Filmajánló: Surviving D-Day: Omaha Beach 1944 meg ilyenek

No nem tudtam aludni egy centit sem a hőségtől, amit az sem enyhített, ha kinyitottam az ablakot...

Így nekiláttam filmeket nézni. A két Green Street Hooligans (magyarul csak Huligánok címen fut) film után, amiből csak az első tetszett, (és nem csak azért, mert élmény volt látni, ahogy Zsákos Frodó atomrészegen szétveri London belvárosát) úgy döntöttem ismeret-erjesztő filmet fogok nézni. Találtam is egy izgiset, aminek Surviving D-Day: Omaha Beach 1944 volt a neve. Ebből már sejthettem, hogy nem a nagy 1933-as gödöllői cserkészjamboree ötven legszebb pillanatáról fog szólni, és nem is csalódtam: A film közel másfél órás, és nem untat minket kronológiai sorrenddel. Igazából időrendben ide-oda ugrál, úgyhogy annak, aki még egyáltalán nem találkozott a normandiai partraszállás valamelyik mozzanatával (ehhez azért mély barlangban kell élni ám) nem ajánlom. Igazából annak sem, aki tanulni akar, hogy aztán villoghasson a hihetetlen omahabícsisztikai tudásával a romkocsmában fetrengő merengő haverjai előtt.  
Előre szólok: a film angolul, közelebbről amerikaiul van! Aki nem érti ezt a nyelvet, annál sajnos hatványozottan csökken a termék élvezeti értéke, ezért felelősséget nem vállalhatok, a kocázatok és mellékhátasok tekintetéből kifolyólag kérdezzétek meg történelem- illetve angoltanárotokat. Ha láttátok a Ryan Közlegény Megmentését amiben Forrest Gump és katonái Will Hunting nyomában átverekszik magukat fél Franciaországon, és/vagy játszottatok a Call of Duty 2-vel, és épp nem szovjetek, vagy angolok voltatok, már nem indultok neki nulláról a dokufilmnek, és ha összesen ennyi volt eddig mögöttetek a témában, akkor határozottan csak nyerhettek. Miért?
Ezért: egy ilyen ismeret-erjesztő film egy dologra jó igazán: felpiszkálja a kíváncsiságot, és jó esetben arra sarkall, hogy az ember utánaássa magát a részleteknek. Hogy is volt az? Voltak még ott mások is? Ők hogy emlékeznek? Mi vezetett ide? Mit adtak nekünk a rómaiak? ilyenek... Rossz esetben elfogy egy tál popcorn. Gyerekek! MOPSZ!!!

Szóval... időrend... azért baj, hogy ugrál, mert néhol nehezen követhető, hogy ki kivel van, miért és hol csinálja amit csinál. Ezt a készítők epikus mennyiségű, horogkeresztekkel dekorált roppant mozgalmas térképpel, és az időpontok kiírogatásával, valamint gondos narrációval igyekeztek megoldani. Ja, ha már narráció... a film amerikai, így megvannak a maga sajátosságai, és fordulatai e téren is. 
A majdnem-kellemesen rekedtes és dörmögő férfihang fél percenként durmogja az arcunkba a hihetetlenül vérgőzös eseményeket a legdrámaibb szókészlettel, úgyismint "megoldhatatlan, ám létfontosságú küldetés" "szakadatlan, órákon át tomboló pergőtűz" és társai, mindezt olyan feszült, pergő, epikus stílusban, ami európai gyomornak már-már bevehetetlen. Nyilván nem könnyű a normandiai partraszállásról olyan filmet készíteni, ami az unalmas részletekkel foglalkozik, de itt még az unalmas lélektani pillanatokat is olyan heroikus epitheton ornansok kísér(t)ik, mint "idegőrlő várakozás" vagy "klausztrofóbikus katakombarendszer"... ez nem lenne baj, de mikor már a katonák reggelijét igyekeztek így leírni, akkor már néha átsuhant egy mosoly egyébként sziklakomor arcomon.
Bosszantó még, hogy a filmben konzekvensen "Amerika és Szövetségesei" jelennek meg. Olyanformán, mintha a nagy U. S. és A. nagyjából 1939-től a saját vállán vitte volna egyedül a háború minden terhét, mondjuk a Brit Birodalom helyett... nem dobálóznék számokkal sokat, és távol álljon tőlem az amerikai részvétel fontosságának kicsinyítése, de a britek és kanadaiak még ekkor, a háború számukra ötödik évében is több, mint 11 000 fővel több katonát tettek partra Normandiában a D-napon, mint "unokatestvéreik" (USA: 73 000 katona/Brit Nemzetközösség: 83 115 katona) és a britek-kanadaiak számára három partszakaszt, míg az amerikaiaknak "csupán" kettőt jelöltek ki az ötből. Ebből az egyik az OMAHA kódnevű, és ott valóban sikerült a nap legvéresebb veszteségét elszenvedni. UPDATE: Az egyik kedves Olvasóm jelezte, hogy a három brit/kanadai partszakaszon azért voltak többen a résztvevők, mert egyel több parton harcoltak, amiből ráadásul az egyiket teljesen a kanadaiakra bízták. Ez tagadhatatlan, így összeszedtem hányféle nép fiai indultak aznap Európa Erőd ellen földön-vízen-levegőben: Ott voltak ugyé az amerikaiak, Mellettük harcoltak aznap a britek, ausztrálok, új-zélandiak, kanadaiak, lengyelek, csehszlovákok, szabad franciák, görögök, szabad belgák, norvégok... zömmel a levegőben, vagy a tengeren. Így ez a hadművelet például Monte Cassino ostromához hasonlóan igencsak nemzetközi gárdával futott le. Nem is beszélve arról, hogy az Atlanti Falban, (azaz az Európát és Skandináviát átszelve a nyugati szövetségesek felőli partoldalon változatos fokon és mélységben kiépített "német" védelmi rendszerben) is elég sokféle nemzet katonái szolgáltak, úgyis mint: koreaiak, ukránok, lengyelek, oroszok (úgy hallottam, véletlenül még egy vendégségbe jött magyar tiszti különítmény is bekerült a szórásba, de erről közelebbit nem tudok mondani)... és még nem számoltam ide az eddigre egyfajta szélsőjobbos idegenlégióvá duzzadt Waffen-SS kismillió nemzetiséget-népet tömörítő alakulatai, igaz, ők 1944. június 6-án nem vettek még részt az adok-kapokban. 
Ja, és a Szövetséges oldalon a főparancsnok is vitathatatlanul amerikai volt. Ennyit a számmisztikáról.

No de vissza a filmre: mindig élmény látni, hogy hagyományőrzőket vonnak be, és így "játszanak újra" egy-egy ütközetet, hiszen így azt mutatnak meg, amit akarnak, és itt is a baj. Azt mutatnak meg, amit akarnak. Az eredeti felvétel nem beállított... tudom hogy mégis, de mégsem. Az ott rohanó katonák valóban akkor voltak katonák, ha szerencsénk van akkor tényleg abban a csatában voltak katonák, amiről a film szól... bár ez sem mindig jön össze... láttam már a Budai Vár előtt elhúzó szovjet vadászgépekről készült képsorokat angliai csataként felbukkanni hasonló munkában... de talán értitek mire gondolok. 
Jelen esetben, mivel a katonák 1944-ben nem vittek magukkal okostelefont Normandia partjaira, és ha vittek volna sem biztos, hogy lett volna kedvük filmezni és képeket megosztani, a film sokszor használ korábbi, hadgyakorlatokon készült, vagy valóban érdekes jeleneteket tartalmazó felvételeket, ám az "igazi" harcot a játékfilmesekre hagyja, akik ki is tesznek magukért.
Sokat ad a dolog "hitelességéhez" az, hogy történészek, mai katonák is beszélnek a dolog "szakmai" oldaláról, még kísérletezgetnek is néha. Jobbára ugyan a narráció hangvételében, adrenalintól és vértől csöpögő, hangulatfestő és -keltő módon, ám ezt nyilván a vágó és a rendező gondolta így, valamit valamiért.
Megszólalnak továbbá a filmben veteránok is, akiknek a narrációja alatt fut a cselekmény. Élveztem, hogy mikor egy bizonyos veterán kitért arra, hogy anno hogyan perszonalizálta a felszerelését (emlékszünk még erre?) akkor az a képernyőn is megjelent.
Rengeteg vaklőszer eldurran, sok-sok gallon művér szétcsorog, így nem lenne panasz a játékfilmes elemekre, mégis van. Nálam legalábbis akad: anakronisztikus egyenruhák. Nem feltétlenül, és nem mindenhol, látszik, hogy olyan hagyományőrző csapatokkal dolgoztak együtt a készítők, akiknek a háttértudása, és az ehhez párosuló tudása is megfelelő, de sajnos, vagy szerencsémre egy pici tapasztalatból tudom, hogy a képben az történik, amit a Rendező mond. Akkor is, ha te tudod, hogy amit kér, az nem hiteles, vagy amit rád ad, anakronisztikus. Mert ő fizet és te vagy a színész. 
Így történik meg, hogy a sok csodásan antikolt, háborúsnak látszó amerikai rohamsisakos hagyományőrző/statiszta között az egyik főszereplő fejére '60-as évekbéli sisak kerül, aminek az állszíját kis fém kapcsok rögzítik a sisak szíjtartó füleihez, ez pedig kívülről remekül látszik. Itt az ágy kellős közepéről persze könnyen vagyok nagyon okos, de nem tudom miért nem sikerült valamelyik szakértőnek rájönnie, hogy (ha más nem) a kapcsokat le kéne szedni a sisakról, máris kevésbé lenne feltűnő az anakronizmus, főleg premier plánban...
Aztán ott vannak a CGI-s torkolattüzek, hovatovább epikus CGI-jelenetek, amikből csak egy picivel több motiváció hiányzik ahhoz, hogy elhiggyem, nem egy lvl800-as Paladin készítette két bossfight között haveri alapon. Jók és szépek, csak valahogy idegenül "kiállnak" az élőszereplős képsorok közül.
Összességében mindezek ellenére szeretnék sok jót is mondani a filmről. Ha valaki át tud lépni a nyilvánvalóan amerikai, és nyilvánvalóan "ismeret-erjesztős" hibákon, és hagyja, hogy a film lendülete beszippantsa, akkor nagyon jól és hasznosan tölthet másfél órát. A veteránok beszámolói, és a korabeli fényképek nekem is okoztak meglepetést, és hoztak újdonságot, ebből egyet húznék át erre a blogra. Ez pedig egy korabeli FARB: George Kerchner hadnagy fényképe a 2. Ranger-zászlóaljból (jobbra):

Van neki mindene, ami szem-szájnak ingere és egy hagyományőrzőt közép-komoly agyvérzésig juttat:
-Az M1A1 Thompson géppisztolyt a puskákhoz rendszeresített bőr fegyverszíjjal hordja, ezt máshol eddig nem is láttam.
-Az M1911A1 Colt pisztolyhoz rendszeresített pisztolytok fülét méretre vágta, nyilván azért, hogy jobban kézre essen a tok nyitáskor.
-A sisakon álcaként terepmintás ejtőernyőanyagot használ (Ez elég elterjedt volt azok között a katonák között, akiknek sikerült hozzájutniuk az alapanyaghoz, ami remekül álcázott és Normandia bizonyos területein, az úgynevezett "ugrózónák" fáin nagy számban tenyészett.)
-1015-ös "Corcoran" ugróbakancsot visel, amit elvileg csak az ugrókiképzést teljesített ejtőernyősök hordhattak, ám a gyalogosok is igyekeztek maguknak beszerezni ha tehették (Az 1. Gyalogoshadosztály számos katonája bizonyítottan ilyen bakancsot hordott például, valamint minél jobban távolodtunk a fronttól, a hadtápterület "hősei" annál inkább keresték ezt a státusszimbólumnak számító darabot, függetlenül attól, hogy egyesek már sámliról leugorva is szédültek. A Rangereknek pedig a különleges feladatokhoz testhez állóbb volt ez a bakancs, mint a rövidebb szárú, kamáslival párosuló gyalogsági darab) sőt!
A hadsereg vezetése egy időben utasításba adta, hogy azoknak a gyalogos katonáknak, akik nem képesek megtanulni valamilyen oknál fogva a kamásli gyors fel- és levételét, szintén ilyen bakancsokat adjanak ki, mert azokat egyszerűbb felvenni... ettől függetlenül, ha a balsorsod ilyen bakanccsal a lábadon igazi ejtőernyősök közé sodort, akikkel nem harcoltál vállvetve egy jó ideig mondjuk Észak-Afrikában (mint az 1. Gyalogoshadosztály) vagy nem voltál még náluk is keményebb elitkatona (mint a Rangerek) akkor számíthattál arra, hogy mezítláb mész haza.
Kerchner hadnagy egyébként épp a Kiemelkedő Szolgálatért érdemkeresztet veszi át a képen azért, mert 1944. június 6-án személyesen vezette a Pointe du Hoc szikláin elhelyezett német ütegállás elleni, az öngyilkosság igen szélsőséges, mondhatni extrém formájának is beillő rohamot, úgyhogy nem hiszem, hogy bárki is rá merne szólni a lazaságért... egyébként sem érdekelné, mert 2012-ben, 93 évesen elhunyt. 

UPDATE: ugyanaz az Olvasóm, aki facebook-on jelezte a Kanada-problémát, ugyanígy megjegyezte azt, ami talán nem teljesen jött át az írásomból, ezért itt konkrétan leszögezném: ez a film azt járja körül, milyenek voltak egy Normandiában, ott is leginkább az OMAHA kódnevű partszakaszon partot, vagy a part mögött éjszaka földet érő amerikai ejtőernyős túlélési esélyei (az ejtőernyősöknél is sikerült egy másik hadosztály katonáit megjeleníteni, mint akikről a veterán mesélt...) és ezt a feladatot jól is teljesíti a film, viszonylag kevés hibával. Hamarosan bemutatok Nektek egy másik D-napos, ezúttal ejtőernyősös filmet, ahol a ló túlsó oldalát láthatjuk, mert szinte kizárólag hagyományőrzők, hadtörténészek dolgoztak rajta, és miközben kínosan ügyeltek a történelmi precizitásra, a film művészi oldala szörnyet halt. Ezután előrántok a varázscilinderemből egy olyan szintén D-napos filmet, ami szerintem az apróbb hibái ellenére is kiválóan hozza kis költségvetésből amire vállalkozott. Azért megpróbálok nem átcsapni filmes blogba, de a hagyományőrzők világa bizony összefonódik a filmkészítőkével, hiszen az olyan szuperprodukciók, mint a már emlegetett Ryan Közlegény, vagy mint a még nem emlegetett Pacific-sorozat is mind-mind segítségül hívták a hagyományőrzőket. Ha másnak nem, statisztának.

Latiatuc feleym zumtuchel? Ezért érdemes belenézni ilyen "jóóóféle" dokufilmekbe. Előkerül egy sztori, egy fénykép, egy ötlet, és már ott vagytok, hogy "Hé! Erről többet akarok tudni!" avagy "Hé! Ezt meg akarom csinálni én is!" így ezek az ismeret-erjesztő filmek, ha nem is a kiapadhatatlan bölcsesség örök kútfejei, arra nagyon jók, hogy felébresszék a szunnyadó őrületet.
Nagyon köszönöm az olvasói kiegészítéseket, jöhet még sok ilyen okos gondolat!

Összességében a filmet a hagyományőrzőkre is alkalmazott skála szerint értékelve azt mondanám, ez egy a progresszivitást alulról célzó mainstream alkotás lett. Szerintem.

Itt a link filmje, vagy a film linkje, nézzétek meg, meséljetek róla másoknak is, ha pedig valami tetszett/nem tetszett benne és én kifelejtettem, vagy éppen nektek az tetszett ami nekem nem, esetleg fordítva, vagy teljesen másképp, akkor kommenteljetek!

A hagyományőrzők típusai

Lelkierőt gyűjtöttem az egyik legnehezebb téma feldolgozásához. Az ember mindig nehezen néz őszintén tükörbe főleg akkor, ha másokról is véleményt alkot. Elkerülhetetlenek a viták, súrlódások, egyet-nem-értések, főleg ilyen esetben. Kényes az egyensúly, és nehéz meghatározni, kik is tartoznak a hagyományőrzők mely csoportjába, és van-e értelme egyáltalán ilyen megkülönböztetésnek egy olyan szabadidős tevékenységben-életformában, ahol az ember végül is a saját idejével-pénzével dolgozik. 
Szerencsére nem én találom fel a spanyolviaszt, valaki(k) már kategorizálták előttem a hagyományőrzőket, így nézzük, mik is a "törzsfejlődés" szakaszai egy katonai hagyományőrzőnél:

A Gagyizó (Farb)
Mint minden jó, ez a besorolás is az Egyesült Államokból ered, a feloldása pedig az idők homályába vész, de akad pár elmélet a megfejtésre.
Betűszó nr. 1: „Fast And Researchles Buying” azaz értelmi fordításban „Garantáltan Alaptalan GYors Invesztálás”. Oka a már említett eszeveszett felhalmozási vágy, tanulás és válogatás nélkül.
Betűszó nr. 2: „Far Be it from me to criticise” vagyis „Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam…” ez az a mondat, amit az igényes, és vitázni vágyó kénytelen hagyományőrző egy átlagos rendezvényen ezermilliószor elkezd, majd egy hangsúlyos „DE”-vel folytat. Aztán felad.
Betűszó nr. 3: Farbe (német: szín): A hagyományőrzők ezen szegmensét máig arról lehet megismerni, hogy színpompásak, feltűnően csillognak-villognak, és hozzáértő szem számára kirívóan kellemetlen, már-már giccses látványt jelentenek.
Hogy őszinte legyek, a legtöbbünk itt kezdi, hacsak nem kerül elsőre olyan csapatba, vagy olyan tapasztaltabb hagyományőrzők keze közé, akik segítenek. Minden hagyományőrzőnek megvan a maga „első rendezvénye”, ahol tuti, hogy megkapja ezt a címkét. Van, aki utána sem tudja/akarja leszedni magáról és itt a baj. Miért is baj ez?
Gagyizó minden olyan figura, akinek a felszerelése, megjelenítése, vagy a viselkedése méltatlan ahhoz, amit képvisel és akarva, akaratlanul lejáratja a hagyományőrzést. Ékes magyar fordításban most tört be a halpiacra egy új szó, és ez a „Gagyományőrző”. Nem tudom jogdíjas-e, de ha igen, innen üzenem, hogy leisszuk.

A fő motívum (szerintem) ennél a brigádnál a hajthatatlanság és a nemtörődömség. Nagyon sokszor hiába jelzed akár ezerszer, hogy egyszerűen nem hiteles, amit alkotnak, és hiába mondanád, hogy van gyógymód, semmi pénzért nem válnának meg a szép műszóval csak anakronisztikusnak nevezhető kellékeiktől. Ennek pedig csak egy oka lehet: jól érzik magukat így, nem akarnak változtatni.

Természetesen vannak, akik látva, hogy lehet másképp is csinálni, és az nem feltétlenül drágább, kimásznak a gödörből. Ők azok, akik rosszkor voltak rossz helyen. Ha ez egy egész csapatot jelent, az még jobb. Az igényesség nem egyenlő a gazdagsággal, mert az ember mennyiségre kicsiny, de minőségileg támadhatatlan gyűjteménnyel is lehet elismert hagyományőrző. 
A minőség pedig nem egyenlő a magas árral. Például az "eredetivel megegyező anyagból eredeti eljárás alapján" készült repro felszerelési tárgyak nagy része, ugyanúgy pakisztáni, vagy kínai eredetű, csak van rajtuk egy címke, amitől az ember rögtön azt gondolja, hogy többet ér az adott termék. Pedig ez csak reklám, láttam szétesni "eredetivel egyező anyagú" felszerelést ott, ahol az olcsóbban vásárolt, "gagyi" darab még vígan muzsikált. Így számomra nem "gagyizó" az, aki az olcsóbb replikát veszi meg addig, míg az az olcsóbb másolat külső jegyeiben és minőségében, használhatóságában hozza azt, amit egy drágább másolat. Teljesen mindegy, hogy az amerikai M36-os hevederemet a Mil-Tec Sturm, vagy az At The Front gyártotta, attól még mindkettő M36-os heveder lesz.

Hogy mégis akkor miben károsak a "gagyizók"? Történelmet hamisítanak. Hozzáállásukkal, hiszen sokuknak ez a hobbi annyit tesz, hogy "villantsuk meg a cuccainkat hadd ámuljon a nép", (hiszen ehhez nem kell háttérmunka, dobozban készen kapható), és külső jegyeikben is, hiszen a kedvesdrágalátogató azt gondolhatja, tényleg így néztek ki a középkori lovagok:

 

 Avagy ez lenne a II. világháború előtti amerikai lovaskatona "abrakja":

editor's note: Én megértek mindent, ez egy drága hobbi. Én sem a saját hátsómból húztam ki a gyűjteményemet, de még csak nem is máséból. Viszont a legdrágább megoldás (megint csak szerintem) arra pénzt kiadni, ami aztán nem lesz jó. Nagyon nem. Ezért tartom fontosnak (és itt egy kis kitérő jön) egy új gyűjtemény összeállításakor a következő lépéseket:

1: Do your Homework! Ez nem azért van angolul, mert valami külföldi honlapról szedem az okosságot, hanem mert nem csak itthon kell körülnézni, számítanak a külföldi források is, főleg ma, amikor két kattintásnyira vagy mindentől. Mikor eldőlt belül, hogy nekilátsz egy történelmi korszak reprodukálásának (legalábbis megpróbálkozol vele), vedd elő a törikönyvet. Lehet középiskolai, vagy akár netes forrás is, de olvass utána a konfliktusnak, korszaknak. Mintha sosem hallottál volna róla előtte. Aztán áss mélyebbre. A már bemutatott Légoltalmi Liga-gyűjtemény lesz az állatorvosi ló, rajta mutatom be, mit hogyan csináltam:
A kedvemet egy itt meg nem nevezett budapesti muzeális kiállítóhely földalatti kazamatái hozták meg a kép összeállításához. Ez a motiváció, e nélkül ne is álljatok neki, nem fogjátok élvezni, és nem lendít semmi tovább a holtpontokon. 
Amint hazaértem, felcsaptam a könyveimet. Elsőként E. Davidson és D. Manning A II. világháború krónikája c. munkájához fordultam, ami az említett konfliktust napra pontosan szócikk-szerűen bemutatja. Emellett M. Szabó Miklós A Magyar Királyi Honvéd Légierő a Második Világháborúban című művét is lekaptam a polcról, és ott volt az 1939-ben a Légoltalmi Liga által kiadott Légoltalmi ABC is. Ezekből láttam mikorra tehetőek a nagy angolszász bombázások az ország felett nagyjából, és mi az amit ekkor hordhatott egy légós. 
Ezzel párhuzamosan kutatni kezdtem a felszerelések után. Ehhez a legjobb mindig eredeti forrást (naplót, katonai szabályzatot, fényképet, korabeli festményt, kódexábrázolást stb.) használni, és folyamatosan kételkedni, összehasonlítani. Én a fényképek mellett a Légoltalmi ABC-t használtam forrásként, és mivel a civilektől a légoltalmistákat sokszor csak a sisak és a karszalag különböztette meg, megnézegettem a korabeli civil fényképeket is, köztük a saját családi albumunkban lévőket is. A pancsolós-pöcsös-gumikacsásokat is.

Ha már viselet és háború: előttünk akárhányszáz évvel ezelőtt is csak emberek éltek, akik a lehetőségeikhez mérten választották meg a viseletüket, és ez akkor sem tűnt el, amikor a katonákat (és sokszor a civileket) egyenruhába bújtatták. Ezzel senkit nem arra bíztatok, hogy azonnal aggasson magára mindenfélét! Nagyon fontos, hogy térben és időben legyen hozzáférése az adott darabhoz, és meg tudja indokolni (nem kifogást keresni, indokolni), fényképekkel alátámasztani, miért azt hordja! Ezeket szem előtt tartva nem lehet gond és sok kötözködést gyorsan le lehet szerelni ha ismerd a korszakodat, és a felszerelésedet.

2. Gyűjtés: Ez a nagy pénzkidobálás szakasza: ahhoz, hogy minimális legyen a hibázás lehetősége, érdemes felvenni a kapcsolatot más, a területen már régebb óta mozgó hagyományőrzőkkel, akik tanácsokat tudnak adni, melyik beszállító, cég, mesterember készíti a legjobb másolatot a keresett darabból. Ha valakinek van szíve, vagy lehetősége eredeti darabokat nyúzni, akkor azzal nem lőhet mellé egyáltalán, csak vállalnia kell azt a kockázatot, hogy a viselés közben a darabok nem kifejezetten múzeumi körülményeknek lesznek kitéve. Ezt úgy mondom, hogy több majdnem teljesen eredeti gyűjteményem is van, amiket hordok is, bár nem feltétlenül kéne már…
Ha megkaptuk a tanácsokat, gyűjtsünk. Nem szabad fejjel a falnak menni, csak nyugodt körültekintéssel. 

Én mindig nagyon alaposan próbálom behatárolni azt az időintervallumot, amire felépítem a gyűjteményt. A légoltalmi gyűjtemény esetében ez leginkább az 1944-es hadiév nyarát, az angol-amerikai bombázások (korabeli nevükön „terrorbombázások” avagy „terrortámadások”) csúcspontját jelenti időben, míg térben Budapest székesfőváros I. kerületét. Ez persze egyéni ízlés dolga, de a példának okáért sokat számíthat az, hogy egy 1939-ben Lengyelországban szolgáló, vagy 1945-ben Berlinben harcoló német katonát mutatunk-é be. Vannak olyan hagyományőrzők, akik konkrétan egy-egy embert modelleznek le, és az ő viseletét, vagy épp viselkedését is beleviszik a megjelenítésbe. Róluk később.

3. Upgrade, upgrade, upgrade! Ne engedjük el a témát! Ha összeállt a kép, akkor is tartsuk az ujjunkat a kutatások verőerén. Hátha előjön némi új képanyag, sosem látott filmhíradó, feltáratlan lelet, ami alapján új lendületet kaphat a gyűjtemény, és tovább színesedhet… vagy épp fakulhat, mert kiderül, amit eddig igaznak hittünk, az valójában történelmi tévedés. Benne van a pakliban.

 
4. Emellett én mindig igyekszem az eddig kizárólag XX. századi katonai témájú (tehát uniformizált) gyűjteményeimet és képeimet egy kis személyes adalékkal perszonalizálni. Ez már a sokadik műszó, egyszer majd kigyűjtöm mindet. Ide tartozik mindaz, ami nem szabályos, de a katona a saját kényelme érdekében, vagy ízlése mentén beszerzi/átalakítja a felszerelésén.Benne van ebben a napló, a szótár, a fogkefe, a kedves/barátnő fotója, a zsákmányanyag, improvizált egyenruha-elemek, minden, amit nem a hadseregtől kap a katona, hanem civilből hoz, vagy a fronton felszed. Ezért fontos térben és időben észnél lenni, és tudni mi is az ami még belefér egy ilyen képbe (meglepően sok minden, ha ismered a korlátaidat).

Itt egy fotó az 1944-1945-ös ardenneki csatában egy katonáról. A sisakhuzata annyira eszelősen jó, és a fejszerkezete annyira hasonlít rám (egyesek szerint), hogy hülye leszek nem megcsinálni ezt az összeállítást (William Furia őrmester, 1944. telén valahol Belgiumban):

No de vissza is a lényeghez, a hagyományőrzők fajtáihoz. A következő típus elméletben a legszélesebb réteget adná, de szerintem legjobb esetben is holtversenyben állnak az előbb taglaltakkal, viszont hozzáállásukat fényévek választják el tőlük:


Mainstream avagy a középkemény-mag:

Ők azok, akik igyekeznek jól csinálni, ki is tesznek magukért, viszont nem mennek bele olyan "végleges" átalakításba, amit nem lehet a hétvégi rendezvény után levenni és elrakni, és nagyban befolyásolhatja az életüket. Ilyen például egy korhű hajviselet (egyes korszakokban bizony előfordultak döbbenetes frizurák) viselése:

Esetleg nem megfelelő arcszőrzet (a legtöbb hadsereg legtöbb fegyverneménél nem volt ildomos szakállat növeszteni, a bajusz is erősen opcionális, ha nagyon pontosak akartok lenni, mindig nézzetek utána gondosan, mi az a szőrzet ami belefér. A hölgyek is...).
Netán olyan testékszer, tetoválás. ami akkoriban még nem nagyon létezett, vagy nem volt elterjedt. Ezeket a legtöbben leragasztják/kiveszik/eltakarják.
Vagy akár lehet ez egy korhű szemüveg nem-viselése. Ez persze nem von le sokat egy igényes összeállítás képéből, számomra például mégis fontos. Sőt, hogy őszinte legyek, nekem a "100%-os" történelmi átéléshez kell a korhű alsónemű is. Ezzel persze magamnak nehezítem meg az életet kizárólag. Azért, hogy ne csak mások kapják az ívet képileg, itt egy nem-oly-régi fotó rólam, ahol éppen nem odaillő a szemüvegem (máris magyarázkodhatok, hiába 100% eredeti a rajtam lévő "eszközpark": az általam felvett '90-es évek-béli magyar mélységi felderítő-gyűjteményhez NEM LÉTEZIK korhű szemüveg, mivel az említett orvosi segédeszköz viselése kizáró okként szerepel. Kontaktlencsét nem vettem, ez az első olyan gyűjteményem, ahol a szemüveg anakronisztikus. Lesz szemműtét, aztán meglátjuk látunk-e)

Nagyon nehéz beskatulyázni ki is a "mainstream", mert végső soron külsőleg jól néz ki, egyben van a cucca, de mégis valami nem kóser. Ez nem hiba, ezzel még nem lehet félrevezetni senkit, mert senki sem várhatja el, hogy mindenki aki belevág, a teljes életét alárendelje a hagyományőrzésnek (bár láttam olyan mozgássérült srácot, aki például a lehetőségeit alkalmazta a gyűjteményére és csodálatosan látványos amerikai polgárháborús hadirokkant-képet állított össze), és emiatt ne csináltasson tetoválást, piercinget, vagy ne hordjon szemüveget. Minden ilyen helyzetre megoldást lehet találni, legrosszabb esetben el lehet (és kell!) magyarázni, mi az ami nem hiteles... alakult már ki ebből nagyon jó tetoválás-történeti beszélgetés a közönséggel...
Egy szó, mint száz, a mainstream-hagyományőrzők "kasztja" értékes része a hagyományőrző társadalomnak, ők az a középréteg, akik nem túl őrültek, és nem túl lusták ahhoz, hogy hitelesen jelenjenek meg, és a legtöbb esetben előbb lesz egy gagyizóból mainstream-hagyományőrző, mint fordítva, tehát egyfajta igény kialakulásával jár együtt a dolog, ami már önmagában nagyon nagyra becsülendő.
Végül, de nem utolsó sorban itt vannak azok, akik ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Ők azok az őrültek, akiknek az egész életük a történelemről szól, és gyakran a hivatásuknak is ezt választják, bár nem feltétlenül:

Progresszív hagyományőrzők:

Ők egyáltalán nem "normálisak", majdnem azt mondanám, hogy a gagyizók (avagy gagyományőrzők) tökéletes ellentétei. egy progresszív hagyományőrző számára a korhű egyenruha mellett elvárás szintű a korhű alsóruházat, korhű szemüveg, korhű hajviselet, sőt a korhű nyelvezet is. Én magam is úgy gondolom, hogy az élmény csak így lesz teljes, ha és amennyiben a lehetőségeinkhez mérten tökéletesen felépítjük a korszak képét, és mi is "benne élünk", így van pofám ide sorolni magam, ami rengeteeeeg áldozattal jár, és nem midnig sikerül. 
Ide kívánkozik annak a hagyományőrzőnek a története, aki barátságot kötött egy általa mélyen tisztelt veteránnal, és hihetetlen mennyiségű háttérmunkával a rendezvények idejére felvette a szokásait, legyen szó egyéni öltözködési jellegzetességekről, vagy szófordulatokról, vagy bármilyen apróságról. Ezt a szóban forgó veterán az őszinte barátságával és tiszteletével hálálta meg, hiszen az említett hagyományőrző ezzel egy igen személyes módját találta meg a megemlékezésnek, és az emlékeztetésnek. Jobb oldalon a veterán, bal oldalt pedig a hagyományőrző látható.

Ez egy nagyon nagy odafigyelést és aprólékosságot követelő szint, ahol az ember könnyen csúszik át a sznobizmusba, amikor már mindenki mást gagyinak tart maga körül. Én (bár igyekszem a lehető legaprólékosabban bemutatni egy-egy korszakot a lehetőségeim mentén) a magam gyűjteményében tartok olyan összeállításokat, melyek még csupán "mainstream"-szintűek, kívülről tehát tök jól néznek ki, de én tudom róluk, hogy a zokni még nem eredeti, és vannak amiket kifejezetten progresszív szinten űztem évek hosszú munkája után. Ez is ilyen a hajviselettől  a szemüvegig:

 

Most, hogy többféle gyűjteményem is alakul, nem egyszerű ugyanazt a szintet tartani, amit egy gyűjtemény esetében tudtam. Ám a több gyűjtemény, többféle lehetőséget is jelent, amiket szeretnék a lehető legalaposabban kiaknázni, ennek pedig egyedüli módja az, ha mindenbe csak a lehető legaprólékosabb szinten, progresszív szemlélettel vágok bele. 

Ezzel együtt nem tisztem megmondani ki mit és hogyan csináljon, főleg nem egy olyan területen, ami mindenki számára csak anyagi befektetéssel és szabadidős áldozatvállalással működik.Csupán szerettem volna bemutatni a hagyományőrzés három egymástól eltérő szintjét, amik egyetlen kivétellel nem minősítenek semmit és senkit. Az az egy kivétel viszont nagyon komolyan kerülendő szint. Szerintem.

Ha tetszett, vagy csak vitatkoznátok, ne fogjátok vissza magatokat! Megosztani ér!

Agyalás: Pár gondolat az "elitizmushoz" és az általunk viselt egyenruhák kapcsán

Egy kicsit ellustultam a jó melegben, mentségemre legyen mondva, hogy sokat gondolkoztam azon, mivel is folytassam. Holnap szépen feltöltöm a fényképezőgépemet, és újabb gyűjteményemet mutatom meg Nektek értékelhetetlen, szétvakuzott képeken keresztül. Ugyanígy alakul a hagyományőrzők belső világát, "kasztrendszerét" bemutató poszt is, de ahhoz sok anyagot kell még gyűjtenem.

Ez az anyaggyűjtés, valamint az a tudat (amit külföldi hagyományőrzők tapasztalatai is aláhúznak) hogy a valóságban minden hadsereg krémjét alkotó ejtőernyősök a hagyományőrzők világában enyhén szólva "felülreprezentáltak" késztetett arra, hogy belegondoljak: miért nem jelenítünk meg többen "mezei" gyalogos egységeket? Hogy legyen egy kis lélektan is mára:

Az "elitizmusról"

A kérdés felvetődött, már az ebben a posztban is, de úgy érzem nem fejtettem ki teljesen. A jelenség lényegét az adja, hogy számszerűen is kimutatható a hagyományőrzők vonzódása olyan "elit" alakulatokhoz, melyek kiképzésük, vagy feladataik okán kiemelkedő hírnévre tettek szert. Sokkal többen veszik fel az ejtőernyősök, vagy a Waffen-SS egyenruháját, mint a minden hadsereg gerincét alkotó gyalogságét, vagy éppen az ellátóalakulatokét. Ráadásul nem is feltétlenül áll jól:

Megint másik tényező a "divat". Kézzel fogható az, ahogy egy-egy Hollywood-i kasszasiker után megszaporodnak az adott alakulat hagyományőrzői kicsit úgy, mint amikor egy bajnok csapatnak hirtelen rengeteg szurkolója lesz, vagy felkapnak egy-egy régi-új sztárt és az a rohadt rádió folyton az ő dalát nyomja. Szerintem viszont a hagyományőrzés esetében ez az attitűd nem a legszerencsésebb, hiszen az alakulatok katonái nem sztárok voltak, az pedig egyikük szolgálatát sem minősíti, hogy éppen a fronton, vagy a hátsó lépcsőben tették a dolgukat, így mindegyiküket megilleti a megemlékezés. Arról nem is beszélve, hogy a felszerelés összegyűjtése mellett (legalábbis számomra) nagyon fontos a háttértudás megszerzése is, hogy a hagyományőrző ne csak egy kirakati bábú legyen, ami ha hozzászólnak bájosan mosolyog, hanem tudja is mit visel, horribile dictu értse és érezze is a korszak hangulatát, szellemét, ne csak annyit amit a rajongás tárgya átad, hanem ássa bele magát komolyan. Ehhez pedig évek munkája kellhet, ennyi ideig pedig nem tart ki a lelkesedése senkinek, vagy ha mégis, akkor az már nem "divat-hagyományőrzés" hanem komolyan vehető teljesítmény. Itt egy komolyan vehető táborkép:

Egy gondolat még a Waffen-SS-ről: leszögezném, motivált, és jól képzett katonákról van szó, akiket nem szabad összemosni a "fekete" SS-el. Történeti áttekintésre itt most sem hely, sem energia nincsen, de ismertek a Waffen-SS katonák erényei éppúgy, mint háborús bűneik.
Azonban párthadseregként politikai elkötelezettségük ugyanúgy érezhető, mint például az NKVD-alakulatoké, így megjelenítésüknek nem politikai preferencia alapján, hanem különös körültekintéssel és érzékenységgel kell(ene) minden esetben elkezdeni. Számos kiváló példáját láttam ennek a mentalitásnak, ahol az oktatás, ismeretterjesztés volt a fő cél, nem az alakulat "mennybe menesztése", ez pedig így helyénvaló, hiszen léteztek, sőt Magyarországon nagy számban harcoltak is ezek az alakulatok, így térben és időben megjelenítésük nem anakronisztikus, ám az általuk elkövetett atrocitások megemlítése, azok elkenése ("nem is volt az annyira sok" "a fronton megesik, hogy idegességében eljár a katona keze") nélkül alapvető fontosságú.
Külföldi rendezvények képein látom ékes példáját ennek az "elitista" felfogásnak: mindenki ejtőernyős, SS-páncélgránátos, szovjet gárdalövész, amerikai tengerészgyalogos, egyszóval az egész halpiac legtökösebb, legfaszább fenegyerekeinek öltözik, már-már groteszk igyekezettel. Eközben szépen csendben elvész az átlag katona, nincs ott a "Landser", a "Frontovik", a "G.I." egyszóval néha olyan érzésem van, mintha egy össznépi hosszméregető verseny előválogatóját látnám. Vannak persze nagyon-nagyon hiteles összeállítások, a probléma ott jön, amikor kezd kínossá válni a "beöltözősdi" és nincs mögötte semmi, egyszerűen csak menők akarnak lenni a "versenyzők"... sajnos ahogy látom, a hagyományőrzők egyik legfeltűnőbb rétege ez az embercsoport, hiszen mindenkinek szeretnék felhívni a figyelmét arra, hogy "itt az egyedülálló, legyőzhetetlen hős, mint a tévében". Másik jellemzőjük az, hogy nem feltétlenül képesek csapatokat alkotni, vagy ha igen, akkor azt bizony csak a szél fújja össze, és már kívülről is látszik rajtuk, hiszen ahányan vannak, annyiféle egyenruhát vesznek fel az egyéniségüket kihangsúlyozandó. A kép csak illusztráció:

Persze ki vagyok én, hogy megszabjam, ki mit vesz fel a szabadidejében? Végső soron ez egy hobbi, mindenki arra költi a kispénzét, amire szeretné. Mégis érdekes-érdemes látni, hogy vannak akik ekkor élik meg második, vagy sokadik gyermekkorukat, ami szerintem véletlenül sem kegyeletteljes emlékezés, csak katonásdi a hátsó kertben. Ez pedig pont a hagyományőrzők számára káros, viszont a látogató issza meg a levét, hiszen a rendezvényen fals információkat, hiteltelen szuperhős-összeállításokat láthat a pénzéért az ilyen percemberek által prezentálva. FIGYELEM: Ezzel nem azt mondom, hogy minden elit egységet bemutató csapat azonnal szálljon magába, és mutasson be inkább egy-egy gyalogoscsapatot, csak azt, hogy érezhető tendencia az, hogy megfordultak az arányok, és már a valójában nagyobb számban megjelenő frontgyalogság jelenik meg kisebbségben, és az "elit" egységek státuszához hagyományőrzőként is fel kell nőni, nem elég felvenni az egyenruhájukat. Ez sok csapatnak példásan sikerül, míg más, hangosabb brancsok pont ellenkező hatást érnek el. Ennek oka egyszerű: a pávaként tetszelgő tökfejek számára ugyanúgy elérhetőek az egyenruhák, mint azoknak, akik ezt komolyan veszik. Sőt, előbbiek általában olcsóbban megússzák, hiszen a látszat fontosabb számukra, mint a hitelesség.
Esetleg lehet, hogy ennyire rossz a "mezei" gyalogság PR-ja, vagy egyszerűen csak ennyivel menőbb cuccai vannak az "elit" egységeknek így jobban lehet velük villogni? A kérdést nyitva hagyom, sem ide, sem oda nem állok, viszont érdekel a Ti véleményetek!

Ruha teszi az embert?

A másik kérdés amit sokszor hallottam: Vajon mi visz rá embereket, hogy a "rosszak" egyenruháját vegyék fel?

Kik a rosszak? Nyilván a vesztesek. Miért ők? Mert a győztesek ezt mondták. Írtam egy számomra nagyon csodás és érdekes cikket az USA katonái által elkövetett háborús bűnökről, "túlkapásokról" és azoknak pszichológiai hátteréről, így tudom, mindkét oldal egyszerű katonáinak (tehát nem a külön ezzel megbízott egységeknek, akiknek egyébként is remekül dokumentált és feltárt, könyvtárnyi irodalma van) ugyanúgy eljött egy pont, amikortól már nem voltak beszámíthatóak, és a csatatéren a civil morál az utolsó fedett helyen, ágyban töltött éjszakától való időbeni távolság függvényében hatványozódva szűnt meg. Mi az az ok, ami miatt mégis vannak akik felveszik a társadalom és a civil morál által is bukott rendszereknek tartott fél egyenruháit? Vagy épp azokét, akik bár győztek, mégsem kapcsolódnak hozzájuk pozitív emlékek?

Sok oka lehet: legelső talán a történelmi érdeklődés, ha úgy tetszik ízlés. Ahogy nem mind szeretjük a mákos metéltet, úgy nem mind utáljuk mondjuk a Japán Császári Hadsereg katonáit akkor sem, ha tudjuk, kultúrájuk erősen eltér a miénktől és bűnlajstromuk elszabadult vécépapír guriga módján hengeredik és terít be hosszú kilométereket betűtípustól, szedéstől, tördeléstől függően.

Emellett fontos a patriotizmus is. Sokszor kaptam meg amikor ezzel a csapattal amerikai egyenruhában jelentem meg, hogy miért nem veszek fel inkább Magyar Királyi honvéd egyenruhát? Elvégre magyarok vagyunk, csuhajja-hej! Volt némi igazuk, elvégre amerikai katonák itt csak akkor jártak, ha lelőtték a bombázójukat, vagy a háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjaiként. Ám nálam az érdeklődés, avagy ízlés döntött, ami azóta sem múlt el, csak átalakult. Ám éppen azért, mert így alakult az ízlésem, rájöhettem, hogy az amerikai-magyar emigráció nem malmozta végig a világháborút, így például őket megjeleníteni semmivel sem nagyobb hazaárulás, mint mondjuk egy Habsburg-gyalogost. Ám vitathatatlan, hogy sokat számít, hová születik az ember, és nem csak a tekintetben, hogy ázsiaiként nehezen adható el SS-katonának (tudom hogy voltak, de nem ilyen szőkék).

A harmadik ok elég prózai: valakinek őket is be kell mutatni, hiszen egy hadijátékon elég lelombozó lehet mondjuk nagyon ellenséges bokrokra lövöldözni (attól, hogy vastaggal szedem, talán jobb szóvicc lesz... gondolta Stirlitz). Persze ennél több kell ahhoz, hogy valaki igényesen tudja képviselni akár a bukott rendszer katonáját is, így általában ezek a tényezők egymást kiegészítve lépnek fel és döntik el mit is jelenítsen meg az egyszeri hagyományőrző.

Annyira elterjedt ez a probléma, hogy amerikai egyenruhában minden rendezvényen meg kellett magyaráznom, hogy nem én bombáztam le Budapestet 1944-ben, viszont a mellettem látható Waffen-SS páncélgránátosok sem a Romantikus Erőszak vokalistái... előítéletből jól állunk.

Végezetül két személyes, elgondolkodtató történet: az első egy kicsi, remek hangulatú falunapon, míg a másik egy hatalmas országos rendezvényen esett meg:

Falunap. Hőség. Olcsó vizezett sör. Láncos hinta. Mindünkön az időszaknak megfelelő teljes amerikai ejtőernyős egyenruha, hozzá jól látható tenyérnyi amerikai nemzetiségi felvarrókkal-karszalagokkal. Természetesen így is el kellett magyaráznunk sok láncos hintától és hőségtől (nem a sörtől neeeem) bágyadt látogatónak, hogy nem szovjet katonák vagyunk, de még csak nem is jugoszláv partizánok (ez utóbbit különösen sokáig bizonygatták, és mi még tovább furcsálltuk). Egyszerre csak mint a mesében egy bölcs idős bácsi lép oda hozzánk ennyit kérdez amolyan székelyes szószátyársággal hosszas méregetés után: Amerikaiak? Erre mi lelkesen bólogatunk több nyelven is, hiszen végre valaki értelmezte az "apró" jeleket. Ekkor jött azonban csak a fekete leves, mert a bácsi így folytatta a maga melankolikus, mégis velőig megrázó tömörségével: Nem most kellett volna jönni fiúk, hanem '56-ban! Létezésem önmagában kérdőjeleződött meg, az, hogy nem szűntem meg ott helyben logikai úton csak annak volt köszönhető, hogy a bácsi mosolygott.

Kettedik történet. Hatalmas tömeg, hatalmas rendezvény, iszonyatos PR-előkészületek, egy nagyvárosban. Drága barátommal aki német ejtőernyős egyenruhát nyúzott akkor épp, úgy döntöttünk, járunk egyet ha már beszabadultunk a sok magas ház közé, ráadásul betonra, ami önmagában szédítő. A megfelelő szolgálati utat betartva, kértünk engedély egy multikulti népszerűsítő járőr levezetésére, aminek az a lényege, hogy feltűnően sétálunk, az emberek lefotóznak minket, illetve közös képek is készülnek, közben pedig megbámulunk minden formás női hátsót megvitatunk sok fontos és kevésbé fontos kérdést, ahogy az régi cimborák-bajtársak közt már csak megesik. Tettük is a tiszteletköröket megfele, terhelődtek a memóriakártyák a rólunk készült fotókkal, amikor felénk sodort egy maga nemében is kiváló, ám összességében archetipikus egyént, az úgynevezett mélyszittya vérmagyar fajtából. Tarsoly, rovásírás-rovásírás hátán, hosszú haj, szakáll, és az összes törzsi szállásterület leletanyagának jó része "nemzeti kézművestermékként" nyaklánctól a lábujjgyűrűig bezárólag. Ja és acélbetétes önbizalomfröccsöntött egyenbakancs. Ez az ámber megtalált, sőt azonosított is minket, mert elibénk csörömpölt, majd így kérdezett humorosat: "Háháháháhááá... amerikai meg német együtt? De hát ti egymásnak az ellenségei vagytok nemháháháháááá?" A cimbora és én egyöntetűen nem akartunk válaszolni, de a srác annyira ellenállhatatlanul viccesnek találta magát, hogy megvilágítottuk, miszerint bizony, nem egy az oldal, de mindkettő ejtőernyős (editor's note: egyikünk sem ugrott kissámlinál magasabbról, vagy ha igen azt balesetnek hívták, de lelkesek voltunk és fegyvernemileg roppant büszkék) így összefér, egyébként meg civilben magyarok vagyunk ám, aminek okán (bár nem zárja ki) nem feltétlenül fogjuk egymást itt géppisztolyélre hányni. Ez nem hatotta meg a srácot, mert tovább ütötte a vasat imígyen: "Háháhá... értem, de ha magyarok vagytok, akkor miért van rajtatok hazaáruló egyenruha?" Erre már nekünk is elfogyott a béketűrésünk, és megkérdeztük, hogy van-e még kérdése, vagy mehetünk é, mert hív a kötelesség, erre azt mondta ez az ideológiailag felülképzett, szociálisan túlérzékeny fiatal koppányimitátor: "Hát menjetek csak nyugodtan, de várjatok, csináljunk már egy közös fotót!" Jó érzés idegenszívű hazaáruló-egyenruhásnak lenni. Néha ilyen mikor a rendezvényen sokan sok okosat kérdeznek: