Szolgálati közlepény: Hazagyöttem

Hogy őszinte legyek srácok, itthon vagyok egy ideje, de annyira nagyon nem volt erőm semmihez, hogy nyáááá... szerencsére még mielőtt nekiindultam volna Horvátországnak, itthon összeállítottam egy újabb gyűjtemény fotóit bemutatásra, úgyhogy nem veszett el teljesen az ügy.

No de hol is jártam pontosan? Ha valakit izgatna, a főhadiszállást a dalmát tengerparton és Čiovo szigetén terpeszkedő Trogir városától egy bő köpésnyire, a Rožac kempingben ütöttük fel. Ez egy saját stranddal, nagyon kulturált vizesblokkal, wifi-vel felszerelt lakókocsi-kemping, ahol igazi nemzetközi forgatag pörög a nap minden órájában. Akár aludni akarsz, akár nem.

Maga az Adriai-tenger hozta azt, amit egy tengernek nyújtania kell: sós volt, roppantul tiszta, és kifejezetten hűvös. Mindenképp megéri belecsobbanni, ha még nem próbáltátok! Ahogy a helyiek mondják: "Kad stavis prst u more povezan si s cijelim" svijetom azaz "Amikor bedugod az ujjad a tengerbe, kapcsolatba kerülsz az egész világgal". 

Ám még mindig nem utazóblog vagyok, úgyhogy hiába viselkedtünk kint családostól tőről metszett turistaként, itt és most a dolog hadtörténeti jellege domborodik ki - sajnos utólag, mivel a helyszínen szinte törvényszerűen nem juthatott idő mindenre. Hadtörténeti szempontból pedig Trogir városának van néminemű tapasztalata. Itten éppen
Csontváry Kosztka Tivadar: Traui látkép naplemente idején (Trau/Trogir 1899.) cmű épén látható az város:

A cirka tízenikszezer lelket számláló városnak akad egy latin neve, Traqurium, valamint egy német, Trau. Ez, valamint az a tudat, hogy a helyiek nagy része nem feltétlenül idegenforgalmi indíttatásból a horvát és (ez már egyértelműen tourist-éknak, azaz nekünk szól) az angol mellett elbeszélget veled németül, olaszul, kicsit magyarul is jelzi, hogy a térség az évszázadok során minden volt már, csak még akasztott ember nem. Így néz ki a Trogir mikor éppen fotózzuk hogy mégis útiblogoljak:

Sikátor. Bizony.

 Erkélyjelenet Romeovics és Julianova nélkül

Szent Lőrinc Székesegyház. Épült vagy háromszáz évig, a bimbammokat még máig kézzel cibálják ha kell ha nem.

 Keresztelő Szent János temploma. A XIII. században rakták össze. Akkor még tudtak építkezni.

Keresztelő Szent János trogiri szobra.Vagy szállítani készülnek, vagy pedig az ott egy szakrális daruplatform, és én vagyok a bunkó.

Időrendben visszafelé haladva örömmel láthatjuk, hogy a térséget nagyjából érintetlenül hagyták a Jugoszlávia széthullása utáni háborúk, bár szerb feliratokkal nem nagyon találkoztam sehol, horvát zászlókat viszont okkal-ok nélkül látni minden középületen, templomon, sőt, sok kertes ház teraszán is.

Az ezt megelőző konfliktusból, a II. világháborúból azonban a térség sem tudott kimaradni, Trogirt jelesül 1941 áprilisában szállták meg az olasz csapatok, Jugoszlávia lerohanásának keretén belül, főleg kikötője, és biztos jóval kevésbé a helyi rakija (avagy sligovica) okán, ami szerintem önmagában csatadöntő kivitelű rettenet.

Mivel a frissen született Horvátország (akkori nevén Horvátország Független Állama avagy
Nezavisna Država Hrvatska - NDH) akárhonnan nézzük is fasiszta jellegű bábállama volt a Berlin-Róma tengelynek, amivel ma sem dicsekszenek az emberek, nacionalizmus ide vagy oda, rengeteg emléktábláját és egyéb nyomát látni a partizánháborúnak, amire a vidék kifejezetten alkalmas. Ha Winston Churchill szerint aki ráadásul Sir is, ez volna "Európa lágy alteste" akkor nem tudom mi neki a kihívást jelentő kemény terep...

Dalmácia  esetében még azzal is színeződik a helyzet, hogy a térséget az olasz Mare Nostrum (Mi tengerünk) elv alapján tokkal-vonóval hozzácsapták Mussolini játszóteréhez, mondván, a Földközi-tenger bizony olasz Comprende? Ami a helyiek kívánságlistáján nagyon kicsit volt a 101 kiskutya dramatizált élőszereplős musicalváltozatának kötelező megtekintése alatt. Merthogy dalmata... dalmát... értitek...? Mindegy.

Így az errefelé folyó partizánharcok résztvevői a helyi ellenállók (nélkülük nehéz) és a talján katonák voltak, utóbbiak erős fórral indultak neki a meccsnek. Hazai terep előnye ugye, helyi lakosság támogatása ugye, aszimmetrikus hadviselés jellegzetességeit támogató terepadottságok és azok kihasználása ugye... az olaszok meg átaludták Clausewitzet de még Szun-cét is... Itt is inkább a partizán, mint a parmezán a nyerő:

Ha már sportnyelv, fór, és társai: A közeli Split szeme-fénye, a HNK Hajduk focicsapat (nevük nem véletlenül cseng magyarosan: legnagyobb idoljaik a hajdúk, akiket afféle Robin Hood-szerű kedélyes banditáknak lát a helyi folklór) miután 1943-ban az olaszok letették a fegyvert, és Splitben rövid partizán-önkormányzat után a németek lettek a górék, edzőstül-játékosostul fogta magát, és inkább testületileg beállt nagy rajongója, Tito partizánjai közé, mint hogy az NDH zászlaja alatt rúgja a bőrt. 1944. Július 7-én a csapat hivatalosan is a jugoszláv partizánok futballcsapatává avanzsált. Ekkor jelent meg a klub címerében a partizánok vörös csillaga is, (amit az utóbbi időben valahogy hanyagolnak) és a földközi-tengeri hadszíntér számos szövetséges futballcsapatával játszottak barátságos mérkőzéseket, többek között egyszer még a briteket is lenyomták. Emellett Charles De Gaulle tábornoktól a "Szabad Franciaország tiszteletbeli labdarúgócsapata" megtisztelő címet kapták meg. Ők itt a Hajduk(ok?) az 1944. szeptember 27-i római meccsen, az angol Nyolcadik Hadsereg csapatával. A csillagosok a dalmát fiúk.

Trogir a háború alatt Splithez hasonlóan kikötője okán a tengeri partizánokkal "Vörös Kalózokkal" vívott harc egyik fontos olasz támaszpontja, és kedvelt célpontja volt. Olyannyira, hogy már 1942 szeptemberében vontatóhajón érkező partizánok támadták meg a kikötőt, némi rongálás után mint akik jól végezték dolgukat távoztak. A következő év februárjában az olasz M21-et kapták el a nyílt tengeren partizánok, az olasz hatóságok csak a civil lakosságon statuálhattak példát.
1943 június 10-én egy felfegyverzett halászbárka garázdálkodása okozott forró perceket a Regia Marina (ez nem egy gregorián stílusban alkotó elektronikus-pop együttes neve, hanem az olasz Királyi Haditengerészeté) illetékeseinek.

Szintén 1943-ban, közelebbről április 30-án a kifejezetten partizánvadász feladattal (!) kifutó NAP 24 nevű hajót vonták ki a forgalomból. Ezek az összecsapások roppant egyenlőtlennek tűnhetnek, hiszen az egyik oldalon katonák állnak (igaz olaszok) katonai járművekkel (igaz oldschool hazaival, vagy félkész jugoszláv darabokkal), képzettséggel (igaz olasszal), fegyverekkel (Beretta, Carcano-Mannlicher, Breda... Nincs több kérdésem!), míg a másikon bármi ami úszik helyi legényekkel a fedélzeten, és néhány géppisztollyal, esetleg kézigránáttal... ám a támadások túlnyomó többsége sikerrel járt! Hogy ne legyek igazságtalan, meg kell említenem, hogy a több mint félszáz sikerrel zárult tengeri partizánakció mellett az olaszoknak is volt egy jó... napja, 1943. október 6-án elfogtak egy fegyvereket szállító jugoszláv partizánhajót. Az elfogást bonyolító olasz hajót még aznap elsüllyesztette a legénysége, nehogy német kézre kerüljön... legalábbis ez derül ki a jelentésből. 
A támadások javát így is Split élte át, ahol az olasz haditengerészet által jugoszlávoktól át elvett félkész és félromos hadihajók mellet a helyi fasiszta elöljárók és haveri körük magánjachtjai horgonyoztak. Több agyvérzést, és legalább féltucat sírógörcsöt eredményezett a terület új olasz urai körében a magántulajdon elleni erőszak mellett közszeméremsértést is megvalósító vandalizmus. Ez itt a képen egy német lobogó alatt hajózó jacht (ellentéte gondolom a nicht) illusztráció gyanánt, de elképzelhetjük a szorgos fasiszta tulajdonos örömét, mikor reggelre kelve egy nagy vörös és verhetetlen... gúnyrajz köszöntötte munkában megfáradt tekintetét.

Trogirban tudtommal nem voltak harcok, a város 1944. október 28-án szabadult fel a fasiszta uralom alól. Azt, hogy ezek a fasiszták olasz, vagy német katonák lehettek, nem sikerült kiderítenem, de sejtésem szerint akár mindkettő igaz lehet... Az olasz fegyverletétel (1943. szeptember 8.) utáni kavarodást remekül érzékelteti ez a helyzet is. Mussolini eltávolítása után az olaszok ugyanis egy csinos kis polgárháborúban találták magukat, egyik oldalon a fasisztákhoz hű erőkkel, akiket Németország támogatott, a másik oldalon meg a Szövetséges Hatalmak lassan csordogáló segítségében reménykedő békepártiakkal. Ebben a helyzetben a németek gyorsan használták ki technikai és helyzeti előnyüket, így számos olasz helyőrséget fegyvereztek le, köztük a dalmáciaiakat is. Minden esetre itt egy emléktábla, mely a jeles napra emlékezik. Akad a kis szigeteken minimum hat-nyolc tucat ilyesmi típusú darab:

Ez is egy partizánemlékmű, kocsiból rohamtempóban fotózva:

Ennek ellenére a mosolygós helyi pólóárus-lányzó vígan kínálgatta a hipster-népviselet olyan darabjait, mint pl. ez a Hitleres-bajszos-szmájlis trendiség ott a szélen. Nem vettem.

Egy világháborúval visszább Trau városa osztozott Dalmácia többi részének sorsában, az ide-oda forduló olaszok állandó célpontjaként a balkáni puskaporos hordó etnikai feszültségei az Osztrák-Magyar Monarchia tengerparti területeit is elérték, Dalmáciában az olasz irredentizmus mozgalma volt igazán népszerű annyira, hogy közel 9 000 dalmát önkéntes "menekült" Olaszországba a háború kitörésekor. Bár a város egyben a horvát kultúra fellegvára is volt a Monarchián belül, a háború alatt, és után itt is megjelentek az olaszok felé tolódás jelei... nem meglepő módon főleg a helyi olasz közösségben. Olyannyira, hogy a háború lezárása után (amit maga a város nem sínylett meg) helyi olasz nacionalisták olasz csapatok segítségével megszállják Trau városát, amit csak az amerikai közbenjárás után hagynak el. Nem csoda, hogy kitört a Mare Nostrum-őrület... ez a már emlegetett balkáni puskaporos... üst? Hogy kaphatta a nevét egy üstről a puskaporos hordó..? Kép? Zavar!

Trogir a Habsburg Birodalom (és így a Monarchia) előtt Napóleon alatt francia uralommal élt együtt, ennek nyomait nem láttam, hacsak nem számoljuk ide, hogy a hollandok után szerintem a második legbunkóbbak a franciák tudtak lenni a kempingben (holtversenyben nagy haverjaikkal a németekkel) mintha csak otthon lennének.

A városnak egyébiránt akad némi magyar vonatkozása is. 1180-től 1322-ig ugyanis az éppen a horvát királyi koronát is fel-felpróbáló magyar királyok fennhatósága alá tartozik. Már amikor éppen nem a velenceiekkel pofozkodunk rajta, akik 1420-ban döntenek úgy, hogy most már örökre az övék a hely. Vihetik, mert úgyis belerokkan a török hódítók elleni non-stop harcba a XVII. századra.

Főszerepet kapott a tatárjárás (1241) körüli csetepatékban is, ugyanis a lányait frissiben elvesztő IV. Béla királyunk ide menekült egy kissé kifújni magát. Emlékét a Kraljevac-(Király-)sziget neve őrzi leginkább, de horvát barátaink boldog-boldogtalannak széles mosollyal újságolják, hogy náluk volt átutazóban a megtört nagy király. Ha kérik, még meg is mutatják a koronázópalástjának csuklyáját amit személyesen tőle kaptak amiért hűségesen befogadták. A másik megoldás gondolom a felkoncolás lett volna, azt viszont nem lehet vitrinbe tenni... Ott menekül Ívbéla nagy erőkkel, mögötte a gaz tatarak:

 

Trogir/Trau egyébként már az ókorban, a rómaiak előtt is lakott település volt, római neve Traqurium volt, és eredetileg az illírek, majd a siracusai görögök lakták (ők Tragurion néven említették), a Krisztus előtti III. század óta, de olyan leletet nem tudtam hozni ami ezt igazolná, csak a Kamerlengo-kastély falának egyik pici kövét szedtem össze emlékül. Viszont náluk még nem ölnek meg senkit ha nyáron az étterem nyitott részén dohányzik, és a nejlonzacskó sem feláras a boltban... barbárok. Ez meg itt a helyi teszkó és én az új pólómba'

Hogy ne ez a sokkoló vizuális élmény égjen belétek, idedobom az út kifejezetten giccsesnek mondható naplementéiről készült felvételeket (mindegyik itt megjelent saját képért öcsém a felelős, de lehet, hogy a puskaporos üst rajza és IV. Béla retardált arcú üldözői is az ő lelkén száradnak).

Ja azért persze vettem csíkospólót, avagy lánykori nevén telnyaskát. Semmivel sem olcsóbb mint itthon, de kintről KELL hozni. Anélkül a határon sem engednek át. Neki is van története, elég az hozzá most itt, hogy mielőtt a szovjetek kisajátították volna, a francia kereskedelmi hajósoknál jött divatba, így különültek el a többi nemzet matrózaitól. PErszea többi nemzet matróza sem volt hülye, rögtön utánozni kezdte az új módit, így már a matrózok különböztek a nem-matrózoktól. Van belőle rövid ujjú, hosszú ujjú, trikóforma szabású is. A fehér alapon csíkozott póló nem fehér csíkjainak különleges jelentése van. A sötétkék a tengerészeké, a fekete a tengeralattjárón szolgálóké, az égszínkék a VDV szovjet légideszantosaié, míg van belőle állítólag zöld a határőrség, és piros a belbiztonsági szolgálat (OMON) részére. Én sötétkéket hoztam, mert az szép. Igyekszem nem beépíteni egy szovjet tengerészgyalogos gyűjteménybe. A csíkőrület kint egyébként oda fajult, hogy kapható ilyen anyagból kistáska, napernyő, kalap, papucs, felfújható fém faház is.

Remélem örültök, hogy itt vagyok, életjelet adtam, és mostantól megint jönnek a jó igényes bejegyzések!

Ahoy!

Évpördülők - Szabadságharcok, forradalmárok

Az utóbbi napokra kettő is jutott a rendszerellenes megmozdulások nagy alakjaihoz köthető dátumok közül, melyekben csupán annyi a közös, hogy egy-egy nemzet életét mindenképp felforgatták.
Térben sokkal közelebb esik hozzánk, bár időben messze jár már az első versenyző, Magyarország vezérlő fejedelme, II. Rákóczi Ferenc és az ő szabadságharca, mely ma 310 éve vette kezdetét. Itt is ő látható, egy kései reprinten, melynek forgalmi értéke valahová a 499 és 501 forint közötti tartományba esik:

Az úriember igen hosszú pedigrével, és komoly rebellis hajlamú családfával rendelkezett, édesapja I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, édesanyja pedig Zrínyi Ilona, Munkács védője volt. II. Rákóczi Ferencünkről érdemes tudni, hogy remek politikai ízléssel házasodott, mivel udvari engedély nélkül elvette a szépen csengő nevű Sarolta Amália hessen–wanfried–eschwegei és hessen–rheinfels–rotenburgi hercegnőt, akinek kiterjedt rokonsága révén XIV Lajos francia királlyal is rokonságba került. Itt látható a hölgy, szubjektíve azt mondom, hogy nagyot dobhatott a kapcsolatukon az a tény, hogy járt vele némi birtok, és főleg kapcsolati tőke, bár az is lehet, lehet, hogy verhetetlen volt a savanyú káposztás frankfurti bordája.

Már a párválasztás körüli önállóságából érezhetjük, hogy a hősünk egy virtigli rebellis volt, amit az oszmán csöbörből Habsburg vödörbe került magyar rendek szorosan megkötött kezeikkel lelkesen megtapsolhattak. Külpolitikailag is érlelődött a helyzet egy közepesen komoly Közép-Európai vérfürdőhöz, mert a Habsburg-ház spanyol ága a peches és főleg gyermektelen (pedig két hölggyel is próbálkozó) II. Károly spanyol király 1700. november 1-i távozásával az árnyékvilágból, fogta magát és kihalt. Ez a körülmény felkeltette a már emlegetett XIV. Lajos, cimborái által csak Le Roi-Soleil azaz a Napkirály néven emlegetett uralkodó figyelmét is, aki úgy érezte, hogy egy felkelés Habsburgék már így is elégedetlenkedő kiskertjében, sokat lendítene a frissen megüresedett (és számára nyilván lényegesen érdekesebb) spanyol királyi trónért folyó verseny előnyös végkimenetelén, így a lehető legnagyobb sunyiban megüzente a távoli kedves rokonnak, II. Rákóczi Ferencnek, hogy lesz szíves a magyarok élére állva odacsapni az asztalra, amit hősünk némi gondolkodási idő és kötelező kéretés után vállalt, cserébe a francia anyagi támogatásért. Ő itt a francia anyag:

 A "covert operation" lebukott amikor a futár feladta magát a Habsburgoknál, így II. Rákóczi Ferencet elfogták (a fáma szerint lett volna ideje menekülni, de beteg feleségével maradva várta be a császári katonákat... nem gyenge frankfurti sertésbordát tudhatott a hölgy) és Eperjesre, majd Bécsúlhelyre hurcolták, ahonnan a francia király emberei álruhában megszöktették a feltehetően igen sértődött, heveny sertésborda-megvonásban is szenvedő hősünket (tegyük hozzá: minden oka megvolt a duzzogásra, mivel a tárgyalása előtt hat hétig parkoltatták egy feltehetően nem összkomfortos cellában, majd ezt követően egy all-österreicher törvényszék elé citálták, ahol egy deka magyar nemes sem fordult elő, még véletlenül sem, nehogy elmaradjon a közfelkiáltás) akinek így végre lehetősége adódott besegíteni a francia rokon nagypolitikai terveibe, ráadásul mély meggyőződéssel.

1703. május 12-én kezdődött minden Brezán várában (itt fönt ez a szép) az itt kiadott kiáltvánnyal, melyben Rákóczi és Bercsényi Miklós így írnak:

"Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós. Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakós igaz magyaroknak Istentől minden jót kívánunk. Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csúfolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna…
(…)
Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy Istennek áldása rajtunk maradhasson s az országnak minden rendi irtózás nélkül való bizodalmat vehessenek és az szegénységnek teljes nyomorúságinak megváltása, nem változása következzék: senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármeily vallású egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, útonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az előljáróknak eleikben adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.
Költ Lengyelországban Brzezán várában, 12. May 1703"

Ebben a szövegben jól látható, mire készülnek az nemes és nemtelen fegyverviselő és otthon lakós igaz magyarok: a Habsburgok hátsójának szétrúgására, keresztényi szellemben, agy elkerülve a kiátkozást, vagy ami még rosszabb, a rendek haragját a feldúlt birtokok miatt. Nézzük, hogyan sikerült ezt a gyakorlatba átültetni:

1703. május 21-én megkezdődött a parasztlázadás, ami (a brezáni kiáltvány szándéka ellenére) a rendek ellenállásába ütközött. Rákóczi lemaradt a nagy belépőről, ugyanis a francia pénzügyi mentőcsomagot és az azon lízingelt zsoldosokat várva hátramaradt, így erőit Károlyi Sándor főispán vezetésével Dolhánál 1703. június 7-én szétverték, ami nem a legszerencsésebb kezdete bármely fegyveres konfliktusnak.
Ez a pofon végül cselekvésre szánta el Rákóczit, aki 1703. június 15-én Esze Tamás parancsnoksága alatt egyesítette hadait, majd másnap, június 16-án átkelt a Vereckei-hágón. Erre emlékezünk ma.
Rákóczi terve a Felső-Tisza vidék megtisztítása után Észak-Magyarországon át Bécs felé történő előretörést irányzott elő, ahol a francia-bajor seregekkel egyesülve pontot tehettek volna a Habsburg-ház evilági regnálásának végére. Ebbe a szépen összeálmodott frankfurti levesbe a magyar nemesség köpött bele egy jó bőségeset azzal, hogy nem kívánt csatlakozni holmi koszos parasztok szedett-vedett csapatához (ők azokat akiket ma kurucokként ösmerünk) sőt, egy részük kifejezetten ellenségesen állt a 'zügyhöz. Ez az állapot 1703. július 14-ével változott, mikor a nemesi sereget Tiszabecsnél a felkelő hadak szétverték, így egyre több nemes látta be, hogy ez az oldal akár még a győztes oldal is lehet, amit a július 24-én kiadott gyulaji kiáltvány is megerősített, melyben Rákóczi (ismételten) megtiltotta seregének a nemesek elleni támadásokat. A szépen alakuló össznépi felhorgadást a vetési pátens bombázta szét, ebben ugyanis Rákóczi mentesítette a kuruc seregekben szolgáló jobbágyokat és családjukat mindennemű közteher és földesúri szolgáltatás alól, ezt viszont a frissen felsorakozó nemesség érezte enyhe túlzásnak, így Rákóczi húzd meg-ereszd meg játékának újabb felvonása után végül ez csak a kuruc seregben ténylegesen harcoló jobbágyokra vonatkozott.
A belső sikerek mellett a külvilágban is zajlott az élet, a mi történetünk szempontjából 1704. augusztus 13-a fontos, amikor a francia-bajor seregeket az egyesített Habsburg-haderő a höchstädti csatában rommá veri, aminek okán a Bécs elfoglalására szőtt ambiciózus tervek fénysebességgel gyűrődtek galacsinná és kerültek a történelem papírkosarába.

Ugyanez a helyzet a francia támogatással is, ami egyre gyorsabban apadt, így a szabadságharccá terebélyesedő felkelés gyorsan száguldott az anyagi csőd felé. Ennek megoldására Rákóczi (mivel adót nem vethetett ki úgy, hogy el ne veszítse ezzel népszerűségét a szélesebb néptömegek körében) jobb híján pénzt veretett. A fogyatkozó erőforrások másik jele volt az, hogy bár az első időkben győzelmet győzelemre halmozott, a kuruc sereg nem volt képes felvenni a versenyt a Habsburgok reguláris ezredeivel, és kiállítani olyan ellenerőt, mely szemtől-szemben vívott hagyományos csatában győzhetett volna. Ez különösen igaz volt az 1704. június 13-i koroncói vereség, majd a nagyszombati csatavesztés után, ahol a kuruc gyalogság és tüzérség legnagyobb része elpusztult. Ő egy kuruc lovas rajza, láthatóan nem elpusztult állapotban:

1704. július 6-án Rákóczit Erdély fejedelmévé, 1705. szeptember 20-án pedig egész Magyarország vezérlő fejedelmévé választják. Ezt követően kezdődhet meg a helyzet politikai rendezésének felvetése, ami végül a Habsburg-ház trónfosztásához vezetett az 1707. május 1-i ónodi országgyűlés feszültségektől sem mentes légkörében. Rákóczi Magyarországa azonban így két szék között a padlón maradt, mivel a franciák tervei eddigre füstbe mentek a spanyol örökösödési háború kapcsán, így a magyar "mellékhadszíntéren" sem állt érdekükben a szabadságharc támogatása. 

 

 A csatatéren éreztette elsőként a hatását ez a változás, ahol 1708. augusztus 3-án Trencsénnél egy ballépés után (Rákóczi lováról leesve eszméletét vesztette, vezérei pedig halottnak hitték) a sereg morálja a bányászbéka alfele alá zuhant, így a Habsburg-seregek győzelmet arattak. A döntő csatavesztés után az eddig Rákóczit támogató rendi nemesség képviselői sorra átpártoltak a Habsburgok oldalára, gyakran statégiailag fontos várakat elárulva. Ha ez nem lett volna elég Rákóczi seregében pestisjárvány tört ki, ami tovább apasztotta a harci kedv mellett a létszámot is. Rákóczi utolsó próbálkozásként I. (Nagy) Péter orosz cártól kért segítséget, ám az éppen a svédekkel vívott északi háborúval volt elfoglalva (aminek emlékezetére a Sabaton nevű svéd power-metal banda csudálatosan pörgős albumot dobott össze) így magasról lesajnálta a magyar helyzet alakulását.

Rákóczi így (jó vezérként mi egyebet tehetne?) átadta a parancsnokságot Károlyi Sándornak azzal a kikötéssel, hogy tartson ki a végsőkig, majd 1711. február 21-én határt váltott.  Lengyelországban, Angliában, és Franciaországban is élt, 1715-ig, amikor XIV. Lajos király halálát követően elfogadta a törökök meghívását, és haláláig, 1735. április 8-ig Rodostóban, visszavonultan élte életét.

A Rákóczi nevével fémjelzett szabadságharc végül az említett beleegyezése nélkül, 1711. május 1-én a szatmári béke szentesítésével ért véget, mely több engedményt is tett a magyar fél irányába, így mindkét oldalról előnyösnek volt mondható. Than Mór festményén Rákóczi épp nem ért egyet a blogszerkesztő véleményével és elutasítja a szatmári békét. Minden joga megvan hozzá:

Emellett 85 évvel ezelőtt, 1928 június 14-én született Argentinában Ernesto Rafael Guevara de la Serna, ismertebb nevén Ernesto "Che" Guevara a lázadó ifjúság pólóra-táskára-boxeralsóra-bögrére nyomtatott nem hivatalos reklámarca, valamint baloldali forradalmár, gerillaharcos, autodidakta széplélek, nem utolsó sorban orvos, Kuba ipari minisztere, a kubai Nemzeti Bank elnöke, a hadsereg kiképzője, valamint Kuba utazó nagykövete a Keleti Blokk országaiban. Ehun van két kép róla, mindkettő jól ismert, csak az elsőn virgoncabb:

Ellentmondásos életével, forradalmi romantikájával, és sztálinista munkatáborainak leírásával senkit nem kívánok itt terhelni, ahogy az is inkább csak érdekesség, hogy elítélte az 1956-os magyarországi, egyes elemeiben bizony mélyen baloldali forradalmat és szabadságharcot, de hát ő nem hallgatta a Szabad Kossuth Rádiót, vagy ha hallgatta is, azt fordítottak neki belőle amit akartak... Minden esetre biztos, hogy "el Che" a XX. századi történelem egyik legellentmondásosabb, és legnagyobb hatású alakja, egyszerű véleményt nem lehet róla mondani, és ez már önmagában eredmény. Kaptok helyette egy szép forradalmi dalt "Che" emlékére Nathalie Cardone művésznő ajkai közül: