WARdrobe szekrény: Magyar Néphadsereg csapatfelderítő (1970)

Még mielőtt elmentem volna nyaralni lefotóztam ezt a gyűjteményt, hogy itthon már csak fel kelljen dobnom ide Nektek, úgyhogy mindenféle szószaporítás nélkül következzen az 1970-es évek magyar csapatfelderítő-gyűjteménye. Irodalomnak most Eric Bernard Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek c. 1991-es könyvét használtam, de ez csak mankó, a képeket pedig a Néphadsereg facebook-oldal gyűjteményéből emelem át szemléltető jelleggel.

No de mik is azok a csapatfelderítők pontosan? A felderítők feladata nem az ellenséges erők pusztítása különféle tűzeszközökkel, hanem az információgyűjtés a szemben álló fél létszámáról, tevékenységéről, állásainak elhelyezkedéséről, az ismeretlen terep adottságairól, a természetes és műszaki akadályokról, egyszóval arról mi is vár a bemerészkedőkre majd ha megkezdik a merészkedést. Ezt a feladatot felderítők nem hírszerzési módszerekkel (poloskázás, fizetett informátorok, kvázi: kémkedés) valósítják meg, hanem különböző felderítő eljárásokkal és eszközökkel, leginkább ipari mennyiségű csendes kúszással, várakozással, és rövid, velős rádióüzenetekkel. Offenzíva (parasztosan: támadás) előtt különösen sokat zargatják az ellenséget, igyekeznek a lehető legtöbb információt kipréselni belőle úgy, hogy a tervezők percre pontosan tudják mi is történik a másik oldalon. 
A mélységi felderítők emellett még zavarkeltéssel is remekül képesek segíteni egy induló támadást, hiszen ejtőernyős képességüknek köszönhetően gyorsan megjelenhetnek fontos hidak, kereszteződések, raktárak közelében, vagy éppen fontos célszemélyek lelövöldözésével, mintegy a lándzsa hegyének csúcsának végeként mérik a nulladik csapást. Itt éppen FUG-ról (Felderítő Úszó Gépkocsi) deszantolnak lándzsahegyileg:

Visszavonuláskor sem tétlenkednek, mert úgynevezett hátrahagyásos módszerrel remekül képesek jelenteni a felettük átvonuló ellenség összetételét, céljait, esetlegesen még partizáncsoportokat is képezhetnek és vezethetnek, ami megint nem feltétlenül tartozik a megszálló csapatok öt legszebb kívánsága közé nagyjából évezredek óta.

A fő különbséget a mélységi- és a csapatfelderítő között az adja, hogy előbbi mindezt az ellenség mélységében, mélyen a frontvonalak mögött műveli, és általában ejtőernyővel, vagy helikopteres kirakással érkezik meg a "munkahelyére", míg a csapatfelderítők "játszótere" maga a frontvonal, annak is az ellenségesebbik felén történő mocorgás, de semmiképpen sem 20-30 kilométerrel mögötte.

Magyarország hadtörténelmében a felderítő katona mint olyan igen mély és erős gyökerekkel rendelkező szereplő, hiszen a sztyeppei lovasnomád harcmodor alapját is a körültekintő alapossággal megtervezett, precízen és villámgyorsan végrehajtott akciók jelentették, melyek legalább annyi türelmet igényeltek, mint amekkora fizikai állóképességet, ez pedig ma is a két legfontosabb sarokköve a felderítő katonák működésének. Szóval ő egy proto-felderítő:

 

A magyar felderítők történetéhez zanzásítva elég az, hogy mikor már nem a Monarchia hadseregében működtek, akkor a feladatukat főként az éppen aktuális nagypolitika mentén a legközelebbi "Nagy Testvér" mintájára és árnyékában oldották meg, több-kevesebb önállósággal. 
A II. világháború alatt például (német "kérésre") a harcászati, de sokszor a hadászati felderítés fő terhét az első vonalban harcoló csapatok járőrei, és a légifelderítő osztályok viselték, a felderítő feladatok az úgynevezett "gyorsfegyvernem" (lovasság, gépkocsizó lövészek, stb.) felelősségévé váltak. Ezen a helyzeten az 1950-es évek változtatott, amikor (szovjet "kérésre") egyre fontosabbá vált a kis létszámú, jól képzett csapatok által nem feltétlenül "megszokott" módon szerzett információ, és innentől kanyarodunk a gyűjteményhez, ami az 1970-es évek csapatfelderítőinek felszerelését mutatja be. Itt egy amerikai gyűjtőn látható a felszerelés:

Elsőként a 65M Bocskai sapkát mutatnám be - már ha egyáltalán kell, hiszen a Magyar Néphadsereg egyik legismertebb ruhadarabjáról van szó.

A bocskai-sapka a magyar honvédek egyik legjellegzetesebb ruhadarabja. A fejfedő jellegzetessége, hogy a fülei lehajthatóak, bár én eddig nem láttam erre példát. A sild műanyagból készült, ami nem feltétlenül elég hajlékony, hogy a zsebbe gyűrhessük, ezen változtattak a továbbfejlesztett sapkán, ami már teljes egészében a gyakorló egyenruha zöld zsávoly anyagából készült. Itt a füle lehajtva:

Gyakorlati haszna a lehajtós füleknek alig van, mivel a vékony anyag nem melegít télen, viszont a portól, egyébtől sem igazán véd.

A következő darab az 51M álcázó kezeslábas, "nyári", azaz "nyílt terep" terepmintával. Ez a darab a mintázatát kivéve megegyezik a már bemutatott Komondor Terrorelhárító Szolgálat tölgylevélmintás overáljával. Ugyanolyan vékony, ugyanolyan nagy combzsebei vannak, és ugyanúgy kapucnis-álcahálós. Ja és 1954-es. Ez az eleje:

Ez meg a hátulja, a jól látható álcacsuklyával, archálóval:

Az ajtó nem része a ruhának, véleményem szerint így is elég randa. Mármint a kezeslábas. Most komolyan! Próbáltunk rájönni mi az a terep, ahol jól álcáz ez a kezeslábas, és rájöttünk, hogy a 87M háromszínnyomású rábaterep amit itt mutatok be, simán lenyomja, és ezzel a rikító, mentolos fogkrémet idéző alapszínnel esetleg a Teletubbies-ban arathatna sikert, amit fokoz ez a mustáros-bordós életidegen foltozás... Azért itt egy cimborám az egyenruhában, ahogy éppen megfelelő hátteret talált a rejtőzéshez... keresgéltünk egy ideig és még így is látszik a koma:

Fontos darab még a szintén minden katonának kiadott 70M sisakgázálarc és annak táskája, amit szerintem a kanálgéphez hasonlóan minden magyar háztartásban megtalálhatunk:

Ez a teljesen gumi, szado-mazo boltokban is biztos nagy sikert arató készlet (nem tudom, az enyém nem onnan van, én bolyhos bilincs-párti vagyok...) a nagy baráti Szovjetunió Vörös Hadseregében rendszeresített PMG gázálarc licensze alapján készült, és igen furfangos módja az emberkínzásnak, hiszen a gumi álarctest az izzadt emberi bőrrel gyors és szoros kapcsolatot alakít ki, ráadásul az álarctesten belülről kifelé sem mehet semmi, így az ember azonnal érzékletesen tapasztalja meg milyen amikor a saját levében fő... A szürke rettenethez jár még egy aktív szenes szűrőszelence, valamint páramentesítő szappan. Elvileg a teljes vegyvédelmi készletbe tartozik még egy csodás gumiruha, egy pár csizma és kesztyű is, ezeket még nem szedegettem össze. Minden esetre itt a csomag ahogy nálam konzerválódott. Atomtámadás ellen nem véd, mert nem a vízbűl veszi ki a zokszigént. Teccikérteni?

Az összfegyvernemi kínzókészlet után jöjjön a Néphadsereg büszke, műbőr térképtáskája. Igazából nem tudom büszke-e, lehet, hogy mániás-depressziós, vagy talán csak simán apakomplexusos pszichotikus, eddig elég jámboran tűrte a vegzatúrát. Külsőre egy bájos kistáska, ám ahogy egyre széjjelebb nyitja az ember, rájön, hogy nem kevés agyalás lehetett abban, hogy beleférjen mindaz a motyó és kütyü amit belepréseltek. Személy szerint nekem ezért (is) nagy szerelmem a military stílus: nagyon sok esetben (néha Magyarországon is) a végletekig praktikus, a használhatóságot szem előtt tartó eszközök, ruházati elemek jönnek össze. 
Persze az optimális keverék mindenkinél más, ezt ki kell tapasztalni, és persze az sem hátrány, hogy az ember nem "muszájból" veszi magára a kiadott felszerelést, hanem a saját zsebéből költ arra ami érdekli... a fenét nem hátrány, de a szabadság érzése mégis ott van... Ilyen a térképtáska csukva, rajta az állítható vállheveder, élek a gyanúperrel, hogy a kapcsokkal derékszíjra is rögzíthető:

Ilyen kinyitva, abban a nagy bőrből való zsebben lakik a 39/49M tájoló, ami a II. világháború óta nem változott (ahogy az égtájakat sem zavarta odébb az emberiség katonai-politikai öngyilkossági kísérleteinek hullámzása)

Ahogy ígértem: ott a tájoló ni: A zsineg rajta kiválóan alkalmas nyakba akasztáshoz, így csökkenthetjük a széthagyás lehetőségét. A benne lévő tükröt (bár nem arra való) én leginkább álcafesték felvitelekor használom. Az alsó zsebbe kerülnek a piros és kék színű irónok, vonalzók, körzők, egyszóval tolltartó (van is ehhez megszólalásig hasonló civil tolltartóm az 1970-es évekből, valószínűleg ugyanott készültek mint a térképtáska tolltartói... coccialista lelemény)

Itt már roppantul kifelé csomagolódik a nemzetközi helyzet, ezen a vízhatlan munkafelületen lehetett a lényegi munkát elvégezni, és a megszerkesztgetett, roppant titokzatosan összefirkált térképeket tárolni is.

Töredelmesen bevallom, hogy a térképek olvasásán kívül eddig másra nem volt szükségem, így írni elég egyedi stílusban, ellenség és barát, de még saját magam számára is megfejthetetlenül vagyok képes. Persze készen állok a fejlődésre:

No, de a nyilvánvaló gyengeségeimről és gyengéimről tovább ugorva szeretnék bemutatni egy másik hasznos jóbarátot, aminek a kezeléséhez még tán tanulni sem kell sokat: ez pedig az AK 47/59 bajonett.

Azt hiszem ez is egy igen ismerős darabja a gyűjteménynek, és be kell vallanom, tényleg hasznos is. Persze leginkább nem szuronyként jött jól, hanem sokkal inkább robusztus, masszív kialakítása miatt egyfajta túlélőkésként. A kés markolata bakelit, ahogy a hüvelyre is került egy gumi fogófelület, így pedig ha a pengén lévő hasítékba beakasztottuk a hüvely elején kiképzett kampót, egy olyan drótvágót kaptunk, amivel elvileg áram alatt lévő vezetékeket is elvághattunk. Így ni:

Ezt viszont a military boltokban drága pénzen vásárolt, vagy apu által a Néphadseregből hazamentett darabokkal sem feltétlenül ajánlom, mert 20-30 éve bizony csúnyán elöregíti a gumit, és fő a biztonság!

A késnek egyébként van egy vágóéle, valamint egy fűrészfogas kialakítású éle, bár én szintén az életkora okán, és a penge anyagának ridegsége miatt óvatosan fűrészelnék vele. Természetesen emellett fegyverre is lehet tűzni, kivételt képez ez alól a felderítők, ejtőernyősök által (is) használt AMD 65 gépkarabély. Hogy miért tartozik mégis a képhez? Mert a katonák függetlenül attól, hogy jó-é a fegyverükre, egységesen megkapták. Nincs kivételezés!

Így kivételezés nélkül eljutottunk a gyűjtemény végére, a lábbelihez. A csapatfelderítők mint már írtam (ugye írtam?) nem kaptak ejtőernyős kiképzést, és nem is helyezték ki őket légi úton, mert az ő feladatuk szorosan kötődött a frontvonalakhoz, hiszen ők a frontalakulatok szemei és fülei voltak és azok ma is. Éppen ezért ezek a katonák nem a 65M ejtőernyős bakancsot viselték, mint a mélységi felderítők (egyébként ők sem mindig, ez ízlés dolga volt...) hanem a gyalogsági 65M bakancsot, aminek a talpa kevésbé volt vastag, és hiányzott róla a lábfejpánt. Ez is ismerős lesz az obsitos sokatoknak, egy jól leharcolt, betört példány:

A gyűjtemény egyben viselve mondjuk a '80-as 90'-es évek mélységi felderítő felszereléséhez hasonlítva nagyságrendekkel kényelmetlenebb számomra, ami talán nem véletlen: a felszerelés legnagyobb része a harcos két oldalán kap helyet, a fegyverét a nyakába akasztva hordja, ráadásul maga a kezeslábas hiába vékony, nem szellőzik jól, és egyberuha jellegénél fogva mikor hív a természet, még férfiemberként sem egyszerű lehámozni a teljes harci díszt. Ha választhatok, akkor inkább a 87M ejtőernyős egyenruha köré épülő kócerájt rántom magamra.
A teljes képben helyet kapott még a legénységi derékszíj, a 70M kulacs, és a hatástalanított AMD-65/5 típusú gépkarabélyom is. Nem kis munka volt úgy tekeregnem a fotóapparáttal, hogy ilyen szar szögben kapjam el a cuccot, de rengeteg mindent próbáltam meg bepréselni a képre.

Ha tetszett a poszt, vagy ha nem, nyugodtan osszátok meg, velem pedig a gondolataitokat, sztorijaitokat a témában ha vannak!

PROGRAMAJÁNLÓ! Hadihajós nyílt nap!

Vízpart, hadihajók, katonasimogató, egyebek. 165 éves a magyar folyami hadihajózás, ez elég ok egy kiruccanásra a családdal. A belépés ingyenes!

Megközelítés: 

Tömegközlöködéssel: 
-M3 metró - Újpest központ - 104A busz - Bagaria utca
-Avagy: Pünkösdfürdő hajóállomásról induló ingyenes hajójárattal  (9:30-15:30 között óránkénti indulással)

A hagyományőrzők típusai

Lelkierőt gyűjtöttem az egyik legnehezebb téma feldolgozásához. Az ember mindig nehezen néz őszintén tükörbe főleg akkor, ha másokról is véleményt alkot. Elkerülhetetlenek a viták, súrlódások, egyet-nem-értések, főleg ilyen esetben. Kényes az egyensúly, és nehéz meghatározni, kik is tartoznak a hagyományőrzők mely csoportjába, és van-e értelme egyáltalán ilyen megkülönböztetésnek egy olyan szabadidős tevékenységben-életformában, ahol az ember végül is a saját idejével-pénzével dolgozik. 
Szerencsére nem én találom fel a spanyolviaszt, valaki(k) már kategorizálták előttem a hagyományőrzőket, így nézzük, mik is a "törzsfejlődés" szakaszai egy katonai hagyományőrzőnél:

A Gagyizó (Farb)
Mint minden jó, ez a besorolás is az Egyesült Államokból ered, a feloldása pedig az idők homályába vész, de akad pár elmélet a megfejtésre.
Betűszó nr. 1: „Fast And Researchles Buying” azaz értelmi fordításban „Garantáltan Alaptalan GYors Invesztálás”. Oka a már említett eszeveszett felhalmozási vágy, tanulás és válogatás nélkül.
Betűszó nr. 2: „Far Be it from me to criticise” vagyis „Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam…” ez az a mondat, amit az igényes, és vitázni vágyó kénytelen hagyományőrző egy átlagos rendezvényen ezermilliószor elkezd, majd egy hangsúlyos „DE”-vel folytat. Aztán felad.
Betűszó nr. 3: Farbe (német: szín): A hagyományőrzők ezen szegmensét máig arról lehet megismerni, hogy színpompásak, feltűnően csillognak-villognak, és hozzáértő szem számára kirívóan kellemetlen, már-már giccses látványt jelentenek.
Hogy őszinte legyek, a legtöbbünk itt kezdi, hacsak nem kerül elsőre olyan csapatba, vagy olyan tapasztaltabb hagyományőrzők keze közé, akik segítenek. Minden hagyományőrzőnek megvan a maga „első rendezvénye”, ahol tuti, hogy megkapja ezt a címkét. Van, aki utána sem tudja/akarja leszedni magáról és itt a baj. Miért is baj ez?
Gagyizó minden olyan figura, akinek a felszerelése, megjelenítése, vagy a viselkedése méltatlan ahhoz, amit képvisel és akarva, akaratlanul lejáratja a hagyományőrzést. Ékes magyar fordításban most tört be a halpiacra egy új szó, és ez a „Gagyományőrző”. Nem tudom jogdíjas-e, de ha igen, innen üzenem, hogy leisszuk.

A fő motívum (szerintem) ennél a brigádnál a hajthatatlanság és a nemtörődömség. Nagyon sokszor hiába jelzed akár ezerszer, hogy egyszerűen nem hiteles, amit alkotnak, és hiába mondanád, hogy van gyógymód, semmi pénzért nem válnának meg a szép műszóval csak anakronisztikusnak nevezhető kellékeiktől. Ennek pedig csak egy oka lehet: jól érzik magukat így, nem akarnak változtatni.

Természetesen vannak, akik látva, hogy lehet másképp is csinálni, és az nem feltétlenül drágább, kimásznak a gödörből. Ők azok, akik rosszkor voltak rossz helyen. Ha ez egy egész csapatot jelent, az még jobb. Az igényesség nem egyenlő a gazdagsággal, mert az ember mennyiségre kicsiny, de minőségileg támadhatatlan gyűjteménnyel is lehet elismert hagyományőrző. 
A minőség pedig nem egyenlő a magas árral. Például az "eredetivel megegyező anyagból eredeti eljárás alapján" készült repro felszerelési tárgyak nagy része, ugyanúgy pakisztáni, vagy kínai eredetű, csak van rajtuk egy címke, amitől az ember rögtön azt gondolja, hogy többet ér az adott termék. Pedig ez csak reklám, láttam szétesni "eredetivel egyező anyagú" felszerelést ott, ahol az olcsóbban vásárolt, "gagyi" darab még vígan muzsikált. Így számomra nem "gagyizó" az, aki az olcsóbb replikát veszi meg addig, míg az az olcsóbb másolat külső jegyeiben és minőségében, használhatóságában hozza azt, amit egy drágább másolat. Teljesen mindegy, hogy az amerikai M36-os hevederemet a Mil-Tec Sturm, vagy az At The Front gyártotta, attól még mindkettő M36-os heveder lesz.

Hogy mégis akkor miben károsak a "gagyizók"? Történelmet hamisítanak. Hozzáállásukkal, hiszen sokuknak ez a hobbi annyit tesz, hogy "villantsuk meg a cuccainkat hadd ámuljon a nép", (hiszen ehhez nem kell háttérmunka, dobozban készen kapható), és külső jegyeikben is, hiszen a kedvesdrágalátogató azt gondolhatja, tényleg így néztek ki a középkori lovagok:

 

 Avagy ez lenne a II. világháború előtti amerikai lovaskatona "abrakja":

editor's note: Én megértek mindent, ez egy drága hobbi. Én sem a saját hátsómból húztam ki a gyűjteményemet, de még csak nem is máséból. Viszont a legdrágább megoldás (megint csak szerintem) arra pénzt kiadni, ami aztán nem lesz jó. Nagyon nem. Ezért tartom fontosnak (és itt egy kis kitérő jön) egy új gyűjtemény összeállításakor a következő lépéseket:

1: Do your Homework! Ez nem azért van angolul, mert valami külföldi honlapról szedem az okosságot, hanem mert nem csak itthon kell körülnézni, számítanak a külföldi források is, főleg ma, amikor két kattintásnyira vagy mindentől. Mikor eldőlt belül, hogy nekilátsz egy történelmi korszak reprodukálásának (legalábbis megpróbálkozol vele), vedd elő a törikönyvet. Lehet középiskolai, vagy akár netes forrás is, de olvass utána a konfliktusnak, korszaknak. Mintha sosem hallottál volna róla előtte. Aztán áss mélyebbre. A már bemutatott Légoltalmi Liga-gyűjtemény lesz az állatorvosi ló, rajta mutatom be, mit hogyan csináltam:
A kedvemet egy itt meg nem nevezett budapesti muzeális kiállítóhely földalatti kazamatái hozták meg a kép összeállításához. Ez a motiváció, e nélkül ne is álljatok neki, nem fogjátok élvezni, és nem lendít semmi tovább a holtpontokon. 
Amint hazaértem, felcsaptam a könyveimet. Elsőként E. Davidson és D. Manning A II. világháború krónikája c. munkájához fordultam, ami az említett konfliktust napra pontosan szócikk-szerűen bemutatja. Emellett M. Szabó Miklós A Magyar Királyi Honvéd Légierő a Második Világháborúban című művét is lekaptam a polcról, és ott volt az 1939-ben a Légoltalmi Liga által kiadott Légoltalmi ABC is. Ezekből láttam mikorra tehetőek a nagy angolszász bombázások az ország felett nagyjából, és mi az amit ekkor hordhatott egy légós. 
Ezzel párhuzamosan kutatni kezdtem a felszerelések után. Ehhez a legjobb mindig eredeti forrást (naplót, katonai szabályzatot, fényképet, korabeli festményt, kódexábrázolást stb.) használni, és folyamatosan kételkedni, összehasonlítani. Én a fényképek mellett a Légoltalmi ABC-t használtam forrásként, és mivel a civilektől a légoltalmistákat sokszor csak a sisak és a karszalag különböztette meg, megnézegettem a korabeli civil fényképeket is, köztük a saját családi albumunkban lévőket is. A pancsolós-pöcsös-gumikacsásokat is.

Ha már viselet és háború: előttünk akárhányszáz évvel ezelőtt is csak emberek éltek, akik a lehetőségeikhez mérten választották meg a viseletüket, és ez akkor sem tűnt el, amikor a katonákat (és sokszor a civileket) egyenruhába bújtatták. Ezzel senkit nem arra bíztatok, hogy azonnal aggasson magára mindenfélét! Nagyon fontos, hogy térben és időben legyen hozzáférése az adott darabhoz, és meg tudja indokolni (nem kifogást keresni, indokolni), fényképekkel alátámasztani, miért azt hordja! Ezeket szem előtt tartva nem lehet gond és sok kötözködést gyorsan le lehet szerelni ha ismerd a korszakodat, és a felszerelésedet.

2. Gyűjtés: Ez a nagy pénzkidobálás szakasza: ahhoz, hogy minimális legyen a hibázás lehetősége, érdemes felvenni a kapcsolatot más, a területen már régebb óta mozgó hagyományőrzőkkel, akik tanácsokat tudnak adni, melyik beszállító, cég, mesterember készíti a legjobb másolatot a keresett darabból. Ha valakinek van szíve, vagy lehetősége eredeti darabokat nyúzni, akkor azzal nem lőhet mellé egyáltalán, csak vállalnia kell azt a kockázatot, hogy a viselés közben a darabok nem kifejezetten múzeumi körülményeknek lesznek kitéve. Ezt úgy mondom, hogy több majdnem teljesen eredeti gyűjteményem is van, amiket hordok is, bár nem feltétlenül kéne már…
Ha megkaptuk a tanácsokat, gyűjtsünk. Nem szabad fejjel a falnak menni, csak nyugodt körültekintéssel. 

Én mindig nagyon alaposan próbálom behatárolni azt az időintervallumot, amire felépítem a gyűjteményt. A légoltalmi gyűjtemény esetében ez leginkább az 1944-es hadiév nyarát, az angol-amerikai bombázások (korabeli nevükön „terrorbombázások” avagy „terrortámadások”) csúcspontját jelenti időben, míg térben Budapest székesfőváros I. kerületét. Ez persze egyéni ízlés dolga, de a példának okáért sokat számíthat az, hogy egy 1939-ben Lengyelországban szolgáló, vagy 1945-ben Berlinben harcoló német katonát mutatunk-é be. Vannak olyan hagyományőrzők, akik konkrétan egy-egy embert modelleznek le, és az ő viseletét, vagy épp viselkedését is beleviszik a megjelenítésbe. Róluk később.

3. Upgrade, upgrade, upgrade! Ne engedjük el a témát! Ha összeállt a kép, akkor is tartsuk az ujjunkat a kutatások verőerén. Hátha előjön némi új képanyag, sosem látott filmhíradó, feltáratlan lelet, ami alapján új lendületet kaphat a gyűjtemény, és tovább színesedhet… vagy épp fakulhat, mert kiderül, amit eddig igaznak hittünk, az valójában történelmi tévedés. Benne van a pakliban.

 
4. Emellett én mindig igyekszem az eddig kizárólag XX. századi katonai témájú (tehát uniformizált) gyűjteményeimet és képeimet egy kis személyes adalékkal perszonalizálni. Ez már a sokadik műszó, egyszer majd kigyűjtöm mindet. Ide tartozik mindaz, ami nem szabályos, de a katona a saját kényelme érdekében, vagy ízlése mentén beszerzi/átalakítja a felszerelésén.Benne van ebben a napló, a szótár, a fogkefe, a kedves/barátnő fotója, a zsákmányanyag, improvizált egyenruha-elemek, minden, amit nem a hadseregtől kap a katona, hanem civilből hoz, vagy a fronton felszed. Ezért fontos térben és időben észnél lenni, és tudni mi is az ami még belefér egy ilyen képbe (meglepően sok minden, ha ismered a korlátaidat).

Itt egy fotó az 1944-1945-ös ardenneki csatában egy katonáról. A sisakhuzata annyira eszelősen jó, és a fejszerkezete annyira hasonlít rám (egyesek szerint), hogy hülye leszek nem megcsinálni ezt az összeállítást (William Furia őrmester, 1944. telén valahol Belgiumban):

No de vissza is a lényeghez, a hagyományőrzők fajtáihoz. A következő típus elméletben a legszélesebb réteget adná, de szerintem legjobb esetben is holtversenyben állnak az előbb taglaltakkal, viszont hozzáállásukat fényévek választják el tőlük:


Mainstream avagy a középkemény-mag:

Ők azok, akik igyekeznek jól csinálni, ki is tesznek magukért, viszont nem mennek bele olyan "végleges" átalakításba, amit nem lehet a hétvégi rendezvény után levenni és elrakni, és nagyban befolyásolhatja az életüket. Ilyen például egy korhű hajviselet (egyes korszakokban bizony előfordultak döbbenetes frizurák) viselése:

Esetleg nem megfelelő arcszőrzet (a legtöbb hadsereg legtöbb fegyverneménél nem volt ildomos szakállat növeszteni, a bajusz is erősen opcionális, ha nagyon pontosak akartok lenni, mindig nézzetek utána gondosan, mi az a szőrzet ami belefér. A hölgyek is...).
Netán olyan testékszer, tetoválás. ami akkoriban még nem nagyon létezett, vagy nem volt elterjedt. Ezeket a legtöbben leragasztják/kiveszik/eltakarják.
Vagy akár lehet ez egy korhű szemüveg nem-viselése. Ez persze nem von le sokat egy igényes összeállítás képéből, számomra például mégis fontos. Sőt, hogy őszinte legyek, nekem a "100%-os" történelmi átéléshez kell a korhű alsónemű is. Ezzel persze magamnak nehezítem meg az életet kizárólag. Azért, hogy ne csak mások kapják az ívet képileg, itt egy nem-oly-régi fotó rólam, ahol éppen nem odaillő a szemüvegem (máris magyarázkodhatok, hiába 100% eredeti a rajtam lévő "eszközpark": az általam felvett '90-es évek-béli magyar mélységi felderítő-gyűjteményhez NEM LÉTEZIK korhű szemüveg, mivel az említett orvosi segédeszköz viselése kizáró okként szerepel. Kontaktlencsét nem vettem, ez az első olyan gyűjteményem, ahol a szemüveg anakronisztikus. Lesz szemműtét, aztán meglátjuk látunk-e)

Nagyon nehéz beskatulyázni ki is a "mainstream", mert végső soron külsőleg jól néz ki, egyben van a cucca, de mégis valami nem kóser. Ez nem hiba, ezzel még nem lehet félrevezetni senkit, mert senki sem várhatja el, hogy mindenki aki belevág, a teljes életét alárendelje a hagyományőrzésnek (bár láttam olyan mozgássérült srácot, aki például a lehetőségeit alkalmazta a gyűjteményére és csodálatosan látványos amerikai polgárháborús hadirokkant-képet állított össze), és emiatt ne csináltasson tetoválást, piercinget, vagy ne hordjon szemüveget. Minden ilyen helyzetre megoldást lehet találni, legrosszabb esetben el lehet (és kell!) magyarázni, mi az ami nem hiteles... alakult már ki ebből nagyon jó tetoválás-történeti beszélgetés a közönséggel...
Egy szó, mint száz, a mainstream-hagyományőrzők "kasztja" értékes része a hagyományőrző társadalomnak, ők az a középréteg, akik nem túl őrültek, és nem túl lusták ahhoz, hogy hitelesen jelenjenek meg, és a legtöbb esetben előbb lesz egy gagyizóból mainstream-hagyományőrző, mint fordítva, tehát egyfajta igény kialakulásával jár együtt a dolog, ami már önmagában nagyon nagyra becsülendő.
Végül, de nem utolsó sorban itt vannak azok, akik ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Ők azok az őrültek, akiknek az egész életük a történelemről szól, és gyakran a hivatásuknak is ezt választják, bár nem feltétlenül:

Progresszív hagyományőrzők:

Ők egyáltalán nem "normálisak", majdnem azt mondanám, hogy a gagyizók (avagy gagyományőrzők) tökéletes ellentétei. egy progresszív hagyományőrző számára a korhű egyenruha mellett elvárás szintű a korhű alsóruházat, korhű szemüveg, korhű hajviselet, sőt a korhű nyelvezet is. Én magam is úgy gondolom, hogy az élmény csak így lesz teljes, ha és amennyiben a lehetőségeinkhez mérten tökéletesen felépítjük a korszak képét, és mi is "benne élünk", így van pofám ide sorolni magam, ami rengeteeeeg áldozattal jár, és nem midnig sikerül. 
Ide kívánkozik annak a hagyományőrzőnek a története, aki barátságot kötött egy általa mélyen tisztelt veteránnal, és hihetetlen mennyiségű háttérmunkával a rendezvények idejére felvette a szokásait, legyen szó egyéni öltözködési jellegzetességekről, vagy szófordulatokról, vagy bármilyen apróságról. Ezt a szóban forgó veterán az őszinte barátságával és tiszteletével hálálta meg, hiszen az említett hagyományőrző ezzel egy igen személyes módját találta meg a megemlékezésnek, és az emlékeztetésnek. Jobb oldalon a veterán, bal oldalt pedig a hagyományőrző látható.

Ez egy nagyon nagy odafigyelést és aprólékosságot követelő szint, ahol az ember könnyen csúszik át a sznobizmusba, amikor már mindenki mást gagyinak tart maga körül. Én (bár igyekszem a lehető legaprólékosabban bemutatni egy-egy korszakot a lehetőségeim mentén) a magam gyűjteményében tartok olyan összeállításokat, melyek még csupán "mainstream"-szintűek, kívülről tehát tök jól néznek ki, de én tudom róluk, hogy a zokni még nem eredeti, és vannak amiket kifejezetten progresszív szinten űztem évek hosszú munkája után. Ez is ilyen a hajviselettől  a szemüvegig:

 

Most, hogy többféle gyűjteményem is alakul, nem egyszerű ugyanazt a szintet tartani, amit egy gyűjtemény esetében tudtam. Ám a több gyűjtemény, többféle lehetőséget is jelent, amiket szeretnék a lehető legalaposabban kiaknázni, ennek pedig egyedüli módja az, ha mindenbe csak a lehető legaprólékosabb szinten, progresszív szemlélettel vágok bele. 

Ezzel együtt nem tisztem megmondani ki mit és hogyan csináljon, főleg nem egy olyan területen, ami mindenki számára csak anyagi befektetéssel és szabadidős áldozatvállalással működik.Csupán szerettem volna bemutatni a hagyományőrzés három egymástól eltérő szintjét, amik egyetlen kivétellel nem minősítenek semmit és senkit. Az az egy kivétel viszont nagyon komolyan kerülendő szint. Szerintem.

Ha tetszett, vagy csak vitatkoznátok, ne fogjátok vissza magatokat! Megosztani ér!

WARdrobe szekrény: Mélységi felderítő felszerelés a rendszerváltás előtt és után (1987-1990)

Újra kinyílt a kis ruhásszekrényem, és kipottyant belőle egy olyan összeállítás, amit az egyik leglátványosabbnak és legösszetettebbnek tartok. Ez tulajdonképpen nem is egy, hanem két egyenruha, a módosításoktól függően, és még mindig hazai, bár tulajdonképpen nem egy, hanem két magyar hadsereg különleges alakulatához tartozik. Gyöjjön aminek gyönnie köll, lássuk mit is hordtak a mélységi felderítők a rendszerváltáson innen és túl:

A Néphadsereg mélységi felderítő-gyűjtemény (1987-1989)

Ez a ruházat a Néphadsereg egyik legfeltűnőbb darabja, mivel teljesen terepmintás. És barettes. És ejtőernyős. Egyszóval már a rendszeresítés idején, azaz 1987-ben is igen látványos jelenségnek számított, amellett, hogy igyekeztek új, praktikusabb megoldásokkal felhasználóbarátabbá tenni az egyenruhát. No de lássuk is miről van szó:

A 87M ejtőernyős barettsapka:

A világ összes különleges alakulatának megvannak a maga elit jelleget erősítő ruhadarabjai, a legtöbbjüknél ez általában a barettsapka valamilyen színben. Nálunk sem volt ez másképp, bár érdekesség, hogy a magyar viselettörténetben a barettnek csupán a II. világháborús Magyar Királyi Honvéd Légierő hajózóinál volt előzménye.

A mi barettünk színe a zöld lett, ami hagyományosan a lövész fegyvernemi színt jelöli itthon, bár az árnyalat talán utalhat némiképp az osztrák-magyar vadászalakulatok fegyvernemi színére is, a megfejtést tuti nem az amerikai "zöldsapkásoknál" keresem (editor's note: a felderítők fegyvernemi színe most a fehér - de nem hordanak fehér barettet).
A sapkát több részből varrták össze,  és kétoldalt fém szellőzőgurtnik is akadnak. Méretre egy szűkítőzsinórral lehet állítani, ha kell. A sapkajelvényen a Magyar Néphadsereg címere látható, mely egy szárnyakkal ékesített ejtőernyőbe foglalva jelenik meg terepmintás háttér előtt. Létezik egy ennél sötétebb szín-összeállítású jelvény is ugyanezekkel a motívumokkal. Ő itt a jelvény:

A barett elég viseletes, látszik rajta, hogy nem egy irodai rohamosztag használta, számomra ez külön értéket ad a darabhoz. A barettek gyakorlati hasznáról itt már beszéltem, ezen aza tudat sem változtat, hogy most más jelvény van a darabon. A szenvedés minőségén annyit hangol, hogy a posztónak-filcnek van egy jellegzetes, a műszálastól eltérő szellőzési tulajdonsága, így ha választhatok, én inkább egy ilyen posztóbarettet részesítek előnyben. a fejet persze pont ugyanúgy védi mint a többi, de jobban szellőzik egy fokkal.

A 87M ejtőernyős egyenruha:

A zubbony mintája az M1949/82 azaz ismertebb nevén "rábaterep" álcaminta. Teljesen szubjektív véleményem szerint a kárpát-medencei éghajlati sajátosságokat remekül kiaknázó erdei terepminta, főleg ősszel. Az egyenruhát sokan és sokáig gyártották, az enyémet konkrétan 2002-ben. Színben lehetnek eltérések, de maga a minta változatlan, és gyártottak belőle sátorlaptól overálon át kísérleti barettsapkáig mindenféle hivatalos, és még több fajta utólagos "civil" darabot, főleg a természetjárók, és a fizikai munkát végzők körében mivel egyrészt nem koszolódik (a fenét nem, csak nem látod) és elég strapabíró anyagú, emelllett pedig olcsón elérhető... volt anno.
A zubbonyon két mellzseb található, melyek húzózárral (népiesen cipzárral) záródnak. Ez azért jó megoldás, mert nem akad bele semmilyen felszerelésbe, és szinte hermetikusan zárja a zsebet, és azért rossz, mert egy elromlott cipzárat nem lehet harctéri körülmények között javítani, míg a leszakadt gomb megreparálásához csak tű, és cérna kell. Valamit, valamiért.
A zubbonyon az ejtőernyős rendfokozati jelzésnek (nem tudtam eddig rájönni miért, de "lepkének" hívják...) a bal felkaron alakítottak ki helyet, tépőzárral lehet rögzíteni. Ez is lepke:

Meglepő módon (?) a tépőzárnak sem tesz jót az idő múlása, a sok fel-le pakolászás.
A tépőzár mindkét oldala, de különösen a "bolyhos" fele gyorsan kikopik, és ezen a folyamaton az eső, sár, természeti viszontagság csak gyorsítani tud. Itt egy közelebbi kép a mellzsebről és a "lepkefészekről":

 

A zubbony elöl patentokkal záródik, valamint az ujjak végeit is így lehet méretre állítani és a vállszalagokra is jutott egy-egy. A rézpatentok nem könnyen adják meg magukat, elég tartós darabok, nem is nagyon tudnak útban lenni, viszont ugyanaz áll rájuk, mint a húzózárra: ha egyszer mégis úgy döntenek, hogy elválnak az útjaink, igen nehéz lesz pótolni őket. 

  

Egyébként a patentokat ehhez a darabhoz az olasz Fiocchi nevű cég szállította, a nevük biztosan nem lepkét jelent. Utánanéztem, pelyhet.

  

 

A nadrágról: Természetesen ez is passzoló rábaterep mintában készült, a legutolsó őszi divat szerint és csupa komfort: van neki két combzsebe, valamint két bevágott zsebe, melyek mind-mind húzózárral zárhatóak és tágasak. Ez itt az egyik combzseb. Tényleg nagy:

A nadrág szára gumis, így nem lobog körbe, vagy akad be mindenfélébe - míg a gumi tart. Nekem hiányzik a nadrágról a 65M gyakorlónadrágokon megszokott kanálgépzseb, de ez szerintem csak magánszívfájdalmam. 

A nadrág kifejezetten nagy kényelmi találmánya a derékszűkítő, amivel a legénységi derékszíj mellett még egy esélyünk van a magunk képére és hasonlatosságára formálni a nadrágot. Ez a zöld madzag volna a csodafegyver amivel térdre kényszerítettük a NATO-t:

Ha már csodafegyver: volt egy valóban titokban tartott eszköze a Néphadsereg mélységi felderítőinek, amit egészen a 90-es évekig használtak, ám csak a '70-es '80-as években gyártottak (akkor sem sokat, csak pár ezer darabot két etapban), ez pedig a Magyar Néphadsereg tokból dobható felderítő rohamkése. 

A kés teljes hossza 32 centiméter, ebből körülbelül húsz centi a penge. A kés markolata műanyagból készült, a fogásbiztonságot a recézett (inkább "bogyózott") markolatfelület adja. A kés maga egyélű, és a derékszíjról lekapcsolható. A pengében és a tokban is egyező fegyverszám szerepel, így nagyjából követhető, hogy mennyi készült belőle, hacsak nincs valami grimbusz a dologban. Én kétezer-valahányszáznál magasabb számozású darabot nem láttam, és a szám előtt általában vagy egy A, vagy egy B szokott állni, így legfeljebb 4-5 000 ilyen darabot gyárthattak le. Annyira titkos volt állítólag a létezése, hogy a katonáknak csak dobógyakorlathoz adták ki, ennek a legendának a hitelességét eddig nem tudtam kibogozni. Az biztos, hogy 1993-ban egy késekkel foglalkozó katalógusban Steven Dick cikket is közölt a tőrről. Igaz, hogy szerinte 1954-ben volt itt felkelés (volt több is, minden reggel legalább egy össznépi!), de legalább azzal zárja sorait, az amerikai katonáknak már nem kell többé rettegniük a magyar felderítők dobótőrjeitől, és a világ talán békésebb hely lesz. Ámen.

A penge elég rideg, rugalmatlan, és az élszalag remekül törik, így egy ideje nem használom célbadobásra a darabot, de gyakorlott kezekben veszélyes tud lenni, ezt egy nálam ügyesebb kezű szakember bemutatója alapján bizton állíthatom. Itt van szétszerelve. Nem a szakember, a tőr. A kis fémkampós fül megy a derékszíjra, a tok a késsel a kézbe, a kés meg a levegőbe. Nem összekeverendő:

 

Fontos felszerelési darab még a deszantos gyalogsági ásó, ami már többeknek ismerős. Ez nem volt sem titkos, sem tokból dobható, csak egyszerűen kompakt. Ilyen kinyitva...

...és ilyen becsukva, a tokban:

Eredendően egy fémhuzal tartja össze a nyél két részét, ez azonban az idők folyamán hihetetlen gyorsan elkopik, és a fotózás pillanata volt az a lélektani momentum, amikor az összesodort fémszálak G-mollban pendülve megadták magukat, így azóta még kompaktabb darab. Ettől eltekintve nagyon jól használható eszköz, a feje állítható, kapaként és ásóként is működik ha kell. a tok övre fűzhető, de belefér a következő darab, a 87M felderítő hátizsák első zsebébe is. Most, hogy beharangoztam, jöjjön ő:

A 87M felderítő hátizsák egy nagy, nehéz, és magát vízállónak képzelő tatyó. Hogy mégis miért szeretem? Mert nagy, nehéz, de jól oszlik el a súlya, és bizony előrelépést jelent a málhazsákos megoldáshoz képest. Ennél nagyobbat csak egyetlen másik, a továbbiakban bemutatott rendszer alkotott - a hazai viszonyok között.

Eredetileg volt neki fémváza is, de azt a felderítők olyan sebességgel hajigálták el (nyilván okkal) hogy ma már elég esélytelen találni. Szintén rendszeresítettek hozzá szép patyolatfehér téli álcahuzatot, azt sem találtam eddig emberi árban, csak hátizsákostól - sokért. Hogy miért ilyen drága az egész, arra majd még lejjebb kitérek.

A képen látható zsáknak van sok-sok már-már MOLLE-előképként is értelmezhető akasztó-bujtatófüle, fém D-gyűrűje, úgyhogy teret ad a kreativitásnak. Emellett az elején található zseben kívül (amiben elfér a deszantos gyalogsági ásó, vagy a csajka-kulacs-szett is akár) van egy jó nagy, ráadásul bővíthető "pocija" amibe ügyes rendszerzéssel belefér két szovjet gépesített lövészezred is.

A számomra nagy számot a párnázott hátrész adja ami mögé szintén lehet pakolni sátorlapot-pokrócot effélét) és azok a keresztpántok, amiket ha jól meghúzok, stabilan áll az egész rendszer a hátamon. Itt a zsák hátulja:

Én mondtam, hogy nagy. Fontosabb darab viszont az, ami most jön, hiszen a katona fegyveres szervrendszer, a fegyverhez való lőszert pedig valahol tárolni kell. Így most a sokak által ismert és kevesek által szeretett műbőr AK-tártartót mutatom be:

 

A tártartó anyaga nem narancsbőr, bár a kép ezt sugallja, hanem világosbarna műbőr. Van neki két zsebe a tisztítókészlet tárolására, és öt egymástól elválasztott rekesze a 30 darab lőszer befogadására képes íves szekrénytárak tárolására, amiből a magyar katona ötöt vitt magával ha nagyon muszáj volt neki, ebből egyet a fegyverben, úgyhogy igazából az öt rekeszből csak négyet használt ki a katona. Belül az egészet két műbőr fül teszi vízállóvá és nehezen használhatóvá.

 

Az egész szerkezetet övbujtatóval és vállszíjjal kell hordani, így biztos nem mozdul semerre... vagy mégis, ráadásul ha a derékszíj éppen nadrágszíj is (és szinte mindig az) akkor a tárakkal teli tártartó minden lépésnél-esésnél húzza a nadrágot lefelé. Nem szeretem. Viszont itt egy kép a belsejéről, én (az egyik kedves ismerősömmel ellentétben) még nem töltöttem fel tárakkal az egészet szép szabályosra, nem éreztem eddig sietősnek. Ebből kell még négy majd:

  

A katona a tűzharcon kívül a közfelfogással szemben sokkal több időt tölt várakozással, így a most következő, valamilyen mennyiségben minden magyar háztartásban megtalálható daraboknak vitathatatlan és örök helye van a folklórban. Ezek pedig a kanálgép, a 65M csajka, és a 70M kulacs.

A kanálgép a Magyar Néphadsereg azon kevés remek fejlesztése között van, ami világszínvonalú. Ezt biztosan állítom, miután elég ideig használtam amerikai étkészletet ahhoz, hogy értékeljem a magyar rivális erényeit. Ugyanez igaz a német és a cseh hadseregekre is, tudomásom szerint ők rendszersítették ezt az "étkezési multitoolt" még (bár láttam civil variánsokat is IBUSZ, MALÉV, meg egyéb jelzésekkel és jelzések nélkül is a mai napig felbukkanni). Az igen sokoldalú és praktikus eszköz négy fő elemből áll, van neki egy kanala, kése, villája, és egy ezeket összefogó, konzervnyitóval is felszerelt kerete. Ennél több talán nem is kell egy "remek" löncshúskonzerv felbontásához (bár kövezzetek meg: én szeretem...). Ja! Az enyémnek van még egy vízhatlan tokja is, ami szerintem munkásőrileg kerülhetett a szetthez, minden esetre hasznos darab az is.

A kulacs kerek, és nincs egy literes. Bevallom "éles" helyzetben nem szorultam eddig rá, hogy használjam, így nagy tapasztalatom még nincs vele, de amikor iszok belőle, kifejezetten zavaró a nagy szája. Van neki egy fém akasztója, amivel mindenre rá lehet aggatni, hogy szabadon lobogjon. A derékszíjra én nem szoktam, azt húzza már elég súly így is.

A csajka egy az egyben követi a II. világháborús szovjet csajka formavilágát, ami viszont a német csajkákról vett mintán alapul, így miután két vezető világhatalom hadseregének megfelelt, mi sem panaszkodtunk rá. Van egy alsó mélyebb edény a folyékony tápláléknak (ha hígabbra sikerül leves, ha összeáll főzelék), rajta drótból hajtott akasztó, felakasztásilag, és egy sekélyebb tálka szilárdabb halmazállapotú konyhaművészeti bűncselekmények szállítására. Jobb esetben pedig a kenyérnek. Ez utóbbin egy behajtható fül segíti a koordinációt. Külön érdekesség, hogy a kulacs szépen beleillik a csajkába, így együtt veszíthetjük el a kettőt ha akarjuk, ha nem. Itt épp azt hiszik nem látom őket, és suttyomban összebújnak, a szegény csajkafedél meg csak nézi a pajzánkodást:

Következő darabunk akkor hasznos, ha éppen szeretnénk megtalálni a frissen ledobott ellátmányt. Ez a darab ugyanis az R-255PP névre hallgató szovjet eredetű vevőkészülék, ami akkora, mint egy pár dingókutyavese. A teljes boldogsághoz szükség van hozzá az ejtőernyőn ledobott szeretetcsomagban eldugott R-255RP, vagy R-314 adóegységhez, ami periodikus jeleket kibocsátva egyfajta "military marco-polo" játékban csalogatja a gyűjtögető deszantost a helyes irányba. A szerkezet műanyag házban lakik, van rajta két tekerentyű és egy csavarantyú (Nem röhög! Ez szakkifejezés! Úgy tudom...), ezekkel lehet a megfelelő hullámhosszra tekerni-csavarni az okos kis gépet. Nekem kifejezetten tetszett, hogy a fülhallgató csak féloldalas, így miközben a teherkonténerrel bújócskázom, azért hallom a környezet más neszeit is. Az sem hátrány, hogy a fülhallgatót egy gumiszalaggal rögzíthetem a homlokomon, így mindkét kezem szabad a keresgélés közben. Hurcolni két bőrszíj segítségével lehet amiket én vállon és derékon vetek át, hogy ne verődjön ide-oda az erre feltételezéseim szerint igen érzékeny eszköz. A fedlapon ékes szovjet nyelven le van írva mindenféle, amit ha nagybátyám ráér és kedvet kap hozzá én is meg fogok tudni, vélhetően nem Dosztojevszkij-idézet, de csak abból gondolom, hogy nincs idézőjel.

Az érdeklődő Olvasóim itt találhatnak bővebb információt a darabról, férfiasan bevallom, nem akarok olyat leírni, amit én sem teljesen értek. Ez itt a masina oldalról:

És a "perifériák":

Fontos és jellegzetes még (itt azt hiszem már mindenre elsütöttem ezt a közhelyet, de mégsem írhatom, hogy "jelentéktelen" arra ami nem az) a magyar mélységi felderítők ejtőernyős ugróbakancsa, a 65M ejtőernyős bakancs.

Ez a szépség sokban hasonlít az alapját adó 65M gyalogsági bakancshoz, de mégis más. A fő eltérést a bokaszorító szíj adja, ami nem kínzásra lett kitalálva (eredetileg...) hanem az ugró lábfejét-bokáját hivatott védeni. Az, hogy mibe akadhat bele a szíj gépelhagyáskor, látható módon nem sokakat érdekelt. 

Emellett a bakancs talpa jóval vastagabb és merevebb is mint a gyalogsági változaté, ez a földet éréskor hasznos legalábbis a tervezők szerint. A bakancs gyakorlati hasznán még mindig vitázunk-agyalunk nálam sokkal okosabb és több ugrást letudott emberekkel, ha Nektek van a téren tapasztalatotok-véleményetek, ne fogjátok vissza magatokat!

Az én darabjaimat (kettő pár is van) az 1970-es években gyártották és mindkettőn megtalálható a síléc felcsatolását elősegítő sarokvájat, és a szögletes orr, így még modulárisabb a darab. A családi legendárium szerint ezt az extrát egy hivatásos tisztként magas polcon szolgáló -egyébként igen joviális és kedves- rokon találta ki, aki szenvedélyes sífutó volt, és fontosnak tartotta azt, hogy a katonák télen képesek legyenek a körülményekhez alkalmazkodni. Én eddig senkit nem láttam, aki a 65M gyalogsági, vagy 65M ejtőernyős bakancsához próbálta volna ki a síléceket, de talán majd most!

Egy szó mint száz, ez a bakancs minden használhatatlansága ellenére mára keresett gyűjtői objektummá szelídült, így az ára is egyre borsosabb, mint minden olyan darabé, ami "elit", vagy "felderítő", vagy "deszantos".

 

Van még egy érdekes darab, mielőtt rátérnék a '90-es évek változásaira, ez pedig a Magyar Néphadsereg egyik legjobban eltalált ruhadarabja (szettje?) a 87M téli kabát:

Itt teljes pompájában, raktári állapotában látható, itt is főszerepet kaptak a húzózárak, és patentok, viszont nagyon jól lehet benne mozogni, és a kivehető (valamint berakható) téli vastag vattabélés műszőrme gallérral (és térképzsebbel) ideális téli viseletté teszi. Egyetlen fenntartásom a színével van, ami viszont érthetőnek mondható, ha a hideg őszre gondolunk, és kínál a kollekció megoldást erre is. Ám most jöttem rá, hogy nem fényképeztem ki Nektek a 82M Összfegyvernemi Védőkészlet pajkos nevet viselő darabot, amit mifelénk csak "hálózsákként ismernek. Ezért most elmesélem Nektek:

Ez a darab egy a fenti téli ruha steppelt bélésével megegyező anyagú-színű karos hálózsákból, és egy hozzá tartozó vízhatlan, kifordítható "susogós" huzatból állt. Ez utóbbit lehetett remekül poncsóként viselni végszükség esetén, ráadásul míg az egyik oldala "rábaterep", addig a másik hófehér, így télen is jól rejt. Annyi a baja neki, hogy igen zajos, zörög-susog, így tényleg csak vizuálisan álcáz, be azt jól. Senki nem jön rá, hogy a felderítő-csoport merről susogja össze a célpontot. Emellett elvileg szükségsátrat is lehet belőle építeni, úgyhogy univerzális "kis" darabja a gyűjteménynek.

A kép alján lévő két "légypiszok" a kabát zsebeiből került elő: egy 1975-ös egyforintos érme, és egy még bontatlan Algopyrin tablettát sikerült szereznem. Mint látható, a bélés raktári állapotú, címkézett, sosem használt. A kabát masszív jellegét elnézve azt hiszem, nem feltétlenül polcon pihen majd a darab, hordásra is kiváló.Ez remek végszó, így lássuk egyben a cuccot, egy 62M legénységi inggel, egy AMD-65/5 gépkarabéllyal (ami hatástalanított, erről igazságügyi fegyverszakértői igazolással is rendelkező darab, tartása nem engedélyköteles!) és egy szovjet deszantos "csuklóiránytűvel" amit a csuklón a legkényelmetlenebb hordani, így én a hátizsákra szoktam feltenni, ott kéznél van, de útban nincs.

A Magyar Honvédség mélységi felderítő-gyűjtemény (1990-199?)

Jó kis kérdőjellel indítok, mert a felszerelés egyes darabjai bizony máig sem koptak ki a használatból. Ígérem rövid leszek, mint a kígyó, mely a síneken át ment dolga után, és csak egy-két eltérést mutatnék be egy kép segítségével:

Mint talán látszik, itt akad pár új felszerelési darab. Első körben a legfeltűnőbb a tévesen "87M"-nek gondolt málhamellény, hiszen (bár mintája tényleg "rábaterep"), valójában az 1990-es években fejlesztik ki és kerül először a felderítőkhöz nagy számban. Nem akarom újra feltalálni a spanyolviaszt, itt MINDENT megtaláltok erről a málhamellényről amit tudni szeretnétek, vagy érdemes. Megéri áttúrni a kommenteket is.

A másik eltérést a barettsapka mutatja. Az új rendszerben új sapkajelvény került rá, ami (jellegzetesen magyaros helyzet) nincs rendszeresítve, ám mai napig előszeretettel hordják variánsait, és tulajdonképpen hivatalos sapkajelvénynek is tartják a felderítők. Ki mer szólni nekik, hogy tévednek? 

Nekem is sok sörömbe került mire erre egy volt felderítő cimborával (ő többször fizetett az igaz...) rájöttünk, és kevés csúnyább dolog van a kocsmában veszekedő, szabályzatokat és évszámokat citáló hagyományőrzőknél. 

Hovatovább maga a barett sem magyar, mivel a katonák közül sokan inkább saját zsebből military shop-okban vásároltak zömében használt német barettsapkákat, a szintén ott vásárolt felvarrókhoz. Az enyém is így lett magyar felderítő sapka, majd került hozzám. A "nem rendszersített" felvarrókból egyébként létezik legénységi (barna) tiszthelyettesi (ezüst) és tiszti (arany) kiadás is a képen látható "csökkentett láthatóságú" fekete-zöld darab mellett, és ez utóbbiból is láttam olyat amin a fekete "álcafoltok" már nem jelennek meg, csak a címeres ejtőernyő egy zöld  háttér előtt... ennek oka az lehet, hogy mivel nem rendszersítették, így senki sem írta le hogyan is nézzen ki, milyen színekből kell álljon, jobbára a 87M sapkajelvény kapott új címert, így lesz még pár metamorfózisa a darabnak. Én kifejezetten várom a lila-pink gyerekjáték-osztály kamuflázsos kiadást... de nem akarok ötleteket adni senkinek.

A képen előkerül még az ejtőernyős rohamkések egy másik fajtája, abból is a gyakorló változat, ami tokját tekintve szabványos AK-bajonettokban kap helyet, és tulajdonképpen csupán abban tér el a bajonettől, hogy nem lehet fegyverre rögzíteni, valamint élszalagja két oldalról élezett. Fogásra és egyensúlyra a gyakorló darab azonnal belopta magát a szívembe, sajnos eredetihez eddig nem volt szerencsém, mert nem nagyon adják el az emberek. Addig is remekül lehet kenyeret kenni ezzel is, másra nem jó, csak szép.

Itt egy másik cikk a mai MH. 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj elődeiről, a magyar ejtőernyős fegyvernem kialakulásáról és II. világháborús fegyvertényeiről. Valamint két nóta, az első a II. világháborús ejtőernyős induló, a második meg manapság danolt verzió. (bár szerintem a "honvéd ejtőernyős-vadász" erősen a német hatás jeleit mutatja, így lehet, hogy a szöveg korábbi...) NÓTA!

II. világháborús magyar ejtőernyős induló

Mostani ejtőernyős induló 

Osztán ha tetszett amit itt láttatok, vagy főleg ha nem, szóljatok hozzá lentebb, és osszátok meg másokkal is a posztot!