taktika részeként gyors és roppant bosszantó erőszakos járőrvállalkozások során vették jó hasznát. A Greyhound a háború után még egy kicsit forgolódott a koreai háborúban, majd lassan átkerült az afrikai országok fegyvertárába, ahol (mint a szekercétől kezdve nagyjából mindenféle fegyverféleség) máig fel-felbukkan. Felhasználói között az USA-val és az EU kongói missziójával együtt 52 országot találtam, de ez az afrikai belpolitikai helyzet ismeretében nagyjából 46-192 közti szám is lehet. Gyűjtői értéke főleg abban áll, hogy nem lánctalpas, így közúton is egész lazán el lehet mászkálni vele tréler nélkül.Itt épp fekete-fehér:

A technikatörténeti megálló után vissza a detroiti sétakocsikázáshoz: Maga az ötlet még nem is akkora gond, hiszen ha valaki egy háromtengelyes harctéri matuzsálemmel akarja kifejezni hazafiságát, és minden papírja rendben van, azt az USA-ban cseppet sem nézik hülyének. Nyilván egy pár ilyennel támogatva gyorsabban is meglett volna az az elszakadás anno a brit elnyomóktól. 

A gond akkor kezdődik, amikor az úriember a járműre épített .50-es kaliberű Browning géppuskának látszó eszközzel néhány sorozatot is elereszt, és ettől a környék egyébként lövöldözéshez jól szokott lakói bepánikolnak. A 911-es forródrót fehér izzásig hevül, a rendőrök csak azbesztkesztyűben veszik fel a kagylót, amiből nagyjából kis eltéréssel ugyanaz a sztori körvonalazódik: egy őrült lövöldözik Detroit utcáin egy TANKKAL. Mert ugye ez Tank. Mindene van ami egy Tanknak: nagy, zöld, gurul, antennák is fityegnek mögötte, tornya is van, és ami a legfontosabb, és gyermekkorunk összes rajzfilmje, és háborús filmje alapján vitathatatlan bizonyíték: fehér csillag van rajta. Ötágú.

Több se kell a rendőröknek, helyszín lezár, iszonyatos erőkoncentráció, talán még a Fehér Házban is megcsörrent egy elfeledett telefon valamelyik takarítószeres szekrény mélyén, rajta a felirattal "CSAK DETROITI HARCKOCSITÁMADÁS ESETÉRE!". 

A történet vége: a jogkövető gyűjtő, és/vagy hagyományőrző, de mindenképp fonák gondolkodású amerikai állampolgár jámborul aláveti magát a Törvény erejének, bár ő úgy gondolta, hogy a sok-sok tűzijátékozás közepette az ő durrogtatása senkinek nem tűnik majd fel. Merthogy mivel is durrogtatott?

Gázfegyverrel.

Egészen pontosan az .50-es kaliberű M2-es nehézgéppuska élethű, ám PB-gázt eregető, ezzel valóban lövéshez hasonló hang- és fényhatást okozó változatával eregetett sorozatokat, ami nem igazán fegyver. Maximum annyira, mint amennyire a Greyhound "tank". Ez a megoldás igen népszerű a külföldi hagyományőrzők között, mert a kis palack gáz sokkal olcsóbb, mint a hevederenként 250 darab vaktöltény, így sokkal tovább lehet hadijátékokon lövöldözni, egyébként meg nagyjából eléggé veszélytelen jószág. A következő képnek semmi köze semmihez:

Tartozom egy vallomással: Eredetileg nem akartam ilyen vitriolosat írni, de kiszaladt. Az emberi hülyeség ismét megmutatta egyik arcát, és ennek két áldozata van: az egyik a rendőrség, akiknek erre az árnyékra is vetődni kellett, mert mit tudják ők, hogy az árnyékot egy hóbortos úriember veti. Viszont talán nyugodtabban is konstatálták, hogy ez a nap is úgy telt el, hogy nem kellett harckocsit kilőni, ráadásul a fizetésüket is megkapják érte, így őket kevésbé sajnálom. A másik áldozat iránti szánalmam viszont már-már fetisisztikus... mivel ennek az ökörségnek a szenvedő "alanya" (vagy inkább tárgya) az M8-as Greyhound volt. 

Adott egy történelmi darab. Végigrugdosták minimum egy háborún, otthonra talál egy gyűjtőnél, aki talán rendbe is teszi, ez csodás. Az viszont kevésbé, hogy utána ezzel a vassal teljesen anakronisztikus módon, egy tök másik történelmi korszak évfordulóját, és kvázi az "amerikaiságot" akarja megünnepelni. Majdnem mintha beparkolnék a Nemzeti Múzeum lépcsői elé március idusán egy teljesen indokolatlan T-34-essel. Ennél nem biztos, hogy ügyesebben:

A dolog végül a jármű elkobzásával ért véget, idáig tart a történet, gondolom a tulaj nem fog tudni nullszaldósan kijönni a kalandból. 

Egy NSA akta margójára: Fokozottan felhívnám a figyelmet, hogy az USA nem egyenlő ezzel a "rendhagyó" példával!

Az emberek nem mind mennek ki az utcára M8-as Greyhound-okkal ünnepelni, mert akkor nem a Függetlenség Napjának hívnák, hanem a "Nemzeti Greyhound és Légszennyezési/Közlekedési Dugó Emléknapnak". Továbbá azt a hülyét vennék őrizetbe, aki csak hot-dogot akar enni, baseballt nézni, és egy kicsit kilépni a mókuskerékből. Mondjuk a családdal. Vagy a Greyhounddal. Kinek mi... ne tagadjátok Kedves Olvasók, azért többen eldurrogtatnátok akár vaklőszerrel is mondjuk a Városligetben egy délutánt. Velem együtt.

Itten látható az eredeti cikk ANGOLUL

UPDATE: Légoltalmi Liga gyűjtemény (1937-1944) - megköszönős poszt

Legutóbb írtam arról, sikerült szerezni elemlámpát a légoltalmi gyűjteményhez. Az Élet, azonban közbeszólt, az eladó nem találta a terméket, így megegyeztünk, elhoztam tőle mást, ugyanabban az árfekvésben, amit hamarost bemutatok. Itt is szeretném megköszönni neki az együttműködést. 

  

Ez a kis kitérő nem vette el a kedvemet, úgyhogy kicsit átalakítottam a légoltalmi gyűjteményt, egy hosszabb bőrkabát segítségével. Ráadásul találtam még pár eredeti fényképet az interneten, amiket itt közlök is, hátha valakinek segítséget nyújthatnak:

Légoltalmi szolgálatosok, leventék, és tűzoltók kutatnak a romok között Budapesten egy bombatámadás után. Jól látszik a vastag tűzoltó-öv, a vászon kezeslábas, a már bemutatott 35M "Légó-B" sisak, és a 35M "Légó-A" változat is:

Légvédelmi keresőreflektor:

Valamint légoltalmi irányítóközpont, ahonnan az országos riasztórendszert koordinálták:

Ezek a képek jó betekintést engednek a légoltalom összetett munkájába, és nem utolsó sorban korabeli forrásként nekem az első kép különösen sokat segített a felszerelés továbbgondolásában. No de lássuk a medvét:

Ez volt a medve, és most rátérnék abban, mi változott a gyűjtemény képében. Első sorban hosszabb bőrkabátot használok hozzá, mert a háromnegyedest túl rövidnek éreztem ehhez az összeállításhoz, már azt is tudom, hová tökéletes viszont.
Egy kedves jó barátomtól emellett kaptam egy roppant érdekes olvasmányt, aminek már a címe is sokat ígér: Mezőgazdasági Termények Gyujtóbombák, Gyujtóeszközök, és Gyujtogatás Elleni Védelme Érés Aratás és Cséplés Idején 1942-es budapesti kiadású füzetke, ami leírja, hogyan telepítsük szét a gyúlékony és háború idején létfontosságú terményt úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt okozza benne a fentről, vagy épp lentről érkező szabotázs, hogyan létesítsünk tűzfigyelő szolgálatot a szántóföldek mentén, és hogyan néz ki, miként oltható az angol gyújtóbomba és még sok más, akkor létfontosságú tipp. Mindezt csodálatosan érthető, már-már művészi ábrákkal teszi egyszerűbb lelkek számára is egyértelművé a füzet. A bonyolultabbaknak természetesen jut törvény- és rendeletgyűjtemény is a különféle idevágó paragrafusokkal egyetemben. A füzet megélt egyet s mást, ez látszik az állapotán is, de kellő óvatossággal olvasható. Innen is nagyon köszönöm Laci!!

A következő darabot jó ideig nézegettem, mielőtt megvettem volna. Úgy voltam vele, hogy egyáltalán nem lesz rá szükségem, vagy ha igen, könnyen megoldható, egy másolattal. Azonban a kis szemét addig csücsült az aukciós oldalon, míg meg nem kérdeztem, olcsóbban eljönne-e a darab, és megneveztem egy nekem működő összeget. Szerencsém volt, mert az eladó jó ideje pakolhatta már, így beleegyezett. Neki ezt köszönöm! így egy kis alkudozás után került hozzám ez az ÓVÓHELY feliratú zománctábla, ami valaha, egy kevésbé jobb napokat látott légópince ajtaján, vagy bejárata fölött csügghetett szótlanul, mint szemölcs a fán. A zománctábla felülete enyhén domború, hossza 30 centi, szélessége 10 centiméter. A sárga háttér előtt élesen elütnek a nagy vörös betűk. Kifejezetten figyelemfelkeltő, és a hozzám hasonló lelkületű gyűjtőfélék, történelem iránt érdeklődők fantáziáját is biztosan azonnal megmozgatja. Emellett van neki két luka a csavarok okán.

Ő az a két újdonság, amik okán felújítottam a légós képet, talán kicsit közelebb jutva a valóságoshoz. Így néz ki egyben a már ismertetett összeállítás új arca egy életlen, későn készült fotón:

Ha tetszett, osszátok meg másokkal is! Ha nem, írjatok véleményt nyugodtan.

A hagyományőrzők típusai

Lelkierőt gyűjtöttem az egyik legnehezebb téma feldolgozásához. Az ember mindig nehezen néz őszintén tükörbe főleg akkor, ha másokról is véleményt alkot. Elkerülhetetlenek a viták, súrlódások, egyet-nem-értések, főleg ilyen esetben. Kényes az egyensúly, és nehéz meghatározni, kik is tartoznak a hagyományőrzők mely csoportjába, és van-e értelme egyáltalán ilyen megkülönböztetésnek egy olyan szabadidős tevékenységben-életformában, ahol az ember végül is a saját idejével-pénzével dolgozik. 
Szerencsére nem én találom fel a spanyolviaszt, valaki(k) már kategorizálták előttem a hagyományőrzőket, így nézzük, mik is a "törzsfejlődés" szakaszai egy katonai hagyományőrzőnél:

A Gagyizó (Farb)
Mint minden jó, ez a besorolás is az Egyesült Államokból ered, a feloldása pedig az idők homályába vész, de akad pár elmélet a megfejtésre.
Betűszó nr. 1: „Fast And Researchles Buying” azaz értelmi fordításban „Garantáltan Alaptalan GYors Invesztálás”. Oka a már említett eszeveszett felhalmozási vágy, tanulás és válogatás nélkül.
Betűszó nr. 2: „Far Be it from me to criticise” vagyis „Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam…” ez az a mondat, amit az igényes, és vitázni vágyó kénytelen hagyományőrző egy átlagos rendezvényen ezermilliószor elkezd, majd egy hangsúlyos „DE”-vel folytat. Aztán felad.
Betűszó nr. 3: Farbe (német: szín): A hagyományőrzők ezen szegmensét máig arról lehet megismerni, hogy színpompásak, feltűnően csillognak-villognak, és hozzáértő szem számára kirívóan kellemetlen, már-már giccses látványt jelentenek.
Hogy őszinte legyek, a legtöbbünk itt kezdi, hacsak nem kerül elsőre olyan csapatba, vagy olyan tapasztaltabb hagyományőrzők keze közé, akik segítenek. Minden hagyományőrzőnek megvan a maga „első rendezvénye”, ahol tuti, hogy megkapja ezt a címkét. Van, aki utána sem tudja/akarja leszedni magáról és itt a baj. Miért is baj ez?
Gagyizó minden olyan figura, akinek a felszerelése, megjelenítése, vagy a viselkedése méltatlan ahhoz, amit képvisel és akarva, akaratlanul lejáratja a hagyományőrzést. Ékes magyar fordításban most tört be a halpiacra egy új szó, és ez a „Gagyományőrző”. Nem tudom jogdíjas-e, de ha igen, innen üzenem, hogy leisszuk.

A fő motívum (szerintem) ennél a brigádnál a hajthatatlanság és a nemtörődömség. Nagyon sokszor hiába jelzed akár ezerszer, hogy egyszerűen nem hiteles, amit alkotnak, és hiába mondanád, hogy van gyógymód, semmi pénzért nem válnának meg a szép műszóval csak anakronisztikusnak nevezhető kellékeiktől. Ennek pedig csak egy oka lehet: jól érzik magukat így, nem akarnak változtatni.

Természetesen vannak, akik látva, hogy lehet másképp is csinálni, és az nem feltétlenül drágább, kimásznak a gödörből. Ők azok, akik rosszkor voltak rossz helyen. Ha ez egy egész csapatot jelent, az még jobb. Az igényesség nem egyenlő a gazdagsággal, mert az ember mennyiségre kicsiny, de minőségileg támadhatatlan gyűjteménnyel is lehet elismert hagyományőrző. 
A minőség pedig nem egyenlő a magas árral. Például az "eredetivel megegyező anyagból eredeti eljárás alapján" készült repro felszerelési tárgyak nagy része, ugyanúgy pakisztáni, vagy kínai eredetű, csak van rajtuk egy címke, amitől az ember rögtön azt gondolja, hogy többet ér az adott termék. Pedig ez csak reklám, láttam szétesni "eredetivel egyező anyagú" felszerelést ott, ahol az olcsóbban vásárolt, "gagyi" darab még vígan muzsikált. Így számomra nem "gagyizó" az, aki az olcsóbb replikát veszi meg addig, míg az az olcsóbb másolat külső jegyeiben és minőségében, használhatóságában hozza azt, amit egy drágább másolat. Teljesen mindegy, hogy az amerikai M36-os hevederemet a Mil-Tec Sturm, vagy az At The Front gyártotta, attól még mindkettő M36-os heveder lesz.

Hogy mégis akkor miben károsak a "gagyizók"? Történelmet hamisítanak. Hozzáállásukkal, hiszen sokuknak ez a hobbi annyit tesz, hogy "villantsuk meg a cuccainkat hadd ámuljon a nép", (hiszen ehhez nem kell háttérmunka, dobozban készen kapható), és külső jegyeikben is, hiszen a kedvesdrágalátogató azt gondolhatja, tényleg így néztek ki a középkori lovagok:

 

 Avagy ez lenne a II. világháború előtti amerikai lovaskatona "abrakja":

editor's note: Én megértek mindent, ez egy drága hobbi. Én sem a saját hátsómból húztam ki a gyűjteményemet, de még csak nem is máséból. Viszont a legdrágább megoldás (megint csak szerintem) arra pénzt kiadni, ami aztán nem lesz jó. Nagyon nem. Ezért tartom fontosnak (és itt egy kis kitérő jön) egy új gyűjtemény összeállításakor a következő lépéseket:

1: Do your Homework! Ez nem azért van angolul, mert valami külföldi honlapról szedem az okosságot, hanem mert nem csak itthon kell körülnézni, számítanak a külföldi források is, főleg ma, amikor két kattintásnyira vagy mindentől. Mikor eldőlt belül, hogy nekilátsz egy történelmi korszak reprodukálásának (legalábbis megpróbálkozol vele), vedd elő a törikönyvet. Lehet középiskolai, vagy akár netes forrás is, de olvass utána a konfliktusnak, korszaknak. Mintha sosem hallottál volna róla előtte. Aztán áss mélyebbre. A már bemutatott Légoltalmi Liga-gyűjtemény lesz az állatorvosi ló, rajta mutatom be, mit hogyan csináltam:
A kedvemet egy itt meg nem nevezett budapesti muzeális kiállítóhely földalatti kazamatái hozták meg a kép összeállításához. Ez a motiváció, e nélkül ne is álljatok neki, nem fogjátok élvezni, és nem lendít semmi tovább a holtpontokon. 
Amint hazaértem, felcsaptam a könyveimet. Elsőként E. Davidson és D. Manning A II. világháború krónikája c. munkájához fordultam, ami az említett konfliktust napra pontosan szócikk-szerűen bemutatja. Emellett M. Szabó Miklós A Magyar Királyi Honvéd Légierő a Második Világháborúban című művét is lekaptam a polcról, és ott volt az 1939-ben a Légoltalmi Liga által kiadott Légoltalmi ABC is. Ezekből láttam mikorra tehetőek a nagy angolszász bombázások az ország felett nagyjából, és mi az amit ekkor hordhatott egy légós. 
Ezzel párhuzamosan kutatni kezdtem a felszerelések után. Ehhez a legjobb mindig eredeti forrást (naplót, katonai szabályzatot, fényképet, korabeli festményt, kódexábrázolást stb.) használni, és folyamatosan kételkedni, összehasonlítani. Én a fényképek mellett a Légoltalmi ABC-t használtam forrásként, és mivel a civilektől a légoltalmistákat sokszor csak a sisak és a karszalag különböztette meg, megnézegettem a korabeli civil fényképeket is, köztük a saját családi albumunkban lévőket is. A pancsolós-pöcsös-gumikacsásokat is.

Ha már viselet és háború: előttünk akárhányszáz évvel ezelőtt is csak emberek éltek, akik a lehetőségeikhez mérten választották meg a viseletüket, és ez akkor sem tűnt el, amikor a katonákat (és sokszor a civileket) egyenruhába bújtatták. Ezzel senkit nem arra bíztatok, hogy azonnal aggasson magára mindenfélét! Nagyon fontos, hogy térben és időben legyen hozzáférése az adott darabhoz, és meg tudja indokolni (nem kifogást keresni, indokolni), fényképekkel alátámasztani, miért azt hordja! Ezeket szem előtt tartva nem lehet gond és sok kötözködést gyorsan le lehet szerelni ha ismerd a korszakodat, és a felszerelésedet.

2. Gyűjtés: Ez a nagy pénzkidobálás szakasza: ahhoz, hogy minimális legyen a hibázás lehetősége, érdemes felvenni a kapcsolatot más, a területen már régebb óta mozgó hagyományőrzőkkel, akik tanácsokat tudnak adni, melyik beszállító, cég, mesterember készíti a legjobb másolatot a keresett darabból. Ha valakinek van szíve, vagy lehetősége eredeti darabokat nyúzni, akkor azzal nem lőhet mellé egyáltalán, csak vállalnia kell azt a kockázatot, hogy a viselés közben a darabok nem kifejezetten múzeumi körülményeknek lesznek kitéve. Ezt úgy mondom, hogy több majdnem teljesen eredeti gyűjteményem is van, amiket hordok is, bár nem feltétlenül kéne már…
Ha megkaptuk a tanácsokat, gyűjtsünk. Nem szabad fejjel a falnak menni, csak nyugodt körültekintéssel. 

Én mindig nagyon alaposan próbálom behatárolni azt az időintervallumot, amire felépítem a gyűjteményt. A légoltalmi gyűjtemény esetében ez leginkább az 1944-es hadiév nyarát, az angol-amerikai bombázások (korabeli nevükön „terrorbombázások” avagy „terrortámadások”) csúcspontját jelenti időben, míg térben Budapest székesfőváros I. kerületét. Ez persze egyéni ízlés dolga, de a példának okáért sokat számíthat az, hogy egy 1939-ben Lengyelországban szolgáló, vagy 1945-ben Berlinben harcoló német katonát mutatunk-é be. Vannak olyan hagyományőrzők, akik konkrétan egy-egy embert modelleznek le, és az ő viseletét, vagy épp viselkedését is beleviszik a megjelenítésbe. Róluk később.

3. Upgrade, upgrade, upgrade! Ne engedjük el a témát! Ha összeállt a kép, akkor is tartsuk az ujjunkat a kutatások verőerén. Hátha előjön némi új képanyag, sosem látott filmhíradó, feltáratlan lelet, ami alapján új lendületet kaphat a gyűjtemény, és tovább színesedhet… vagy épp fakulhat, mert kiderül, amit eddig igaznak hittünk, az valójában történelmi tévedés. Benne van a pakliban.

 
4. Emellett én mindig igyekszem az eddig kizárólag XX. századi katonai témájú (tehát uniformizált) gyűjteményeimet és képeimet egy kis személyes adalékkal perszonalizálni. Ez már a sokadik műszó, egyszer majd kigyűjtöm mindet. Ide tartozik mindaz, ami nem szabályos, de a katona a saját kényelme érdekében, vagy ízlése mentén beszerzi/átalakítja a felszerelésén.Benne van ebben a napló, a szótár, a fogkefe, a kedves/barátnő fotója, a zsákmányanyag, improvizált egyenruha-elemek, minden, amit nem a hadseregtől kap a katona, hanem civilből hoz, vagy a fronton felszed. Ezért fontos térben és időben észnél lenni, és tudni mi is az ami még belefér egy ilyen képbe (meglepően sok minden, ha ismered a korlátaidat).

Itt egy fotó az 1944-1945-ös ardenneki csatában egy katonáról. A sisakhuzata annyira eszelősen jó, és a fejszerkezete annyira hasonlít rám (egyesek szerint), hogy hülye leszek nem megcsinálni ezt az összeállítást (William Furia őrmester, 1944. telén valahol Belgiumban):

No de vissza is a lényeghez, a hagyományőrzők fajtáihoz. A következő típus elméletben a legszélesebb réteget adná, de szerintem legjobb esetben is holtversenyben állnak az előbb taglaltakkal, viszont hozzáállásukat fényévek választják el tőlük:


Mainstream avagy a középkemény-mag:

Ők azok, akik igyekeznek jól csinálni, ki is tesznek magukért, viszont nem mennek bele olyan "végleges" átalakításba, amit nem lehet a hétvégi rendezvény után levenni és elrakni, és nagyban befolyásolhatja az életüket. Ilyen például egy korhű hajviselet (egyes korszakokban bizony előfordultak döbbenetes frizurák) viselése:

Esetleg nem megfelelő arcszőrzet (a legtöbb hadsereg legtöbb fegyverneménél nem volt ildomos szakállat növeszteni, a bajusz is erősen opcionális, ha nagyon pontosak akartok lenni, mindig nézzetek utána gondosan, mi az a szőrzet ami belefér. A hölgyek is...).
Netán olyan testékszer, tetoválás. ami akkoriban még nem nagyon létezett, vagy nem volt elterjedt. Ezeket a legtöbben leragasztják/kiveszik/eltakarják.
Vagy akár lehet ez egy korhű szemüveg nem-viselése. Ez persze nem von le sokat egy igényes összeállítás képéből, számomra például mégis fontos. Sőt, hogy őszinte legyek, nekem a "100%-os" történelmi átéléshez kell a korhű alsónemű is. Ezzel persze magamnak nehezítem meg az életet kizárólag. Azért, hogy ne csak mások kapják az ívet képileg, itt egy nem-oly-régi fotó rólam, ahol éppen nem odaillő a szemüvegem (máris magyarázkodhatok, hiába 100% eredeti a rajtam lévő "eszközpark": az általam felvett '90-es évek-béli magyar mélységi felderítő-gyűjteményhez NEM LÉTEZIK korhű szemüveg, mivel az említett orvosi segédeszköz viselése kizáró okként szerepel. Kontaktlencsét nem vettem, ez az első olyan gyűjteményem, ahol a szemüveg anakronisztikus. Lesz szemműtét, aztán meglátjuk látunk-e)

Nagyon nehéz beskatulyázni ki is a "mainstream", mert végső soron külsőleg jól néz ki, egyben van a cucca, de mégis valami nem kóser. Ez nem hiba, ezzel még nem lehet félrevezetni senkit, mert senki sem várhatja el, hogy mindenki aki belevág, a teljes életét alárendelje a hagyományőrzésnek (bár láttam olyan mozgássérült srácot, aki például a lehetőségeit alkalmazta a gyűjteményére és csodálatosan látványos amerikai polgárháborús hadirokkant-képet állított össze), és emiatt ne csináltasson tetoválást, piercinget, vagy ne hordjon szemüveget. Minden ilyen helyzetre megoldást lehet találni, legrosszabb esetben el lehet (és kell!) magyarázni, mi az ami nem hiteles... alakult már ki ebből nagyon jó tetoválás-történeti beszélgetés a közönséggel...
Egy szó, mint száz, a mainstream-hagyományőrzők "kasztja" értékes része a hagyományőrző társadalomnak, ők az a középréteg, akik nem túl őrültek, és nem túl lusták ahhoz, hogy hitelesen jelenjenek meg, és a legtöbb esetben előbb lesz egy gagyizóból mainstream-hagyományőrző, mint fordítva, tehát egyfajta igény kialakulásával jár együtt a dolog, ami már önmagában nagyon nagyra becsülendő.
Végül, de nem utolsó sorban itt vannak azok, akik ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Ők azok az őrültek, akiknek az egész életük a történelemről szól, és gyakran a hivatásuknak is ezt választják, bár nem feltétlenül:

Progresszív hagyományőrzők:

Ők egyáltalán nem "normálisak", majdnem azt mondanám, hogy a gagyizók (avagy gagyományőrzők) tökéletes ellentétei. egy progresszív hagyományőrző számára a korhű egyenruha mellett elvárás szintű a korhű alsóruházat, korhű szemüveg, korhű hajviselet, sőt a korhű nyelvezet is. Én magam is úgy gondolom, hogy az élmény csak így lesz teljes, ha és amennyiben a lehetőségeinkhez mérten tökéletesen felépítjük a korszak képét, és mi is "benne élünk", így van pofám ide sorolni magam, ami rengeteeeeg áldozattal jár, és nem midnig sikerül. 
Ide kívánkozik annak a hagyományőrzőnek a története, aki barátságot kötött egy általa mélyen tisztelt veteránnal, és hihetetlen mennyiségű háttérmunkával a rendezvények idejére felvette a szokásait, legyen szó egyéni öltözködési jellegzetességekről, vagy szófordulatokról, vagy bármilyen apróságról. Ezt a szóban forgó veterán az őszinte barátságával és tiszteletével hálálta meg, hiszen az említett hagyományőrző ezzel egy igen személyes módját találta meg a megemlékezésnek, és az emlékeztetésnek. Jobb oldalon a veterán, bal oldalt pedig a hagyományőrző látható.

Ez egy nagyon nagy odafigyelést és aprólékosságot követelő szint, ahol az ember könnyen csúszik át a sznobizmusba, amikor már mindenki mást gagyinak tart maga körül. Én (bár igyekszem a lehető legaprólékosabban bemutatni egy-egy korszakot a lehetőségeim mentén) a magam gyűjteményében tartok olyan összeállításokat, melyek még csupán "mainstream"-szintűek, kívülről tehát tök jól néznek ki, de én tudom róluk, hogy a zokni még nem eredeti, és vannak amiket kifejezetten progresszív szinten űztem évek hosszú munkája után. Ez is ilyen a hajviselettől  a szemüvegig:

 

Most, hogy többféle gyűjteményem is alakul, nem egyszerű ugyanazt a szintet tartani, amit egy gyűjtemény esetében tudtam. Ám a több gyűjtemény, többféle lehetőséget is jelent, amiket szeretnék a lehető legalaposabban kiaknázni, ennek pedig egyedüli módja az, ha mindenbe csak a lehető legaprólékosabb szinten, progresszív szemlélettel vágok bele. 

Ezzel együtt nem tisztem megmondani ki mit és hogyan csináljon, főleg nem egy olyan területen, ami mindenki számára csak anyagi befektetéssel és szabadidős áldozatvállalással működik.Csupán szerettem volna bemutatni a hagyományőrzés három egymástól eltérő szintjét, amik egyetlen kivétellel nem minősítenek semmit és senkit. Az az egy kivétel viszont nagyon komolyan kerülendő szint. Szerintem.

Ha tetszett, vagy csak vitatkoznátok, ne fogjátok vissza magatokat! Megosztani ér!