A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sztori. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sztori. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 24., szerda

Szolgálati közlepény: Hazagyöttem

Hogy őszinte legyek srácok, itthon vagyok egy ideje, de annyira nagyon nem volt erőm semmihez, hogy nyáááá... szerencsére még mielőtt nekiindultam volna Horvátországnak, itthon összeállítottam egy újabb gyűjtemény fotóit bemutatásra, úgyhogy nem veszett el teljesen az ügy.

No de hol is jártam pontosan? Ha valakit izgatna, a főhadiszállást a dalmát tengerparton és Čiovo szigetén terpeszkedő Trogir városától egy bő köpésnyire, a Rožac kempingben ütöttük fel. Ez egy saját stranddal, nagyon kulturált vizesblokkal, wifi-vel felszerelt lakókocsi-kemping, ahol igazi nemzetközi forgatag pörög a nap minden órájában. Akár aludni akarsz, akár nem.

Maga az Adriai-tenger hozta azt, amit egy tengernek nyújtania kell: sós volt, roppantul tiszta, és kifejezetten hűvös. Mindenképp megéri belecsobbanni, ha még nem próbáltátok! Ahogy a helyiek mondják: "Kad stavis prst u more povezan si s cijelim" svijetom azaz "Amikor bedugod az ujjad a tengerbe, kapcsolatba kerülsz az egész világgal". 


Ám még mindig nem utazóblog vagyok, úgyhogy hiába viselkedtünk kint családostól tőről metszett turistaként, itt és most a dolog hadtörténeti jellege domborodik ki - sajnos utólag, mivel a helyszínen szinte törvényszerűen nem juthatott idő mindenre. Hadtörténeti szempontból pedig Trogir városának van néminemű tapasztalata. Itten éppen
Csontváry Kosztka Tivadar: Traui látkép naplemente idején (Trau/Trogir 1899.) cmű épén látható az város:
A cirka tízenikszezer lelket számláló városnak akad egy latin neve, Traqurium, valamint egy német, Trau. Ez, valamint az a tudat, hogy a helyiek nagy része nem feltétlenül idegenforgalmi indíttatásból a horvát és (ez már egyértelműen tourist-éknak, azaz nekünk szól) az angol mellett elbeszélget veled németül, olaszul, kicsit magyarul is jelzi, hogy a térség az évszázadok során minden volt már, csak még akasztott ember nem. Így néz ki a Trogir mikor éppen fotózzuk hogy mégis útiblogoljak:


Sikátor. Bizony.
 Erkélyjelenet Romeovics és Julianova nélkül

Szent Lőrinc Székesegyház. Épült vagy háromszáz évig, a bimbammokat még máig kézzel cibálják ha kell ha nem.


 Keresztelő Szent János temploma. A XIII. században rakták össze. Akkor még tudtak építkezni.

Keresztelő Szent János trogiri szobra.Vagy szállítani készülnek, vagy pedig az ott egy szakrális daruplatform, és én vagyok a bunkó.

Időrendben visszafelé haladva örömmel láthatjuk, hogy a térséget nagyjából érintetlenül hagyták a Jugoszlávia széthullása utáni háborúk, bár szerb feliratokkal nem nagyon találkoztam sehol, horvát zászlókat viszont okkal-ok nélkül látni minden középületen, templomon, sőt, sok kertes ház teraszán is.

Az ezt megelőző konfliktusból, a II. világháborúból azonban a térség sem tudott kimaradni, Trogirt jelesül 1941 áprilisában szállták meg az olasz csapatok, Jugoszlávia lerohanásának keretén belül, főleg kikötője, és biztos jóval kevésbé a helyi rakija (avagy sligovica) okán, ami szerintem önmagában csatadöntő kivitelű rettenet.
Mivel a frissen született Horvátország (akkori nevén Horvátország Független Állama avagy
Nezavisna Država Hrvatska - NDH) akárhonnan nézzük is fasiszta jellegű bábállama volt a Berlin-Róma tengelynek, amivel ma sem dicsekszenek az emberek, nacionalizmus ide vagy oda, rengeteg emléktábláját és egyéb nyomát látni a partizánháborúnak, amire a vidék kifejezetten alkalmas. Ha Winston Churchill szerint aki ráadásul Sir is, ez volna "Európa lágy alteste" akkor nem tudom mi neki a kihívást jelentő kemény terep...

Dalmácia  esetében még azzal is színeződik a helyzet, hogy a térséget az olasz Mare Nostrum (Mi tengerünk) elv alapján tokkal-vonóval hozzácsapták Mussolini játszóteréhez, mondván, a Földközi-tenger bizony olasz Comprende? Ami a helyiek kívánságlistáján nagyon kicsit volt a 101 kiskutya dramatizált élőszereplős musicalváltozatának kötelező megtekintése alatt. Merthogy dalmata... dalmát... értitek...? Mindegy.
Így az errefelé folyó partizánharcok résztvevői a helyi ellenállók (nélkülük nehéz) és a talján katonák voltak, utóbbiak erős fórral indultak neki a meccsnek. Hazai terep előnye ugye, helyi lakosság támogatása ugye, aszimmetrikus hadviselés jellegzetességeit támogató terepadottságok és azok kihasználása ugye... az olaszok meg átaludták Clausewitzet de még Szun-cét is... Itt is inkább a partizán, mint a parmezán a nyerő:


Ha már sportnyelv, fór, és társai: A közeli Split szeme-fénye, a HNK Hajduk focicsapat (nevük nem véletlenül cseng magyarosan: legnagyobb idoljaik a hajdúk, akiket afféle Robin Hood-szerű kedélyes banditáknak lát a helyi folklór) miután 1943-ban az olaszok letették a fegyvert, és Splitben rövid partizán-önkormányzat után a németek lettek a górék, edzőstül-játékosostul fogta magát, és inkább testületileg beállt nagy rajongója, Tito partizánjai közé, mint hogy az NDH zászlaja alatt rúgja a bőrt. 1944. Július 7-én a csapat hivatalosan is a jugoszláv partizánok futballcsapatává avanzsált. Ekkor jelent meg a klub címerében a partizánok vörös csillaga is, (amit az utóbbi időben valahogy hanyagolnak) és a földközi-tengeri hadszíntér számos szövetséges futballcsapatával játszottak barátságos mérkőzéseket, többek között egyszer még a briteket is lenyomták. Emellett Charles De Gaulle tábornoktól a "Szabad Franciaország tiszteletbeli labdarúgócsapata" megtisztelő címet kapták meg. Ők itt a Hajduk(ok?) az 1944. szeptember 27-i római meccsen, az angol Nyolcadik Hadsereg csapatával. A csillagosok a dalmát fiúk.
Trogir a háború alatt Splithez hasonlóan kikötője okán a tengeri partizánokkal "Vörös Kalózokkal" vívott harc egyik fontos olasz támaszpontja, és kedvelt célpontja volt. Olyannyira, hogy már 1942 szeptemberében vontatóhajón érkező partizánok támadták meg a kikötőt, némi rongálás után mint akik jól végezték dolgukat távoztak. A következő év februárjában az olasz M21-et kapták el a nyílt tengeren partizánok, az olasz hatóságok csak a civil lakosságon statuálhattak példát.
1943 június 10-én egy felfegyverzett halászbárka garázdálkodása okozott forró perceket a Regia Marina (ez nem egy gregorián stílusban alkotó elektronikus-pop együttes neve, hanem az olasz Királyi Haditengerészeté) illetékeseinek.
Szintén 1943-ban, közelebbről április 30-án a kifejezetten partizánvadász feladattal (!) kifutó NAP 24 nevű hajót vonták ki a forgalomból. Ezek az összecsapások roppant egyenlőtlennek tűnhetnek, hiszen az egyik oldalon katonák állnak (igaz olaszok) katonai járművekkel (igaz oldschool hazaival, vagy félkész jugoszláv darabokkal), képzettséggel (igaz olasszal), fegyverekkel (Beretta, Carcano-Mannlicher, Breda... Nincs több kérdésem!), míg a másikon bármi ami úszik helyi legényekkel a fedélzeten, és néhány géppisztollyal, esetleg kézigránáttal... ám a támadások túlnyomó többsége sikerrel járt! Hogy ne legyek igazságtalan, meg kell említenem, hogy a több mint félszáz sikerrel zárult tengeri partizánakció mellett az olaszoknak is volt egy jó... napja, 1943. október 6-án elfogtak egy fegyvereket szállító jugoszláv partizánhajót. Az elfogást bonyolító olasz hajót még aznap elsüllyesztette a legénysége, nehogy német kézre kerüljön... legalábbis ez derül ki a jelentésből. 
A támadások javát így is Split élte át, ahol az olasz haditengerészet által jugoszlávoktól át elvett félkész és félromos hadihajók mellet a helyi fasiszta elöljárók és haveri körük magánjachtjai horgonyoztak. Több agyvérzést, és legalább féltucat sírógörcsöt eredményezett a terület új olasz urai körében a magántulajdon elleni erőszak mellett közszeméremsértést is megvalósító vandalizmus. Ez itt a képen egy német lobogó alatt hajózó jacht (ellentéte gondolom a nicht) illusztráció gyanánt, de elképzelhetjük a szorgos fasiszta tulajdonos örömét, mikor reggelre kelve egy nagy vörös és verhetetlen... gúnyrajz köszöntötte munkában megfáradt tekintetét.
Trogirban tudtommal nem voltak harcok, a város 1944. október 28-án szabadult fel a fasiszta uralom alól. Azt, hogy ezek a fasiszták olasz, vagy német katonák lehettek, nem sikerült kiderítenem, de sejtésem szerint akár mindkettő igaz lehet... Az olasz fegyverletétel (1943. szeptember 8.) utáni kavarodást remekül érzékelteti ez a helyzet is. Mussolini eltávolítása után az olaszok ugyanis egy csinos kis polgárháborúban találták magukat, egyik oldalon a fasisztákhoz hű erőkkel, akiket Németország támogatott, a másik oldalon meg a Szövetséges Hatalmak lassan csordogáló segítségében reménykedő békepártiakkal. Ebben a helyzetben a németek gyorsan használták ki technikai és helyzeti előnyüket, így számos olasz helyőrséget fegyvereztek le, köztük a dalmáciaiakat is. Minden esetre itt egy emléktábla, mely a jeles napra emlékezik. Akad a kis szigeteken minimum hat-nyolc tucat ilyesmi típusú darab:

Ez is egy partizánemlékmű, kocsiból rohamtempóban fotózva:
Ennek ellenére a mosolygós helyi pólóárus-lányzó vígan kínálgatta a hipster-népviselet olyan darabjait, mint pl. ez a Hitleres-bajszos-szmájlis trendiség ott a szélen. Nem vettem.
Egy világháborúval visszább Trau városa osztozott Dalmácia többi részének sorsában, az ide-oda forduló olaszok állandó célpontjaként a balkáni puskaporos hordó etnikai feszültségei az Osztrák-Magyar Monarchia tengerparti területeit is elérték, Dalmáciában az olasz irredentizmus mozgalma volt igazán népszerű annyira, hogy közel 9 000 dalmát önkéntes "menekült" Olaszországba a háború kitörésekor. Bár a város egyben a horvát kultúra fellegvára is volt a Monarchián belül, a háború alatt, és után itt is megjelentek az olaszok felé tolódás jelei... nem meglepő módon főleg a helyi olasz közösségben. Olyannyira, hogy a háború lezárása után (amit maga a város nem sínylett meg) helyi olasz nacionalisták olasz csapatok segítségével megszállják Trau városát, amit csak az amerikai közbenjárás után hagynak el. Nem csoda, hogy kitört a Mare Nostrum-őrület... ez a már emlegetett balkáni puskaporos... üst? Hogy kaphatta a nevét egy üstről a puskaporos hordó..? Kép? Zavar!
Trogir a Habsburg Birodalom (és így a Monarchia) előtt Napóleon alatt francia uralommal élt együtt, ennek nyomait nem láttam, hacsak nem számoljuk ide, hogy a hollandok után szerintem a második legbunkóbbak a franciák tudtak lenni a kempingben (holtversenyben nagy haverjaikkal a németekkel) mintha csak otthon lennének.
A városnak egyébiránt akad némi magyar vonatkozása is. 1180-től 1322-ig ugyanis az éppen a horvát királyi koronát is fel-felpróbáló magyar királyok fennhatósága alá tartozik. Már amikor éppen nem a velenceiekkel pofozkodunk rajta, akik 1420-ban döntenek úgy, hogy most már örökre az övék a hely. Vihetik, mert úgyis belerokkan a török hódítók elleni non-stop harcba a XVII. századra.
Főszerepet kapott a tatárjárás (1241) körüli csetepatékban is, ugyanis a lányait frissiben elvesztő IV. Béla királyunk ide menekült egy kissé kifújni magát. Emlékét a Kraljevac-(Király-)sziget neve őrzi leginkább, de horvát barátaink boldog-boldogtalannak széles mosollyal újságolják, hogy náluk volt átutazóban a megtört nagy király. Ha kérik, még meg is mutatják a koronázópalástjának csuklyáját amit személyesen tőle kaptak amiért hűségesen befogadták. A másik megoldás gondolom a felkoncolás lett volna, azt viszont nem lehet vitrinbe tenni... Ott menekül Ívbéla nagy erőkkel, mögötte a gaz tatarak:


Trogir/Trau egyébként már az ókorban, a rómaiak előtt is lakott település volt, római neve Traqurium volt, és eredetileg az illírek, majd a siracusai görögök lakták (ők Tragurion néven említették), a Krisztus előtti III. század óta, de olyan leletet nem tudtam hozni ami ezt igazolná, csak a Kamerlengo-kastély falának egyik pici kövét szedtem össze emlékül. Viszont náluk még nem ölnek meg senkit ha nyáron az étterem nyitott részén dohányzik, és a nejlonzacskó sem feláras a boltban... barbárok. Ez meg itt a helyi teszkó és én az új pólómba'

Hogy ne ez a sokkoló vizuális élmény égjen belétek, idedobom az út kifejezetten giccsesnek mondható naplementéiről készült felvételeket (mindegyik itt megjelent saját képért öcsém a felelős, de lehet, hogy a puskaporos üst rajza és IV. Béla retardált arcú üldözői is az ő lelkén száradnak).





Ja azért persze vettem csíkospólót, avagy lánykori nevén telnyaskát. Semmivel sem olcsóbb mint itthon, de kintről KELL hozni. Anélkül a határon sem engednek át. Neki is van története, elég az hozzá most itt, hogy mielőtt a szovjetek kisajátították volna, a francia kereskedelmi hajósoknál jött divatba, így különültek el a többi nemzet matrózaitól. PErszea többi nemzet matróza sem volt hülye, rögtön utánozni kezdte az új módit, így már a matrózok különböztek a nem-matrózoktól. Van belőle rövid ujjú, hosszú ujjú, trikóforma szabású is. A fehér alapon csíkozott póló nem fehér csíkjainak különleges jelentése van. A sötétkék a tengerészeké, a fekete a tengeralattjárón szolgálóké, az égszínkék a VDV szovjet légideszantosaié, míg van belőle állítólag zöld a határőrség, és piros a belbiztonsági szolgálat (OMON) részére. Én sötétkéket hoztam, mert az szép. Igyekszem nem beépíteni egy szovjet tengerészgyalogos gyűjteménybe. A csíkőrület kint egyébként oda fajult, hogy kapható ilyen anyagból kistáska, napernyő, kalap, papucs, felfújható fém faház is.
Remélem örültök, hogy itt vagyok, életjelet adtam, és mostantól megint jönnek a jó igényes bejegyzések!

Ahoy!

2013. július 9., kedd

Hírhalászat: Nem jó hír... legalábbis egy detroiti hagyományőrzőnek

Július 4-én az USA-ban mindenki nagy erőkkel megünnepli, hogy Will Smith és Jeff Goldblum visszaverte a földönkívülieket egy egyszerű Windows frissítéssel nemzete kivívta függetlenségét Nagy-Britanniától, immáron 237. éve. Ilyenkor dübörög az amerikai álom, tűzijáték, baseball-meccsek, hot-dog, katonai parádék, felvonulások, ésatöbbi, a viszonylag fiatal nemzet pedig egyként ünnepel. Szóval olyan, mintha a mi augusztus 20-ánkat egybekötnénk mondjuk március 15-el, és közben azt ünnepelnénk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott világbajnok lett illetve kijutott a VB-re vagyis döntetlent játszott Szomáliával.

 Egy detroiti férfi azonban kicsit átértelmezte a függetlenség fogalmát, amikor II. világháborús járművével, egy gyönyörűen restaurált M8 "Greyhound" páncélozott szállító harcjárművel nekiindult a belvárosnak. Ő itt a Greyhoung azaz "Agár" 

Az eredeti vasat az amerikai hadsereg tenderére 1941-ben kezdte fejleszteni három nagy cég a Studebaker, a Ford, és a Chrysler. A kiírásban szerepelt, hogy egy gyors, könnyű páncélvadászt tessék prezentálni, amire rá lehet passzintani a már meglévő 37mm-es M3 típusjelű (addigra régen elavult) páncéltörő lövegekből járművenként egyet, no meg némi védőfegyverzetet (egy .30-as kaliberű géppuskát a járműtestbe a gyalogság ellen, és egy .50-est a toronyba, ennek a dolga a légi célok elleni egyenlőtlen harc ha muszáj) is. A tendert pofátlan magabiztossággal egy év papírtologatás után 1942-ben a Ford gépe nyerte, a jó tulajdonságai mellett, és a rossz tulajdonságai ellenére sokat nyomhatott a latban az is, hogy ha a sereg kérte, tegnapelőttre legyártottak belőle 600 darabot. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg, és 1945-ig nem nagyon akart abbamaradni. Ez idő alatt legyártottak 8 523 darab Greyhound-ot, amiből olyan 1 000 darab a Kölcsönbérleti Szerződés (avagy a "kaparjunk össze némi hadsereget gyengébb szövetségeseinknek" program) keretén belül olyan egzotikus országok fegyvertárába került, mint Brazília, Franciaország, és Nagy-Britannia. 
A típus ezután zömmel az európai hadszíntéren bumlizott keresztül, ám eredeti feladatához, a páncélvadászathoz bizony már nem volt elég erős a lövege, így főként mindenféle erődítmények ellen vetették be, vagy gyors "hit 'n' run" azaz szabolcsi dialektusban "tockos oszt uzsgyi" taktika részeként gyors és roppant bosszantó erőszakos járőrvállalkozások során vették jó hasznát. A Greyhound a háború után még egy kicsit forgolódott a koreai háborúban, majd lassan átkerült az afrikai országok fegyvertárába, ahol (mint a szekercétől kezdve nagyjából mindenféle fegyverféleség) máig fel-felbukkan. Felhasználói között az USA-val és az EU kongói missziójával együtt 52 országot találtam, de ez az afrikai belpolitikai helyzet ismeretében nagyjából 46-192 közti szám is lehet. Gyűjtői értéke főleg abban áll, hogy nem lánctalpas, így közúton is egész lazán el lehet mászkálni vele tréler nélkül.Itt épp fekete-fehér:

A technikatörténeti megálló után vissza a detroiti sétakocsikázáshoz: Maga az ötlet még nem is akkora gond, hiszen ha valaki egy háromtengelyes harctéri matuzsálemmel akarja kifejezni hazafiságát, és minden papírja rendben van, azt az USA-ban cseppet sem nézik hülyének. Nyilván egy pár ilyennel támogatva gyorsabban is meglett volna az az elszakadás anno a brit elnyomóktól. 
A gond akkor kezdődik, amikor az úriember a járműre épített .50-es kaliberű Browning géppuskának látszó eszközzel néhány sorozatot is elereszt, és ettől a környék egyébként lövöldözéshez jól szokott lakói bepánikolnak. A 911-es forródrót fehér izzásig hevül, a rendőrök csak azbesztkesztyűben veszik fel a kagylót, amiből nagyjából kis eltéréssel ugyanaz a sztori körvonalazódik: egy őrült lövöldözik Detroit utcáin egy TANKKAL. Mert ugye ez Tank. Mindene van ami egy Tanknak: nagy, zöld, gurul, antennák is fityegnek mögötte, tornya is van, és ami a legfontosabb, és gyermekkorunk összes rajzfilmje, és háborús filmje alapján vitathatatlan bizonyíték: fehér csillag van rajta. Ötágú.

Több se kell a rendőröknek, helyszín lezár, iszonyatos erőkoncentráció, talán még a Fehér Házban is megcsörrent egy elfeledett telefon valamelyik takarítószeres szekrény mélyén, rajta a felirattal "CSAK DETROITI HARCKOCSITÁMADÁS ESETÉRE!". 
A történet vége: a jogkövető gyűjtő, és/vagy hagyományőrző, de mindenképp fonák gondolkodású amerikai állampolgár jámborul aláveti magát a Törvény erejének, bár ő úgy gondolta, hogy a sok-sok tűzijátékozás közepette az ő durrogtatása senkinek nem tűnik majd fel. Merthogy mivel is durrogtatott?
Gázfegyverrel.
Egészen pontosan az .50-es kaliberű M2-es nehézgéppuska élethű, ám PB-gázt eregető, ezzel valóban lövéshez hasonló hang- és fényhatást okozó változatával eregetett sorozatokat, ami nem igazán fegyver. Maximum annyira, mint amennyire a Greyhound "tank". Ez a megoldás igen népszerű a külföldi hagyományőrzők között, mert a kis palack gáz sokkal olcsóbb, mint a hevederenként 250 darab vaktöltény, így sokkal tovább lehet hadijátékokon lövöldözni, egyébként meg nagyjából eléggé veszélytelen jószág. A következő képnek semmi köze semmihez:
Tartozom egy vallomással: Eredetileg nem akartam ilyen vitriolosat írni, de kiszaladt. Az emberi hülyeség ismét megmutatta egyik arcát, és ennek két áldozata van: az egyik a rendőrség, akiknek erre az árnyékra is vetődni kellett, mert mit tudják ők, hogy az árnyékot egy hóbortos úriember veti. Viszont talán nyugodtabban is konstatálták, hogy ez a nap is úgy telt el, hogy nem kellett harckocsit kilőni, ráadásul a fizetésüket is megkapják érte, így őket kevésbé sajnálom. A másik áldozat iránti szánalmam viszont már-már fetisisztikus... mivel ennek az ökörségnek a szenvedő "alanya" (vagy inkább tárgya) az M8-as Greyhound volt. 
Adott egy történelmi darab. Végigrugdosták minimum egy háborún, otthonra talál egy gyűjtőnél, aki talán rendbe is teszi, ez csodás. Az viszont kevésbé, hogy utána ezzel a vassal teljesen anakronisztikus módon, egy tök másik történelmi korszak évfordulóját, és kvázi az "amerikaiságot" akarja megünnepelni. Majdnem mintha beparkolnék a Nemzeti Múzeum lépcsői elé március idusán egy teljesen indokolatlan T-34-essel. Ennél nem biztos, hogy ügyesebben:

A dolog végül a jármű elkobzásával ért véget, idáig tart a történet, gondolom a tulaj nem fog tudni nullszaldósan kijönni a kalandból. 

Egy NSA akta margójára: Fokozottan felhívnám a figyelmet, hogy az USA nem egyenlő ezzel a "rendhagyó" példával!
Az emberek nem mind mennek ki az utcára M8-as Greyhound-okkal ünnepelni, mert akkor nem a Függetlenség Napjának hívnák, hanem a "Nemzeti Greyhound és Légszennyezési/Közlekedési Dugó Emléknapnak". Továbbá azt a hülyét vennék őrizetbe, aki csak hot-dogot akar enni, baseballt nézni, és egy kicsit kilépni a mókuskerékből. Mondjuk a családdal. Vagy a Greyhounddal. Kinek mi... ne tagadjátok Kedves Olvasók, azért többen eldurrogtatnátok akár vaklőszerrel is mondjuk a Városligetben egy délutánt. Velem együtt.

Hírhalászat: Lengyel elismerés a roncskutatóknak

Most nem az enyém a főszerep a saját blogomon, és ennek tiszta szívből örülök, mivel a következő hírt láttam az interneten:

"Magas lengyel állami kitüntetésben részesült a minap Magó Károly. A „Bene Merito” érdemjelet Radosław Sikorski, a Lengyel Köztársaság külügyminisztere budapesti látogatása alkalmával adta át – mások mellett – az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis zászlósának, a Szolnoki Repülőmúzeum munkatársának.



(...) A 'Bene Merito' (Jószolgálati Érdemérem) kitüntetést a Lengyel Köztársaság külügyminisztere a hazai és a külföldi állampolgároknak adományozza Lengyelország nemzetközi pozíciójának erősítésében végzett munkájuk elismeréseként. 

Az érdemjelet idén három magyar állampolgár kapta meg. Az egyik, Kovács Vilmos ezredes, a Budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, aki régóta elkötelezett ápolója a lengyel-magyar hadtörténeti örökségnek. Kovács Vilmos méltatásában elhangzott, hogy nagy elismerés illeti meg többek között azért a kiállításért is, amely a lengyel-magyar hadtörténeti kapcsolatokat nagy szakmai igényességgel mutatja be a Hadtörténeti Múzeumban.
Ennek a tárlatnak egy része egyébként a Szolnoki Galériában jelenleg is megtekinthető. Az ezredes segítségével és támogatásával vált lehetővé az is, hogy a jelentős történeti és eszmei értékű, lengyel gyártmányú Mors géppisztoly hazatérhessen Lengyelországba. Elhangzott, hogy az 1930-as években gyártott, 9 milliméteres, ritka géppisztoly átadása a magyar és a lengyel katonai múzeumok együttműködését szimbolizálja.
A két másik kitüntetett személynek is jelentős, a lengyel történelemhez, a lengyel honvédelem és a lengyel-magyar barátság hagyományaihoz való értő és érzékeny viszonyulás elismeréseként, valamint nagy történeti értékkel rendelkező tárgyi emlékek felkutatásának elismeréseként ítélte oda a kitüntetést a külügyminiszter. Magó Károly zászlós, a Magyar Roncskutató Egyesület titkára és Galambos Gábor, a történelem iránt érdeklődő civil személy kutatták fel ugyanis annak a lengyel légierőhöz tartozó Halifax repülőgépnek a roncsait, amelyet 1944. augusztus 26-án Magyarország fölött lőttek le, miközben Varsóba tartott, hogy a harcoló fővárosnak segítséget vigyen. (...)"

Tiszta szívemből gratulálok a kitüntetést elnyerő három szakembernek, és kívánok erőt, egészséget a további munkájukhoz is!

A teljes cikket itt olvashatjátok

2013. június 19., szerda

Agyalás: Pár gondolat az "elitizmushoz" és az általunk viselt egyenruhák kapcsán

Egy kicsit ellustultam a jó melegben, mentségemre legyen mondva, hogy sokat gondolkoztam azon, mivel is folytassam. Holnap szépen feltöltöm a fényképezőgépemet, és újabb gyűjteményemet mutatom meg Nektek értékelhetetlen, szétvakuzott képeken keresztül. Ugyanígy alakul a hagyományőrzők belső világát, "kasztrendszerét" bemutató poszt is, de ahhoz sok anyagot kell még gyűjtenem.


Ez az anyaggyűjtés, valamint az a tudat (amit külföldi hagyományőrzők tapasztalatai is aláhúznak) hogy a valóságban minden hadsereg krémjét alkotó ejtőernyősök a hagyományőrzők világában enyhén szólva "felülreprezentáltak" késztetett arra, hogy belegondoljak: miért nem jelenítünk meg többen "mezei" gyalogos egységeket? Hogy legyen egy kis lélektan is mára:

Az "elitizmusról"

A kérdés felvetődött, már az ebben a posztban is, de úgy érzem nem fejtettem ki teljesen. A jelenség lényegét az adja, hogy számszerűen is kimutatható a hagyományőrzők vonzódása olyan "elit" alakulatokhoz, melyek kiképzésük, vagy feladataik okán kiemelkedő hírnévre tettek szert. Sokkal többen veszik fel az ejtőernyősök, vagy a Waffen-SS egyenruháját, mint a minden hadsereg gerincét alkotó gyalogságét, vagy éppen az ellátóalakulatokét. Ráadásul nem is feltétlenül áll jól:



Megint másik tényező a "divat". Kézzel fogható az, ahogy egy-egy Hollywood-i kasszasiker után megszaporodnak az adott alakulat hagyományőrzői kicsit úgy, mint amikor egy bajnok csapatnak hirtelen rengeteg szurkolója lesz, vagy felkapnak egy-egy régi-új sztárt és az a rohadt rádió folyton az ő dalát nyomja. Szerintem viszont a hagyományőrzés esetében ez az attitűd nem a legszerencsésebb, hiszen az alakulatok katonái nem sztárok voltak, az pedig egyikük szolgálatát sem minősíti, hogy éppen a fronton, vagy a hátsó lépcsőben tették a dolgukat, így mindegyiküket megilleti a megemlékezés. Arról nem is beszélve, hogy a felszerelés összegyűjtése mellett (legalábbis számomra) nagyon fontos a háttértudás megszerzése is, hogy a hagyományőrző ne csak egy kirakati bábú legyen, ami ha hozzászólnak bájosan mosolyog, hanem tudja is mit visel, horribile dictu értse és érezze is a korszak hangulatát, szellemét, ne csak annyit amit a rajongás tárgya átad, hanem ássa bele magát komolyan. Ehhez pedig évek munkája kellhet, ennyi ideig pedig nem tart ki a lelkesedése senkinek, vagy ha mégis, akkor az már nem "divat-hagyományőrzés" hanem komolyan vehető teljesítmény. Itt egy komolyan vehető táborkép:


Egy gondolat még a Waffen-SS-ről: leszögezném, motivált, és jól képzett katonákról van szó, akiket nem szabad összemosni a "fekete" SS-el. Történeti áttekintésre itt most sem hely, sem energia nincsen, de ismertek a Waffen-SS katonák erényei éppúgy, mint háborús bűneik.
Azonban párthadseregként politikai elkötelezettségük ugyanúgy érezhető, mint például az NKVD-alakulatoké, így megjelenítésüknek nem politikai preferencia alapján, hanem különös körültekintéssel és érzékenységgel kell(ene) minden esetben elkezdeni. Számos kiváló példáját láttam ennek a mentalitásnak, ahol az oktatás, ismeretterjesztés volt a fő cél, nem az alakulat "mennybe menesztése", ez pedig így helyénvaló, hiszen léteztek, sőt Magyarországon nagy számban harcoltak is ezek az alakulatok, így térben és időben megjelenítésük nem anakronisztikus, ám az általuk elkövetett atrocitások megemlítése, azok elkenése ("nem is volt az annyira sok" "a fronton megesik, hogy idegességében eljár a katona keze") nélkül alapvető fontosságú.
Külföldi rendezvények képein látom ékes példáját ennek az "elitista" felfogásnak: mindenki ejtőernyős, SS-páncélgránátos, szovjet gárdalövész, amerikai tengerészgyalogos, egyszóval az egész halpiac legtökösebb, legfaszább fenegyerekeinek öltözik, már-már groteszk igyekezettel. Eközben szépen csendben elvész az átlag katona, nincs ott a "Landser", a "Frontovik", a "G.I." egyszóval néha olyan érzésem van, mintha egy össznépi hosszméregető verseny előválogatóját látnám. Vannak persze nagyon-nagyon hiteles összeállítások, a probléma ott jön, amikor kezd kínossá válni a "beöltözősdi" és nincs mögötte semmi, egyszerűen csak menők akarnak lenni a "versenyzők"... sajnos ahogy látom, a hagyományőrzők egyik legfeltűnőbb rétege ez az embercsoport, hiszen mindenkinek szeretnék felhívni a figyelmét arra, hogy "itt az egyedülálló, legyőzhetetlen hős, mint a tévében". Másik jellemzőjük az, hogy nem feltétlenül képesek csapatokat alkotni, vagy ha igen, akkor azt bizony csak a szél fújja össze, és már kívülről is látszik rajtuk, hiszen ahányan vannak, annyiféle egyenruhát vesznek fel az egyéniségüket kihangsúlyozandó. A kép csak illusztráció:



Persze ki vagyok én, hogy megszabjam, ki mit vesz fel a szabadidejében? Végső soron ez egy hobbi, mindenki arra költi a kispénzét, amire szeretné. Mégis érdekes-érdemes látni, hogy vannak akik ekkor élik meg második, vagy sokadik gyermekkorukat, ami szerintem véletlenül sem kegyeletteljes emlékezés, csak katonásdi a hátsó kertben. Ez pedig pont a hagyományőrzők számára káros, viszont a látogató issza meg a levét, hiszen a rendezvényen fals információkat, hiteltelen szuperhős-összeállításokat láthat a pénzéért az ilyen percemberek által prezentálva. FIGYELEM: Ezzel nem azt mondom, hogy minden elit egységet bemutató csapat azonnal szálljon magába, és mutasson be inkább egy-egy gyalogoscsapatot, csak azt, hogy érezhető tendencia az, hogy megfordultak az arányok, és már a valójában nagyobb számban megjelenő frontgyalogság jelenik meg kisebbségben, és az "elit" egységek státuszához hagyományőrzőként is fel kell nőni, nem elég felvenni az egyenruhájukat. Ez sok csapatnak példásan sikerül, míg más, hangosabb brancsok pont ellenkező hatást érnek el. Ennek oka egyszerű: a pávaként tetszelgő tökfejek számára ugyanúgy elérhetőek az egyenruhák, mint azoknak, akik ezt komolyan veszik. Sőt, előbbiek általában olcsóbban megússzák, hiszen a látszat fontosabb számukra, mint a hitelesség.
Esetleg lehet, hogy ennyire rossz a "mezei" gyalogság PR-ja, vagy egyszerűen csak ennyivel menőbb cuccai vannak az "elit" egységeknek így jobban lehet velük villogni? A kérdést nyitva hagyom, sem ide, sem oda nem állok, viszont érdekel a Ti véleményetek!

Ruha teszi az embert?

A másik kérdés amit sokszor hallottam: Vajon mi visz rá embereket, hogy a "rosszak" egyenruháját vegyék fel?

Kik a rosszak? Nyilván a vesztesek. Miért ők? Mert a győztesek ezt mondták. Írtam egy számomra nagyon csodás és érdekes cikket az USA katonái által elkövetett háborús bűnökről, "túlkapásokról" és azoknak pszichológiai hátteréről, így tudom, mindkét oldal egyszerű katonáinak (tehát nem a külön ezzel megbízott egységeknek, akiknek egyébként is remekül dokumentált és feltárt, könyvtárnyi irodalma van) ugyanúgy eljött egy pont, amikortól már nem voltak beszámíthatóak, és a csatatéren a civil morál az utolsó fedett helyen, ágyban töltött éjszakától való időbeni távolság függvényében hatványozódva szűnt meg. Mi az az ok, ami miatt mégis vannak akik felveszik a társadalom és a civil morál által is bukott rendszereknek tartott fél egyenruháit? Vagy épp azokét, akik bár győztek, mégsem kapcsolódnak hozzájuk pozitív emlékek?

Sok oka lehet: legelső talán a történelmi érdeklődés, ha úgy tetszik ízlés. Ahogy nem mind szeretjük a mákos metéltet, úgy nem mind utáljuk mondjuk a Japán Császári Hadsereg katonáit akkor sem, ha tudjuk, kultúrájuk erősen eltér a miénktől és bűnlajstromuk elszabadult vécépapír guriga módján hengeredik és terít be hosszú kilométereket betűtípustól, szedéstől, tördeléstől függően.

Emellett fontos a patriotizmus is. Sokszor kaptam meg amikor ezzel a csapattal amerikai egyenruhában jelentem meg, hogy miért nem veszek fel inkább Magyar Királyi honvéd egyenruhát? Elvégre magyarok vagyunk, csuhajja-hej! Volt némi igazuk, elvégre amerikai katonák itt csak akkor jártak, ha lelőtték a bombázójukat, vagy a háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjaiként. Ám nálam az érdeklődés, avagy ízlés döntött, ami azóta sem múlt el, csak átalakult. Ám éppen azért, mert így alakult az ízlésem, rájöhettem, hogy az amerikai-magyar emigráció nem malmozta végig a világháborút, így például őket megjeleníteni semmivel sem nagyobb hazaárulás, mint mondjuk egy Habsburg-gyalogost. Ám vitathatatlan, hogy sokat számít, hová születik az ember, és nem csak a tekintetben, hogy ázsiaiként nehezen adható el SS-katonának (tudom hogy voltak, de nem ilyen szőkék).



A harmadik ok elég prózai: valakinek őket is be kell mutatni, hiszen egy hadijátékon elég lelombozó lehet mondjuk nagyon ellenséges bokrokra lövöldözni (attól, hogy vastaggal szedem, talán jobb szóvicc lesz... gondolta Stirlitz). Persze ennél több kell ahhoz, hogy valaki igényesen tudja képviselni akár a bukott rendszer katonáját is, így általában ezek a tényezők egymást kiegészítve lépnek fel és döntik el mit is jelenítsen meg az egyszeri hagyományőrző.


Annyira elterjedt ez a probléma, hogy amerikai egyenruhában minden rendezvényen meg kellett magyaráznom, hogy nem én bombáztam le Budapestet 1944-ben, viszont a mellettem látható Waffen-SS páncélgránátosok sem a Romantikus Erőszak vokalistái... előítéletből jól állunk.

Végezetül két személyes, elgondolkodtató történet: az első egy kicsi, remek hangulatú falunapon, míg a másik egy hatalmas országos rendezvényen esett meg:

Falunap. Hőség. Olcsó vizezett sör. Láncos hinta. Mindünkön az időszaknak megfelelő teljes amerikai ejtőernyős egyenruha, hozzá jól látható tenyérnyi amerikai nemzetiségi felvarrókkal-karszalagokkal. Természetesen így is el kellett magyaráznunk sok láncos hintától és hőségtől (nem a sörtől neeeem) bágyadt látogatónak, hogy nem szovjet katonák vagyunk, de még csak nem is jugoszláv partizánok (ez utóbbit különösen sokáig bizonygatták, és mi még tovább furcsálltuk). Egyszerre csak mint a mesében egy bölcs idős bácsi lép oda hozzánk ennyit kérdez amolyan székelyes szószátyársággal hosszas méregetés után: Amerikaiak? Erre mi lelkesen bólogatunk több nyelven is, hiszen végre valaki értelmezte az "apró" jeleket. Ekkor jött azonban csak a fekete leves, mert a bácsi így folytatta a maga melankolikus, mégis velőig megrázó tömörségével: Nem most kellett volna jönni fiúk, hanem '56-ban! Létezésem önmagában kérdőjeleződött meg, az, hogy nem szűntem meg ott helyben logikai úton csak annak volt köszönhető, hogy a bácsi mosolygott.


Kettedik történet. Hatalmas tömeg, hatalmas rendezvény, iszonyatos PR-előkészületek, egy nagyvárosban. Drága barátommal aki német ejtőernyős egyenruhát nyúzott akkor épp, úgy döntöttünk, járunk egyet ha már beszabadultunk a sok magas ház közé, ráadásul betonra, ami önmagában szédítő. A megfelelő szolgálati utat betartva, kértünk engedély egy multikulti népszerűsítő járőr levezetésére, aminek az a lényege, hogy feltűnően sétálunk, az emberek lefotóznak minket, illetve közös képek is készülnek, közben pedig megbámulunk minden formás női hátsót megvitatunk sok fontos és kevésbé fontos kérdést, ahogy az régi cimborák-bajtársak közt már csak megesik. Tettük is a tiszteletköröket megfele, terhelődtek a memóriakártyák a rólunk készült fotókkal, amikor felénk sodort egy maga nemében is kiváló, ám összességében archetipikus egyént, az úgynevezett mélyszittya vérmagyar fajtából. Tarsoly, rovásírás-rovásírás hátán, hosszú haj, szakáll, és az összes törzsi szállásterület leletanyagának jó része "nemzeti kézművestermékként" nyaklánctól a lábujjgyűrűig bezárólag. Ja és acélbetétes önbizalomfröccsöntött egyenbakancs. Ez az ámber megtalált, sőt azonosított is minket, mert elibénk csörömpölt, majd így kérdezett humorosat: "Háháháháhááá... amerikai meg német együtt? De hát ti egymásnak az ellenségei vagytok nemháháháháááá?" A cimbora és én egyöntetűen nem akartunk válaszolni, de a srác annyira ellenállhatatlanul viccesnek találta magát, hogy megvilágítottuk, miszerint bizony, nem egy az oldal, de mindkettő ejtőernyős (editor's note: egyikünk sem ugrott kissámlinál magasabbról, vagy ha igen azt balesetnek hívták, de lelkesek voltunk és fegyvernemileg roppant büszkék) így összefér, egyébként meg civilben magyarok vagyunk ám, aminek okán (bár nem zárja ki) nem feltétlenül fogjuk egymást itt géppisztolyélre hányni. Ez nem hatotta meg a srácot, mert tovább ütötte a vasat imígyen: "Háháhá... értem, de ha magyarok vagytok, akkor miért van rajtatok hazaáruló egyenruha?" Erre már nekünk is elfogyott a béketűrésünk, és megkérdeztük, hogy van-e még kérdése, vagy mehetünk é, mert hív a kötelesség, erre azt mondta ez az ideológiailag felülképzett, szociálisan túlérzékeny fiatal koppányimitátor: "Hát menjetek csak nyugodtan, de várjatok, csináljunk már egy közös fotót!" Jó érzés idegenszívű hazaáruló-egyenruhásnak lenni. Néha ilyen mikor a rendezvényen sokan sok okosat kérdeznek: