KONTAKT

Lassan éledezik a blog facebook-csoportja is, aki kedvet érez a csatlakozáshoz, kommenteléshez, megosztáshoz, kérdezgetéshez, válaszolgatáshoz, vitatkozáshoz, az erre a zavarba ejtően szuggesztív képre kattintva meg is teheti!

Hírhalászat: Nem jó hír... legalábbis egy detroiti hagyományőrzőnek

Július 4-én az USA-ban mindenki nagy erőkkel megünnepli, hogy Will Smith és Jeff Goldblum visszaverte a földönkívülieket egy egyszerű Windows frissítéssel nemzete kivívta függetlenségét Nagy-Britanniától, immáron 237. éve. Ilyenkor dübörög az amerikai álom, tűzijáték, baseball-meccsek, hot-dog, katonai parádék, felvonulások, ésatöbbi, a viszonylag fiatal nemzet pedig egyként ünnepel. Szóval olyan, mintha a mi augusztus 20-ánkat egybekötnénk mondjuk március 15-el, és közben azt ünnepelnénk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott világbajnok lett illetve kijutott a VB-re vagyis döntetlent játszott Szomáliával.

 

 Egy detroiti férfi azonban kicsit átértelmezte a függetlenség fogalmát, amikor II. világháborús járművével, egy gyönyörűen restaurált M8 "Greyhound" páncélozott szállító harcjárművel nekiindult a belvárosnak. Ő itt a Greyhoung azaz "Agár" 

Az eredeti vasat az amerikai hadsereg tenderére 1941-ben kezdte fejleszteni három nagy cég a Studebaker, a Ford, és a Chrysler. A kiírásban szerepelt, hogy egy gyors, könnyű páncélvadászt tessék prezentálni, amire rá lehet passzintani a már meglévő 37mm-es M3 típusjelű (addigra régen elavult) páncéltörő lövegekből járművenként egyet, no meg némi védőfegyverzetet (egy .30-as kaliberű géppuskát a járműtestbe a gyalogság ellen, és egy .50-est a toronyba, ennek a dolga a légi célok elleni egyenlőtlen harc ha muszáj) is. A tendert pofátlan magabiztossággal egy év papírtologatás után 1942-ben a Ford gépe nyerte, a jó tulajdonságai mellett, és a rossz tulajdonságai ellenére sokat nyomhatott a latban az is, hogy ha a sereg kérte, tegnapelőttre legyártottak belőle 600 darabot. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg, és 1945-ig nem nagyon akart abbamaradni. Ez idő alatt legyártottak 8 523 darab Greyhound-ot, amiből olyan 1 000 darab a Kölcsönbérleti Szerződés (avagy a "kaparjunk össze némi hadsereget gyengébb szövetségeseinknek" program) keretén belül olyan egzotikus országok fegyvertárába került, mint Brazília, Franciaország, és Nagy-Britannia. 

A típus ezután zömmel az európai hadszíntéren bumlizott keresztül, ám eredeti feladatához, a páncélvadászathoz bizony már nem volt elég erős a lövege, így főként mindenféle erődítmények ellen vetették be, vagy gyors "hit 'n' run" azaz szabolcsi dialektusban "tockos oszt uzsgyi" taktika részeként gyors és roppant bosszantó erőszakos járőrvállalkozások során vették jó hasznát. A Greyhound a háború után még egy kicsit forgolódott a koreai háborúban, majd lassan átkerült az afrikai országok fegyvertárába, ahol (mint a szekercétől kezdve nagyjából mindenféle fegyverféleség) máig fel-felbukkan. Felhasználói között az USA-val és az EU kongói missziójával együtt 52 országot találtam, de ez az afrikai belpolitikai helyzet ismeretében nagyjából 46-192 közti szám is lehet. Gyűjtői értéke főleg abban áll, hogy nem lánctalpas, így közúton is egész lazán el lehet mászkálni vele tréler nélkül.Itt épp fekete-fehér:

A technikatörténeti megálló után vissza a detroiti sétakocsikázáshoz: Maga az ötlet még nem is akkora gond, hiszen ha valaki egy háromtengelyes harctéri matuzsálemmel akarja kifejezni hazafiságát, és minden papírja rendben van, azt az USA-ban cseppet sem nézik hülyének. Nyilván egy pár ilyennel támogatva gyorsabban is meglett volna az az elszakadás anno a brit elnyomóktól. 

A gond akkor kezdődik, amikor az úriember a járműre épített .50-es kaliberű Browning géppuskának látszó eszközzel néhány sorozatot is elereszt, és ettől a környék egyébként lövöldözéshez jól szokott lakói bepánikolnak. A 911-es forródrót fehér izzásig hevül, a rendőrök csak azbesztkesztyűben veszik fel a kagylót, amiből nagyjából kis eltéréssel ugyanaz a sztori körvonalazódik: egy őrült lövöldözik Detroit utcáin egy TANKKAL. Mert ugye ez Tank. Mindene van ami egy Tanknak: nagy, zöld, gurul, antennák is fityegnek mögötte, tornya is van, és ami a legfontosabb, és gyermekkorunk összes rajzfilmje, és háborús filmje alapján vitathatatlan bizonyíték: fehér csillag van rajta. Ötágú.

Több se kell a rendőröknek, helyszín lezár, iszonyatos erőkoncentráció, talán még a Fehér Házban is megcsörrent egy elfeledett telefon valamelyik takarítószeres szekrény mélyén, rajta a felirattal "CSAK DETROITI HARCKOCSITÁMADÁS ESETÉRE!". 

A történet vége: a jogkövető gyűjtő, és/vagy hagyományőrző, de mindenképp fonák gondolkodású amerikai állampolgár jámborul aláveti magát a Törvény erejének, bár ő úgy gondolta, hogy a sok-sok tűzijátékozás közepette az ő durrogtatása senkinek nem tűnik majd fel. Merthogy mivel is durrogtatott?

Gázfegyverrel.

Egészen pontosan az .50-es kaliberű M2-es nehézgéppuska élethű, ám PB-gázt eregető, ezzel valóban lövéshez hasonló hang- és fényhatást okozó változatával eregetett sorozatokat, ami nem igazán fegyver. Maximum annyira, mint amennyire a Greyhound "tank". Ez a megoldás igen népszerű a külföldi hagyományőrzők között, mert a kis palack gáz sokkal olcsóbb, mint a hevederenként 250 darab vaktöltény, így sokkal tovább lehet hadijátékokon lövöldözni, egyébként meg nagyjából eléggé veszélytelen jószág. A következő képnek semmi köze semmihez:

Tartozom egy vallomással: Eredetileg nem akartam ilyen vitriolosat írni, de kiszaladt. Az emberi hülyeség ismét megmutatta egyik arcát, és ennek két áldozata van: az egyik a rendőrség, akiknek erre az árnyékra is vetődni kellett, mert mit tudják ők, hogy az árnyékot egy hóbortos úriember veti. Viszont talán nyugodtabban is konstatálták, hogy ez a nap is úgy telt el, hogy nem kellett harckocsit kilőni, ráadásul a fizetésüket is megkapják érte, így őket kevésbé sajnálom. A másik áldozat iránti szánalmam viszont már-már fetisisztikus... mivel ennek az ökörségnek a szenvedő "alanya" (vagy inkább tárgya) az M8-as Greyhound volt. 

Adott egy történelmi darab. Végigrugdosták minimum egy háborún, otthonra talál egy gyűjtőnél, aki talán rendbe is teszi, ez csodás. Az viszont kevésbé, hogy utána ezzel a vassal teljesen anakronisztikus módon, egy tök másik történelmi korszak évfordulóját, és kvázi az "amerikaiságot" akarja megünnepelni. Majdnem mintha beparkolnék a Nemzeti Múzeum lépcsői elé március idusán egy teljesen indokolatlan T-34-essel. Ennél nem biztos, hogy ügyesebben:

A dolog végül a jármű elkobzásával ért véget, idáig tart a történet, gondolom a tulaj nem fog tudni nullszaldósan kijönni a kalandból. 

Egy NSA akta margójára: Fokozottan felhívnám a figyelmet, hogy az USA nem egyenlő ezzel a "rendhagyó" példával!

Az emberek nem mind mennek ki az utcára M8-as Greyhound-okkal ünnepelni, mert akkor nem a Függetlenség Napjának hívnák, hanem a "Nemzeti Greyhound és Légszennyezési/Közlekedési Dugó Emléknapnak". Továbbá azt a hülyét vennék őrizetbe, aki csak hot-dogot akar enni, baseballt nézni, és egy kicsit kilépni a mókuskerékből. Mondjuk a családdal. Vagy a Greyhounddal. Kinek mi... ne tagadjátok Kedves Olvasók, azért többen eldurrogtatnátok akár vaklőszerrel is mondjuk a Városligetben egy délutánt. Velem együtt.

Itten látható az eredeti cikk ANGOLUL

UPDATE: Légoltalmi Liga gyűjtemény (1937-1944) - megköszönős poszt

Legutóbb írtam arról, sikerült szerezni elemlámpát a légoltalmi gyűjteményhez. Az Élet, azonban közbeszólt, az eladó nem találta a terméket, így megegyeztünk, elhoztam tőle mást, ugyanabban az árfekvésben, amit hamarost bemutatok. Itt is szeretném megköszönni neki az együttműködést. 

  

Ez a kis kitérő nem vette el a kedvemet, úgyhogy kicsit átalakítottam a légoltalmi gyűjteményt, egy hosszabb bőrkabát segítségével. Ráadásul találtam még pár eredeti fényképet az interneten, amiket itt közlök is, hátha valakinek segítséget nyújthatnak:

Légoltalmi szolgálatosok, leventék, és tűzoltók kutatnak a romok között Budapesten egy bombatámadás után. Jól látszik a vastag tűzoltó-öv, a vászon kezeslábas, a már bemutatott 35M "Légó-B" sisak, és a 35M "Légó-A" változat is:

Légvédelmi keresőreflektor:

Valamint légoltalmi irányítóközpont, ahonnan az országos riasztórendszert koordinálták:

Ezek a képek jó betekintést engednek a légoltalom összetett munkájába, és nem utolsó sorban korabeli forrásként nekem az első kép különösen sokat segített a felszerelés továbbgondolásában. No de lássuk a medvét:

Ez volt a medve, és most rátérnék abban, mi változott a gyűjtemény képében. Első sorban hosszabb bőrkabátot használok hozzá, mert a háromnegyedest túl rövidnek éreztem ehhez az összeállításhoz, már azt is tudom, hová tökéletes viszont.
Egy kedves jó barátomtól emellett kaptam egy roppant érdekes olvasmányt, aminek már a címe is sokat ígér: Mezőgazdasági Termények Gyujtóbombák, Gyujtóeszközök, és Gyujtogatás Elleni Védelme Érés Aratás és Cséplés Idején 1942-es budapesti kiadású füzetke, ami leírja, hogyan telepítsük szét a gyúlékony és háború idején létfontosságú terményt úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt okozza benne a fentről, vagy épp lentről érkező szabotázs, hogyan létesítsünk tűzfigyelő szolgálatot a szántóföldek mentén, és hogyan néz ki, miként oltható az angol gyújtóbomba és még sok más, akkor létfontosságú tipp. Mindezt csodálatosan érthető, már-már művészi ábrákkal teszi egyszerűbb lelkek számára is egyértelművé a füzet. A bonyolultabbaknak természetesen jut törvény- és rendeletgyűjtemény is a különféle idevágó paragrafusokkal egyetemben. A füzet megélt egyet s mást, ez látszik az állapotán is, de kellő óvatossággal olvasható. Innen is nagyon köszönöm Laci!!

A következő darabot jó ideig nézegettem, mielőtt megvettem volna. Úgy voltam vele, hogy egyáltalán nem lesz rá szükségem, vagy ha igen, könnyen megoldható, egy másolattal. Azonban a kis szemét addig csücsült az aukciós oldalon, míg meg nem kérdeztem, olcsóbban eljönne-e a darab, és megneveztem egy nekem működő összeget. Szerencsém volt, mert az eladó jó ideje pakolhatta már, így beleegyezett. Neki ezt köszönöm! így egy kis alkudozás után került hozzám ez az ÓVÓHELY feliratú zománctábla, ami valaha, egy kevésbé jobb napokat látott légópince ajtaján, vagy bejárata fölött csügghetett szótlanul, mint szemölcs a fán. A zománctábla felülete enyhén domború, hossza 30 centi, szélessége 10 centiméter. A sárga háttér előtt élesen elütnek a nagy vörös betűk. Kifejezetten figyelemfelkeltő, és a hozzám hasonló lelkületű gyűjtőfélék, történelem iránt érdeklődők fantáziáját is biztosan azonnal megmozgatja. Emellett van neki két luka a csavarok okán.

Ő az a két újdonság, amik okán felújítottam a légós képet, talán kicsit közelebb jutva a valóságoshoz. Így néz ki egyben a már ismertetett összeállítás új arca egy életlen, későn készült fotón:

Ha tetszett, osszátok meg másokkal is! Ha nem, írjatok véleményt nyugodtan.

Agyalás: Pár gondolat az "elitizmushoz" és az általunk viselt egyenruhák kapcsán

Egy kicsit ellustultam a jó melegben, mentségemre legyen mondva, hogy sokat gondolkoztam azon, mivel is folytassam. Holnap szépen feltöltöm a fényképezőgépemet, és újabb gyűjteményemet mutatom meg Nektek értékelhetetlen, szétvakuzott képeken keresztül. Ugyanígy alakul a hagyományőrzők belső világát, "kasztrendszerét" bemutató poszt is, de ahhoz sok anyagot kell még gyűjtenem.

Ez az anyaggyűjtés, valamint az a tudat (amit külföldi hagyományőrzők tapasztalatai is aláhúznak) hogy a valóságban minden hadsereg krémjét alkotó ejtőernyősök a hagyományőrzők világában enyhén szólva "felülreprezentáltak" késztetett arra, hogy belegondoljak: miért nem jelenítünk meg többen "mezei" gyalogos egységeket? Hogy legyen egy kis lélektan is mára:

Az "elitizmusról"

A kérdés felvetődött, már az ebben a posztban is, de úgy érzem nem fejtettem ki teljesen. A jelenség lényegét az adja, hogy számszerűen is kimutatható a hagyományőrzők vonzódása olyan "elit" alakulatokhoz, melyek kiképzésük, vagy feladataik okán kiemelkedő hírnévre tettek szert. Sokkal többen veszik fel az ejtőernyősök, vagy a Waffen-SS egyenruháját, mint a minden hadsereg gerincét alkotó gyalogságét, vagy éppen az ellátóalakulatokét. Ráadásul nem is feltétlenül áll jól:

Megint másik tényező a "divat". Kézzel fogható az, ahogy egy-egy Hollywood-i kasszasiker után megszaporodnak az adott alakulat hagyományőrzői kicsit úgy, mint amikor egy bajnok csapatnak hirtelen rengeteg szurkolója lesz, vagy felkapnak egy-egy régi-új sztárt és az a rohadt rádió folyton az ő dalát nyomja. Szerintem viszont a hagyományőrzés esetében ez az attitűd nem a legszerencsésebb, hiszen az alakulatok katonái nem sztárok voltak, az pedig egyikük szolgálatát sem minősíti, hogy éppen a fronton, vagy a hátsó lépcsőben tették a dolgukat, így mindegyiküket megilleti a megemlékezés. Arról nem is beszélve, hogy a felszerelés összegyűjtése mellett (legalábbis számomra) nagyon fontos a háttértudás megszerzése is, hogy a hagyományőrző ne csak egy kirakati bábú legyen, ami ha hozzászólnak bájosan mosolyog, hanem tudja is mit visel, horribile dictu értse és érezze is a korszak hangulatát, szellemét, ne csak annyit amit a rajongás tárgya átad, hanem ássa bele magát komolyan. Ehhez pedig évek munkája kellhet, ennyi ideig pedig nem tart ki a lelkesedése senkinek, vagy ha mégis, akkor az már nem "divat-hagyományőrzés" hanem komolyan vehető teljesítmény. Itt egy komolyan vehető táborkép:

Egy gondolat még a Waffen-SS-ről: leszögezném, motivált, és jól képzett katonákról van szó, akiket nem szabad összemosni a "fekete" SS-el. Történeti áttekintésre itt most sem hely, sem energia nincsen, de ismertek a Waffen-SS katonák erényei éppúgy, mint háborús bűneik.
Azonban párthadseregként politikai elkötelezettségük ugyanúgy érezhető, mint például az NKVD-alakulatoké, így megjelenítésüknek nem politikai preferencia alapján, hanem különös körültekintéssel és érzékenységgel kell(ene) minden esetben elkezdeni. Számos kiváló példáját láttam ennek a mentalitásnak, ahol az oktatás, ismeretterjesztés volt a fő cél, nem az alakulat "mennybe menesztése", ez pedig így helyénvaló, hiszen léteztek, sőt Magyarországon nagy számban harcoltak is ezek az alakulatok, így térben és időben megjelenítésük nem anakronisztikus, ám az általuk elkövetett atrocitások megemlítése, azok elkenése ("nem is volt az annyira sok" "a fronton megesik, hogy idegességében eljár a katona keze") nélkül alapvető fontosságú.
Külföldi rendezvények képein látom ékes példáját ennek az "elitista" felfogásnak: mindenki ejtőernyős, SS-páncélgránátos, szovjet gárdalövész, amerikai tengerészgyalogos, egyszóval az egész halpiac legtökösebb, legfaszább fenegyerekeinek öltözik, már-már groteszk igyekezettel. Eközben szépen csendben elvész az átlag katona, nincs ott a "Landser", a "Frontovik", a "G.I." egyszóval néha olyan érzésem van, mintha egy össznépi hosszméregető verseny előválogatóját látnám. Vannak persze nagyon-nagyon hiteles összeállítások, a probléma ott jön, amikor kezd kínossá válni a "beöltözősdi" és nincs mögötte semmi, egyszerűen csak menők akarnak lenni a "versenyzők"... sajnos ahogy látom, a hagyományőrzők egyik legfeltűnőbb rétege ez az embercsoport, hiszen mindenkinek szeretnék felhívni a figyelmét arra, hogy "itt az egyedülálló, legyőzhetetlen hős, mint a tévében". Másik jellemzőjük az, hogy nem feltétlenül képesek csapatokat alkotni, vagy ha igen, akkor azt bizony csak a szél fújja össze, és már kívülről is látszik rajtuk, hiszen ahányan vannak, annyiféle egyenruhát vesznek fel az egyéniségüket kihangsúlyozandó. A kép csak illusztráció:

Persze ki vagyok én, hogy megszabjam, ki mit vesz fel a szabadidejében? Végső soron ez egy hobbi, mindenki arra költi a kispénzét, amire szeretné. Mégis érdekes-érdemes látni, hogy vannak akik ekkor élik meg második, vagy sokadik gyermekkorukat, ami szerintem véletlenül sem kegyeletteljes emlékezés, csak katonásdi a hátsó kertben. Ez pedig pont a hagyományőrzők számára káros, viszont a látogató issza meg a levét, hiszen a rendezvényen fals információkat, hiteltelen szuperhős-összeállításokat láthat a pénzéért az ilyen percemberek által prezentálva. FIGYELEM: Ezzel nem azt mondom, hogy minden elit egységet bemutató csapat azonnal szálljon magába, és mutasson be inkább egy-egy gyalogoscsapatot, csak azt, hogy érezhető tendencia az, hogy megfordultak az arányok, és már a valójában nagyobb számban megjelenő frontgyalogság jelenik meg kisebbségben, és az "elit" egységek státuszához hagyományőrzőként is fel kell nőni, nem elég felvenni az egyenruhájukat. Ez sok csapatnak példásan sikerül, míg más, hangosabb brancsok pont ellenkező hatást érnek el. Ennek oka egyszerű: a pávaként tetszelgő tökfejek számára ugyanúgy elérhetőek az egyenruhák, mint azoknak, akik ezt komolyan veszik. Sőt, előbbiek általában olcsóbban megússzák, hiszen a látszat fontosabb számukra, mint a hitelesség.
Esetleg lehet, hogy ennyire rossz a "mezei" gyalogság PR-ja, vagy egyszerűen csak ennyivel menőbb cuccai vannak az "elit" egységeknek így jobban lehet velük villogni? A kérdést nyitva hagyom, sem ide, sem oda nem állok, viszont érdekel a Ti véleményetek!

Ruha teszi az embert?

A másik kérdés amit sokszor hallottam: Vajon mi visz rá embereket, hogy a "rosszak" egyenruháját vegyék fel?

Kik a rosszak? Nyilván a vesztesek. Miért ők? Mert a győztesek ezt mondták. Írtam egy számomra nagyon csodás és érdekes cikket az USA katonái által elkövetett háborús bűnökről, "túlkapásokról" és azoknak pszichológiai hátteréről, így tudom, mindkét oldal egyszerű katonáinak (tehát nem a külön ezzel megbízott egységeknek, akiknek egyébként is remekül dokumentált és feltárt, könyvtárnyi irodalma van) ugyanúgy eljött egy pont, amikortól már nem voltak beszámíthatóak, és a csatatéren a civil morál az utolsó fedett helyen, ágyban töltött éjszakától való időbeni távolság függvényében hatványozódva szűnt meg. Mi az az ok, ami miatt mégis vannak akik felveszik a társadalom és a civil morál által is bukott rendszereknek tartott fél egyenruháit? Vagy épp azokét, akik bár győztek, mégsem kapcsolódnak hozzájuk pozitív emlékek?

Sok oka lehet: legelső talán a történelmi érdeklődés, ha úgy tetszik ízlés. Ahogy nem mind szeretjük a mákos metéltet, úgy nem mind utáljuk mondjuk a Japán Császári Hadsereg katonáit akkor sem, ha tudjuk, kultúrájuk erősen eltér a miénktől és bűnlajstromuk elszabadult vécépapír guriga módján hengeredik és terít be hosszú kilométereket betűtípustól, szedéstől, tördeléstől függően.

Emellett fontos a patriotizmus is. Sokszor kaptam meg amikor ezzel a csapattal amerikai egyenruhában jelentem meg, hogy miért nem veszek fel inkább Magyar Királyi honvéd egyenruhát? Elvégre magyarok vagyunk, csuhajja-hej! Volt némi igazuk, elvégre amerikai katonák itt csak akkor jártak, ha lelőtték a bombázójukat, vagy a háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjaiként. Ám nálam az érdeklődés, avagy ízlés döntött, ami azóta sem múlt el, csak átalakult. Ám éppen azért, mert így alakult az ízlésem, rájöhettem, hogy az amerikai-magyar emigráció nem malmozta végig a világháborút, így például őket megjeleníteni semmivel sem nagyobb hazaárulás, mint mondjuk egy Habsburg-gyalogost. Ám vitathatatlan, hogy sokat számít, hová születik az ember, és nem csak a tekintetben, hogy ázsiaiként nehezen adható el SS-katonának (tudom hogy voltak, de nem ilyen szőkék).

A harmadik ok elég prózai: valakinek őket is be kell mutatni, hiszen egy hadijátékon elég lelombozó lehet mondjuk nagyon ellenséges bokrokra lövöldözni (attól, hogy vastaggal szedem, talán jobb szóvicc lesz... gondolta Stirlitz). Persze ennél több kell ahhoz, hogy valaki igényesen tudja képviselni akár a bukott rendszer katonáját is, így általában ezek a tényezők egymást kiegészítve lépnek fel és döntik el mit is jelenítsen meg az egyszeri hagyományőrző.

Annyira elterjedt ez a probléma, hogy amerikai egyenruhában minden rendezvényen meg kellett magyaráznom, hogy nem én bombáztam le Budapestet 1944-ben, viszont a mellettem látható Waffen-SS páncélgránátosok sem a Romantikus Erőszak vokalistái... előítéletből jól állunk.

Végezetül két személyes, elgondolkodtató történet: az első egy kicsi, remek hangulatú falunapon, míg a másik egy hatalmas országos rendezvényen esett meg:

Falunap. Hőség. Olcsó vizezett sör. Láncos hinta. Mindünkön az időszaknak megfelelő teljes amerikai ejtőernyős egyenruha, hozzá jól látható tenyérnyi amerikai nemzetiségi felvarrókkal-karszalagokkal. Természetesen így is el kellett magyaráznunk sok láncos hintától és hőségtől (nem a sörtől neeeem) bágyadt látogatónak, hogy nem szovjet katonák vagyunk, de még csak nem is jugoszláv partizánok (ez utóbbit különösen sokáig bizonygatták, és mi még tovább furcsálltuk). Egyszerre csak mint a mesében egy bölcs idős bácsi lép oda hozzánk ennyit kérdez amolyan székelyes szószátyársággal hosszas méregetés után: Amerikaiak? Erre mi lelkesen bólogatunk több nyelven is, hiszen végre valaki értelmezte az "apró" jeleket. Ekkor jött azonban csak a fekete leves, mert a bácsi így folytatta a maga melankolikus, mégis velőig megrázó tömörségével: Nem most kellett volna jönni fiúk, hanem '56-ban! Létezésem önmagában kérdőjeleződött meg, az, hogy nem szűntem meg ott helyben logikai úton csak annak volt köszönhető, hogy a bácsi mosolygott.

Kettedik történet. Hatalmas tömeg, hatalmas rendezvény, iszonyatos PR-előkészületek, egy nagyvárosban. Drága barátommal aki német ejtőernyős egyenruhát nyúzott akkor épp, úgy döntöttünk, járunk egyet ha már beszabadultunk a sok magas ház közé, ráadásul betonra, ami önmagában szédítő. A megfelelő szolgálati utat betartva, kértünk engedély egy multikulti népszerűsítő járőr levezetésére, aminek az a lényege, hogy feltűnően sétálunk, az emberek lefotóznak minket, illetve közös képek is készülnek, közben pedig megbámulunk minden formás női hátsót megvitatunk sok fontos és kevésbé fontos kérdést, ahogy az régi cimborák-bajtársak közt már csak megesik. Tettük is a tiszteletköröket megfele, terhelődtek a memóriakártyák a rólunk készült fotókkal, amikor felénk sodort egy maga nemében is kiváló, ám összességében archetipikus egyént, az úgynevezett mélyszittya vérmagyar fajtából. Tarsoly, rovásírás-rovásírás hátán, hosszú haj, szakáll, és az összes törzsi szállásterület leletanyagának jó része "nemzeti kézművestermékként" nyaklánctól a lábujjgyűrűig bezárólag. Ja és acélbetétes önbizalomfröccsöntött egyenbakancs. Ez az ámber megtalált, sőt azonosított is minket, mert elibénk csörömpölt, majd így kérdezett humorosat: "Háháháháhááá... amerikai meg német együtt? De hát ti egymásnak az ellenségei vagytok nemháháháháááá?" A cimbora és én egyöntetűen nem akartunk válaszolni, de a srác annyira ellenállhatatlanul viccesnek találta magát, hogy megvilágítottuk, miszerint bizony, nem egy az oldal, de mindkettő ejtőernyős (editor's note: egyikünk sem ugrott kissámlinál magasabbról, vagy ha igen azt balesetnek hívták, de lelkesek voltunk és fegyvernemileg roppant büszkék) így összefér, egyébként meg civilben magyarok vagyunk ám, aminek okán (bár nem zárja ki) nem feltétlenül fogjuk egymást itt géppisztolyélre hányni. Ez nem hatotta meg a srácot, mert tovább ütötte a vasat imígyen: "Háháhá... értem, de ha magyarok vagytok, akkor miért van rajtatok hazaáruló egyenruha?" Erre már nekünk is elfogyott a béketűrésünk, és megkérdeztük, hogy van-e még kérdése, vagy mehetünk é, mert hív a kötelesség, erre azt mondta ez az ideológiailag felülképzett, szociálisan túlérzékeny fiatal koppányimitátor: "Hát menjetek csak nyugodtan, de várjatok, csináljunk már egy közös fotót!" Jó érzés idegenszívű hazaáruló-egyenruhásnak lenni. Néha ilyen mikor a rendezvényen sokan sok okosat kérdeznek:

UPDATE - Légoltalmi Liga gyűjtemény (1937-1944)

Hát így van ez barátim! 

Írok nektek a gyűjteményről, a felhalmozásról, a felesleg kiszórásáról, majd beleesek a csapdába, és VÁSÁROLOK. Őszintén... tegyétek a szívetekre a kezeteket, és valljátok meg: Ott tudtatok volna hagyni 2700 forintért egy közepes állapotú zseblámpát, amiből egy kis szeretettel talán a légoltalmi gyűjtemény működőképes és hasznos tagja válhat? Ugye, hogy én sem?!
Mentségetekre felhozható, hogy ÉN írtam a cikkeket, ÉN olvasgattam a légópincék legmélyének legsötétebb bugyrairól, és BENNEM fogalmazódott meg, hogy nincsen, elemlámpám. Így fogadjátok szeretettel és örömmel a család legújabb tagját, egyelőre még csak az eladó fotói alapján:

 

Szerintem háború utáni, ráadásul talán nem is működőképes darab, de remekül lóg majd a zsebemen ennyiért. Szerintetek?

WARdrobe-szekrény: A Légoltalmi Liga-gyűjtemény (1937-1944)

Gyűjteményem szettjeinek bemutatására készülve, debütáló posztként teljesen véletlenszerűen ez a szívemhez igen közel álló téma ugrott be. Egy budapesti nyári múzeumlátogatós napon ötlött fel bennem az igény arra, hogy összeállítsam ezt az igencsak mellőzött képet, hiszen (és erről a jelenségről egy másik alkalommal szeretnék bővebben vitatkozni) a hagyományőrzők túlnyomó többsége sokkal jobban szeret valamiféle elit egységet megjeleníteni, különleges felszerelésekkel, látványos egyenruhában, mint a "kolompos marhákat" azaz a légószolgálat tagjait. 

Arról, hogy pontosan mi is a Légoltalmi Liga feladatköre, hogyan alakult ki, és hogyan teljesített a II. világháborúban részletesebb cikket itt találhattok (és ez a szemérmetlen, ám teljesen anyagi érdek nélkül való önreklám helye) így csupán részleteket válogatnék majd belőle, jöjjenek a gyűjtemény képei, és a referenciafotók, melyek alapján megvalósult:

Első, és legfontosabb forrásom a Légoltalmi Liga által egymillió példányban kiadott "Légoltalmi ABC" című 1939-es opusz, mely a maga 64 oldalas terjedelmével észbontóan tanulságos olvasmány lehet egy esős péntek délutánon. Szerepel benne a légoltalmi szaknévsor mellett az ellenséges és saját repülőgépek felségjelzéseinek lajstroma (a kisantant-országok hiánytalanul megjelennek, és a békesség kedvéért Franciaország is belekerült, viszont sem Nagy-Britannia, sem az USA jelzéseit nem tartalmazza, ami már-már politikatörténeti jelentőséggel bír, és a történtek ismeretében a sors kifejezetten furcsa fintoraként is értelmezhető...) valamint a számomra és a gyűjtemény alakulása szempontjából is sokkal érdekesebb, a kiadvány 47. oldalán kezdődő, "A LAKÓHÁZ (HÁZCSOPORT) LÉGOLTALMI ŐRSÉGPARANCSNOK TEENDŐI" című fejezet, így, csupa nagybetűvel. Ebben a fejezetben megtudhatjuk, hogy mit is visel a légoltalmi szolgálatra beosztott egyén:

"Az őrség személyi felszerelése: 1-1 gázálarc, 1-1 vízhatlan munkaruha, 1-1 pár sárcipő (vagy vízhatlan talpú cipő) 2-2 gázsebcsomag, 2-2 sebkötözőcsomag, 1-1 villany kézi lámpa 1-1 karszalag - (szükségképpen ideiglenesen a gázálarc az orr és száj elé köthető nedves kendővel, a sisak s egyéb a fej megvédésére alkalmas eszközzel, a munkaruha pedig esőköpennyel, zárt vászonruhával vagy szerelőruhával pótolható.)"

Ebből máris tudtam, amit a fényképek is alátámasztottak, hogy a légoltalmi szolgálatot végző csapatok felszereltsége jelentősen eltér egymástól, így elég nagy szabadságot élvezek a gyűjtemény összeállításában, lásd ezeket a Filmhíradó-képkockákat a Légoltalmi Liga 1940 augusztusi díszszemléjéről:

 

Valamint ez a gázvédelmi gyakorlaton készült, "jóarcú" csoportkép:

Vagy ez, a Magyar Királyi Posta egyik alkalmazottját légoltalmi sisakban bemutató kép (hja kérem, a postaszolgálat nem állhat le holmi világháború okán!):

Esetleg személyes kedvencem, Istókovits Kálmán: Légóstűzoltó önarckép című festménye:

Ezzel a háttéranyaggal felvértezve már belevághattam a további pénzköltésbe, meghatározhattam a haladás irányát. Egyszerűen szólva megnézhettem, mit akarok bemutatni. Itt jön egy minden megjelenített gyűjteményem esetében nagyon fontos alapszabály számomra: Az érdeklődés felébredése után mindig első a kutatás, ezzel pénzt, időt, energiát spórolhatunk, ezt a saját bőrömön tanultam meg. 
Mivel a légoltalom szerveinek legfőbb feladata az élet, és a javak védelme légitámadások alatt, így egyértelműnek látszott, hogy a XXI. század materialista létfilozófiájával szembefordulva, én bizony egészségügyi szolgálatot teljesítő légóst mutatok be.

Egy szó mint száz, a gép forgott, de az alkotó még koránt sem pihenhetett meg, most jött a dolog ördöngösebb része, a gyűjtemény összeállítása. Ilyenkor sem árt, ha az embernek vannak hasonlóan megszállott, gyűjtő-hagyományőrző barátai, akik tippeket adhatnak egy-egy jó minőségű gyűjteményi darab beszerzéséhez. Ha ez sem megy, akkor marad az internetes aukciós oldalak (juszt sem reklámozom a legnagyobbat itthon, úgyis ismeritek...) böngészése, az idegtépő várakozás, vajh' felüllicitálnak-é az utolsó egy percben, majd a kudarc- avagy sikerélmény, ami csak akkor teljesedik ki, mikor az áhított tárgy már a kezedben van. Jelen gyűjteménynél a baráti segítség éppúgy fontos volt, mint a szerencse. 

A gyűjtemény első konkrét darabja talán a most következő gázálarc volt, amibe első látásra beleszerettem, már ha van szerelem ember és gázálarc, pontosabban gázálarctok között.

 

Ő volna talján barátaink T-35 típusjelzésű gázálarca, melyet 1936-ban gyártottak, a már ekkor is patinás múlttal rendelkező, 1872-ben alapított Pirelli & C Societá per azioni-nál, akik azóta profilt váltottak, és inkább gumiabroncsgyártással, környezetvédelmi technológiák és a környezeti kármentesítés propagálásával keresik kenyerüket... változnak az igények. 

 

Hogy hogyan került Magyarországra ebből a gázálarcból nem is kevés? Az 1938-as Győri Program hadsereg-fejlesztési tervének szellemében, és a szintén 1938-ban, augusztus 2-3-án tartott bledi konferencia okán, ahol a kisantant országai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia a bábáskodó Franciaországgal a háttérben) elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát. Az olasz fél örömmel adott át sokféle haditechnikai anyagot (kisharckocsitól a biológiai fegyverekig bezárólag széles a paletta), ám mivel ekkorra a Magyar Királyi Honvédségnek már volt saját gázálarca, az olasz Pirelli-álarcok jobbára a Légoltalmi Ligánál kötöttek ki.
Maga az álarctest gumiból készült, kettes méretű, míg szíjazata okán keretálarcként viselhető. A gumi még most, 77 év után is rugalmas, nem törik, nem pereg. A szűrőbetétben aktív szén zizeg, "kibiztosítani" egy papírplomba leszakításával lehet(ne ha nem lennék sóher) valamint egy fémkupakot letekerve helyezhetjük az álarc alján található menetes foglalatba.

 
Érdekesebb maga a tok, ami az úgynevezett "Népgázálarc" magyar fejlesztésű könnyű, vászon gázmaszk tokjaként szolgált, de előző tulajdonosa, immár sárgára fakult LÉGÓ felirattal egyértelműsítette, hogy ez a készlet kiosztásra került. Ez a modell a Légoltalmi ABC gázálarc-katalógusában (mert ilyet is tettek bele!) minden bizonnyal a "Gumi munkagázálarc" címszó alatt megtalálható eszköz, melyet a Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. forgalmazott. Itten látható a Népgázálarc roppant bájos plakátja, gyerekméretben is készült, és darabja csupán két fillérbe került. Összehasonlításként egy kiló kenyér 1938-ban 38 fillér volt. A helyzet könnyebb megértéséhez itt egy kép, egy gázálarc-alakú kenyérről:

A légoltalmi-gyűjtemény következő darabját egy 1937-es, kiadatlan irat, becses nevén "IGAZOLVÁNY légoltalmi szolgálatra kötelezett részére" jelenti. 

 

Ez az igazolvány egy egyszerű hivatalos irat volt, melybe bekerült viselőjének neve-vallása-születési éve-foglalkozása mellett légoltalmi segélyosztagának jellege, a jelentkezés helye, valamint mivel nem fényképes igazolvány, és chip-vonalkód sem tartozott hozzá, a birtokos részletes személyleírása (arc, szem, orr, száj, haj, bajusz/szakáll, testmagasság, valamint "különleges ismertető jegy" kategóriákban. Ezt az iratot Budapest Székesfőváros kerületi légoltalmi vezetői jegyezték ellen, általában egy jól kivehető pecsét, és egy felettébb olvashatatlan aláírás által, amit a tulajdonos a saját kivehetetlen szignójával szentesített. A belső lap másik oldalán az irat jellegét érintő mindennemű változás (lakcímváltozás, átkeresztelkedés, hajvágás-orrvesztés-borotválkozás) bejelentésére alkalmasnak vélt pici rubrikák találhatóak, a hátoldalon pedig egy roppant baráti négy pontból álló figyelmeztetés látható, amit érdemes páratlan irodalmisága okán itt idézni:
"A légoltalmi szolgálatos
        1. Ha kiképzésre, vagy gyakorlatra hívják be, azon lelkiismeretesen résztvenni köteles.
        2. Légvédelmi készültség idején a kijelölt helyét azonnal elfoglalni és kötelességét mindenkor pontosan teljesíteni tartozik.
        3. Állandó tartózkodási helyének megváltoztatását az illetékes kerületi légo. vezetőnél legkésőbb 24 órával a változás előtt bejelenteni köteles. Tartozik továbbá az új lakóhelyének megfelelő légvédelmi (légoltalmi) szervnél legkésőbben a beérkezés után 24 órával jelentkezni és új beosztását kérni. Ez esetben igazolványát hozza magával.
      4. Kötelességmulasztásával - elsősorban maga ellen vétkezik, de vét a törvény ellen is, amely mulasztását, amennyiben az súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, 2 hónapig, háború esetén pedig 6 hónapig terjedhető elzárással bünteti."
Az irat arról bővebb tájékoztatást nem ad, mi történik a gyakorlatok lelkiismeretlen résztvevőivel. 

A felszerelés következő darabját a légoltalmi szolgálat egyik legelengedhetetlenebb darabja, a sisak jelentette, amit egy kedves barátom testvérek között is igen korrekt áron bocsátott a rendelkezésemre, ez pedig az 1935 mintájú "Légó-B" fantázianevű sisak.

Ezt a sisakot a Légoltalmi ABC 35. oldalán található ábra "Újonnan rendszeresített légoltalmi acélsisakként" jellemzi, ami számomra azt valószínűsíti, hogy valamikor 1939 folyamán kerültek a légósok kezébe ilyen sisakok. Ez a darab a győri Magyar Waggon és Gépgyárban készült, méretét tekintve a legnagyobb sisakharanggal, 68-as méretben, ami az én általában 64-es méretű fejemre egészen addig tűnt csak nagynak, míg ki nem tapasztaltam a nagyon komoly, vastagon párnázott sisakbélést, amitől már csak egy picit lötyög a fejem tetejére helyezett sisak, az állszíj meghúzásával viszont már ez is abbamarad. Ha már szíjazat: a sisakot egy NÉGY ponton rögzített szíjrendszer teszi nagyon kényelmesen viselhetővé, a feladatok végrehajtása közben fellépő hatásokat bőr védőborítással bevont rugók csillapítják. 

 
A sisak színe "légókék", ebből is látszik, hogy elsődlegesen nem harcra tervezték, hanem a mentő (főleg tűzoltó) csapatok számára, viszont valami oknál fogva a sisakon "felejtették" a klasszikus 35M sisakokon is megtalálható málhafület, bármiféle számomra megfogható cél nélkül. 

A sisak, szíjazat mellett másik távolról feltűnő jellegzetessége az alumíniumból készült keret, vagy keresztborda, ami nagyon jól jön amikor az ember szűk, sötét folyosókon haladva minduntalan igyekszik beverni a fejét (...én legalábbis... izé... úgy hallottam...) és el sem tudom képzelni mennyire fontos lehet mikor az összedőlés-egyben maradás között vacilláló bombasérült épületekben kell dolgozni. Természetesen ma már vannak ennél jóval kifinomultabb és megbízhatóbb biztonsági- és tűzoltósisakok, így mindenkit nyomatékosan megkérek NE a nagypapa "légóbé" tűzoltósisakjában próbáljon lebombázott házakban, vagy bármiféle omladozó épületben/cseppkőbarlangban túlélni, mert a gyártó jogutódja visszamenőleg nem vállal semmilyen felelősséget az így bekövetkező balesetekért. A sisakból létezik egy "mezei" változat is, amit nagyon fantáziadúsan "1935 mintájú Légó-A sisak" néven ismer a gyűjtővilág magyarabbik szelete, és sem párnázott bélése, sem négypontos szíjazata, de még csak kerete/keresztbordái sincsenek, ezt (papíron) a tűzoltással nem összefüggő feladatot végző légoltalmi szolgálatot teljesítő egyének, tehát légórendőrök, figyelőszolgálatosok, műszaki munkaszolgálatosok, gázrendészek és egészségügyi szolgálatot ellátók kapták. 
"Hohó!" - ismétli itt a szemfüles Olvasó Sir Winston Leonard Spencer Churchill méltatlanul elfeledett fiatalkori elszólását, mikor rányitott kies blenheim-i kastélyukban az éppen fürdőző szobalányra - "Nem arról volt szó, hogy a bloggerünk egészségügyi szolgálatos légoltalmistát mutat itt nekünk? Micsoda kókánymunka ez!" 
Ámde a Kedves Olvasó ha így is tesz, csalódást kell okozzak neki: a már sokszor említett Légoltalmi ABC sehol nem írja, hogy kinek melyik sisakot kell megvennie saját pénzen a Magyar Királyi Állambácsitól, így érdekes kavarodásokat tudott okozni az egyéni ízlés (őszintén megmondva nagyobb biztonságban érzem a fejem kétes értékű tartalmát ha egy jól párnázott, merevítőkkel megtámogatott védősisakba dugom, mintha annak lebutított, ám kétségkívül könnyebb testvérével próbálkozok) és az elérhető raktárkészlet találkozása. Ez pedig itt a blenheim-i kastély:

A következő darab igazán érdekes kortörténeti csemege, nem is a Légoltalmi Liga kiadása, de a kor átlagpolgárának számára mindenképp fontos, és a lövészárkokban megbúvó ateisták bősz rohamát kiváltó kiadvány, a "VELEM AZ ISTEN A LÉGIVESZÉLYBEN" című légóimakönyv. 

Az elsőre ártalmatlannak tűnő papírkötéses zsebfüzet második pillantásra sem fog bántani senkit. Legelső oldalán egyszerű tanácsokat találunk légiveszély esetére, olyanokat, melyek bár kimaradtak a Szentírásból, a totális háború legsötétebb óráiban létfontosságúak lehetnek.
A praktikus bevezetés után válogatott prédikációt olvashatnak a hívek a higiénia fontosságától a lélek hallhatatlanságáig pontosan úgy, mintha az ország minden pincéjére jutna egy-egy szószék. A füzet nem csak hasznos, de olvasmányos is, bibliai idézetek mellett magyar költők verseinek részleteit is tartalmazza, így a megrendülő hit visszaállítása mellett ténylegesen átsegíti a pincékben órákon át tehetetlenül várakozókat a légitámadások időtartamán. A füzetet 1943-ban adták ki, talán véletlen is lehet, de terjedelme pont 33 oldal.

Mindezek után nem maradt más, mint a légoltalmi szolgálatot teljesítő személyek jogállását-beosztását jól láthatóan jelölő felszerelési darabok bemutatása, így következik a légoltalmi egészségügyi szolgálat kitűzője:

Ez, a roppant egyszerű kialakítású, körülbelül 4 cm átmérőjű lemezjelvény, az egészségügyi mentőosztagok tagjainak központilag kiadott ismertető jele volt, fehér alapon egyenlő szárú vörös kereszttel. Hasonló méretben és kialakítással készült számos más a beosztást jelölő kitűző is, ezeken csak a rövidítés változott, eszerint (forrás):

Pk.= parancsnok
Pk.H.= parancsnokhelyettes
S.szolg.= segédszolgálat
Fi.= figyelőszolgálat
Ri.= riasztószolgálat
Elsöt.= elsötétítő szolgálat
Mü.= helyreállító szakszolgálat ill. légo. munkásosztagok (műszaki)
Rd.= rendőrségi szolgálat (segédrendőr)
G.= gázvédelmi szolgálat
Tüo.= tűzoltó szolgálat

Viselésére eddig nem találtam egységes megoldást, sokan a karszalagon (lásd: mindjárt), sokan a ruha mellrészén, megint mások a ruha karján hordták, a lényeg a láthatóság volt. Karszalagon engem kifejezetten zavar, mert amellett, hogy lehúzza a szalagot, útban is van, beleakad mindenfélébe, ugyanez igaz a karon való viselésre, így én teljesen szubjektíve, egyéni döntés alapján a kabátom mellzsebén hordom. A tízforintos nagyságú tízforintos a méret szemléltetését hivatott ellátni, nem darabár!

Most következik egy másik kitűző, melyet sok Légoltalmi Liga-tag sokféleképpen viselt, ez pedig a Légoltalmi Liga kisméretű zománcozott kitűzője.

A darab átmérője 1.5cm x 2.5cm, ez a legkisebb kitűző ebből a fajtából, házon belül csak LL Junior néven fut. Anyaga réz, melyre zománcolással vitték fel a mintát. A fehér háttér előtt álló két vörös L betű a Légoltalmi Liga rövidítése, míg a hármashalom egyértelműen a koronás címerből vett motívum, a jelvény megalkotói nem sokat tanakodhattak a heraldikai részleteken, leginkább a nemzeti hovatartozást jelöli. Viselték gallérhajtókán, és sapkajelvényként is, amikor épp nem sisakban végeztek feladatot.

A sorrendünkben és beszerzést tekintve is legutolsó darab a jellegzetes légoltalmi karszalag, amely változatos formákban érkezett, ennek oka egyszerűen az, hogy nem határozta meg senki, milyennek is kell lennie egy ilyen karszalagnak azon kívül, hogy tartalmaznia kell a LÉGO. feliratot.

A karszalag kialakításában sok hasonlóságot mutat a munkaszolgálatra behívottak korai, nemzetiszínű karszalagjaival azzal a kivétellel, hogy ezen a Légo. (légoltalom) felirat szerepelt, valamint a légoltalmi szerv pecsétje, ami ezen a példányon sajnos már olvashatatlan, mérete patentokkal állítható. 
Itt látható pár általam megfigyelt, az interneten keringő légoltalmi karszalag-változat, melyekből sajnos saját példánnyal nem rendelkezem:

Valamint kétféle korai nemzetiszínű munkaszolgálatos karszalag (1940-től 1941-ig használt):

Végül az egész Légoltalmi Liga-kép egyben, korabeli bőrkabáttal (korlátozott tűz- és gázállósága, valamint tartóssága miatt a Légoltalmi ABC szellemében eszközölt "ideiglenes" megoldásként), vészjelző síppal, a zsebben pedig zsebkendővel felszerelkezve várva a légitámadások orvosi segítséget kereső sérültjeit:

Észrevételeiteket várom szeretettel lentebb!