Meg lehet rohadni, ilyenkor élmény rendezvényre járni!
Szerencsére mi okosabb elfoglaltságot találtunk: két napos megfeszített munkával új helyre került a gyűjteményem nagyja, valamint öcsém cuccai, mivel őt is sikerült megfertőznöm és ez így van jól. Szintén az ő keze munkáját dicséri az akasztós szekrényrendszer (miután az ikejás akasztó megadta magát az egyenruhák súlya alatt és megnyekkent) és a polcok is, én nagyjából csak útban voltam és elvi síkon adtam hozzá a munkához... A végeredmény: élhető saját lakrész, rendszerezett gyűjtemény, nyugodt "munkakörnyezet". Itt közlök pár képet az új, páramentes pincehelyiségről, ahol már sokkal átláthatóbban és rendszerezettebben létezik a gyűjtemény (eltekintve a még mindig idefent pihenő II. világháborús amerikai daraboktól, amiket még át kell szortíroznom az új célom okán, amiről hamarosan írok is)
A sarkocskám, a 95/31M Mannlicher kurtályom kölcsönadtam, ő is jön majd haza a szép új világba (az összes darab hatástalan, a Panzerfaust 60 ráadásul replika)
Öcsém polca-sarka
A házibarkács akasztórendszer
Egyenruhák közelről. 26-féle különböző gyűjtemény, amik a variációk miatt egy életre elég mókát és kacagást jelentenek a gyűjtőnek-hagyományőrzőnek
Reméljük ez már elbírja. A II. világháborútól a '90-es évekig van itt minden.
Felvarrók-jelvények. Jórészt a világ különböző rendőri terrorelhárító egységeitől, de akadnak katonai darabok is. Bővülget majd ahogy a helyem hagyja.
Egy kicsit ellustultam a jó melegben, mentségemre legyen mondva, hogy sokat gondolkoztam azon, mivel is folytassam. Holnap szépen feltöltöm a fényképezőgépemet, és újabb gyűjteményemet mutatom meg Nektek értékelhetetlen, szétvakuzott képeken keresztül. Ugyanígy alakul a hagyományőrzők belső világát, "kasztrendszerét" bemutató poszt is, de ahhoz sok anyagot kell még gyűjtenem.
Ez az anyaggyűjtés, valamint az a tudat (amit külföldi hagyományőrzők tapasztalatai is aláhúznak) hogy a valóságban minden hadsereg krémjét alkotó ejtőernyősök a hagyományőrzők világában enyhén szólva "felülreprezentáltak" késztetett arra, hogy belegondoljak: miért nem jelenítünk meg többen "mezei" gyalogos egységeket? Hogy legyen egy kis lélektan is mára: Az "elitizmusról"
A kérdés felvetődött, már az ebben a posztban is, de úgy érzem nem fejtettem ki teljesen. A jelenség lényegét az adja, hogy számszerűen is kimutatható a hagyományőrzők vonzódása olyan "elit" alakulatokhoz, melyek kiképzésük, vagy feladataik okán kiemelkedő hírnévre tettek szert. Sokkal többen veszik fel az ejtőernyősök, vagy a Waffen-SS egyenruháját, mint a minden hadsereg gerincét alkotó gyalogságét, vagy éppen az ellátóalakulatokét. Ráadásul nem is feltétlenül áll jól:
Megint másik tényező a "divat". Kézzel fogható az, ahogy egy-egy Hollywood-i kasszasiker után megszaporodnak az adott alakulat hagyományőrzői kicsit úgy, mint amikor egy bajnok csapatnak hirtelen rengeteg szurkolója lesz, vagy felkapnak egy-egy régi-új sztárt és az a rohadt rádió folyton az ő dalát nyomja. Szerintem viszont a hagyományőrzés esetében ez az attitűd nem a legszerencsésebb, hiszen az alakulatok katonái nem sztárok voltak, az pedig egyikük szolgálatát sem minősíti, hogy éppen a fronton, vagy a hátsó lépcsőben tették a dolgukat, így mindegyiküket megilleti a megemlékezés. Arról nem is beszélve, hogy a felszerelés összegyűjtése mellett (legalábbis számomra) nagyon fontos a háttértudás megszerzése is, hogy a hagyományőrző ne csak egy kirakati bábú legyen, ami ha hozzászólnak bájosan mosolyog, hanem tudja is mit visel, horribile dictu értse és érezze is a korszak hangulatát, szellemét, ne csak annyit amit a rajongás tárgya átad, hanem ássa bele magát komolyan. Ehhez pedig évek munkája kellhet, ennyi ideig pedig nem tart ki a lelkesedése senkinek, vagy ha mégis, akkor az már nem "divat-hagyományőrzés" hanem komolyan vehető teljesítmény. Itt egy komolyan vehető táborkép:
Egy gondolat még a Waffen-SS-ről: leszögezném, motivált, és jól képzett katonákról van szó, akiket nem szabad összemosni a "fekete" SS-el. Történeti áttekintésre itt most sem hely, sem energia nincsen, de ismertek a Waffen-SS katonák erényei éppúgy, mint háborús bűneik. Azonban párthadseregként politikai elkötelezettségük ugyanúgy érezhető, mint például az NKVD-alakulatoké, így megjelenítésüknek nem politikai preferencia alapján, hanem különös körültekintéssel és érzékenységgel kell(ene) minden esetben elkezdeni. Számos kiváló példáját láttam ennek a mentalitásnak, ahol az oktatás, ismeretterjesztés volt a fő cél, nem az alakulat "mennybe menesztése", ez pedig így helyénvaló, hiszen léteztek, sőt Magyarországon nagy számban harcoltak is ezek az alakulatok, így térben és időben megjelenítésük nem anakronisztikus, ám az általuk elkövetett atrocitások megemlítése, azok elkenése ("nem is volt az annyira sok" "a fronton megesik, hogy idegességében eljár a katona keze") nélkül alapvető fontosságú. Külföldi rendezvények képein látom ékes példáját ennek az "elitista" felfogásnak: mindenki ejtőernyős, SS-páncélgránátos, szovjet gárdalövész, amerikai tengerészgyalogos, egyszóval az egész halpiac legtökösebb, legfaszább fenegyerekeinek öltözik, már-már groteszk igyekezettel. Eközben szépen csendben elvész az átlag katona, nincs ott a "Landser", a "Frontovik", a "G.I." egyszóval néha olyan érzésem van, mintha egy össznépi hosszméregető verseny előválogatóját látnám. Vannak persze nagyon-nagyon hiteles összeállítások, a probléma ott jön, amikor kezd kínossá válni a "beöltözősdi" és nincs mögötte semmi, egyszerűen csak menők akarnak lenni a "versenyzők"... sajnos ahogy látom, a hagyományőrzők egyik legfeltűnőbb rétege ez az embercsoport, hiszen mindenkinek szeretnék felhívni a figyelmét arra, hogy "itt az egyedülálló, legyőzhetetlen hős, mint a tévében". Másik jellemzőjük az, hogy nem feltétlenül képesek csapatokat alkotni, vagy ha igen, akkor azt bizony csak a szél fújja össze, és már kívülről is látszik rajtuk, hiszen ahányan vannak, annyiféle egyenruhát vesznek fel az egyéniségüket kihangsúlyozandó. A kép csak illusztráció:
Persze ki vagyok én, hogy megszabjam, ki mit vesz fel a szabadidejében? Végső soron ez egy hobbi, mindenki arra költi a kispénzét, amire szeretné. Mégis érdekes-érdemes látni, hogy vannak akik ekkor élik meg második, vagy sokadik gyermekkorukat, ami szerintem véletlenül sem kegyeletteljes emlékezés, csak katonásdi a hátsó kertben. Ez pedig pont a hagyományőrzők számára káros, viszont a látogató issza meg a levét, hiszen a rendezvényen fals információkat, hiteltelen szuperhős-összeállításokat láthat a pénzéért az ilyen percemberek által prezentálva. FIGYELEM: Ezzel nem azt mondom, hogy minden elit egységet bemutató csapat azonnal szálljon magába, és mutasson be inkább egy-egy gyalogoscsapatot, csak azt, hogy érezhető tendencia az, hogy megfordultak az arányok, és már a valójában nagyobb számban megjelenő frontgyalogság jelenik meg kisebbségben, és az "elit" egységek státuszához hagyományőrzőként is fel kell nőni, nem elég felvenni az egyenruhájukat. Ez sok csapatnak példásan sikerül, míg más, hangosabb brancsok pont ellenkező hatást érnek el. Ennek oka egyszerű: a pávaként tetszelgő tökfejek számára ugyanúgy elérhetőek az egyenruhák, mint azoknak, akik ezt komolyan veszik. Sőt, előbbiek általában olcsóbban megússzák, hiszen a látszat fontosabb számukra, mint a hitelesség. Esetleg lehet, hogy ennyire rossz a "mezei" gyalogság PR-ja, vagy egyszerűen csak ennyivel menőbb cuccai vannak az "elit" egységeknek így jobban lehet velük villogni? A kérdést nyitva hagyom, sem ide, sem oda nem állok, viszont érdekel a Ti véleményetek! Ruha teszi az embert? A másik kérdés amit sokszor hallottam: Vajon mi visz rá embereket, hogy a "rosszak" egyenruháját vegyék fel? Kik a rosszak? Nyilván a vesztesek. Miért ők? Mert a győztesek ezt mondták. Írtam egy számomra nagyon csodás és érdekes cikket az USA katonái által elkövetett háborús bűnökről, "túlkapásokról" és azoknak pszichológiai hátteréről, így tudom, mindkét oldal egyszerű katonáinak (tehát nem a külön ezzel megbízott egységeknek, akiknek egyébként is remekül dokumentált és feltárt, könyvtárnyi irodalma van) ugyanúgy eljött egy pont, amikortól már nem voltak beszámíthatóak, és a csatatéren a civil morál az utolsó fedett helyen, ágyban töltött éjszakától való időbeni távolság függvényében hatványozódva szűnt meg. Mi az az ok, ami miatt mégis vannak akik felveszik a társadalom és a civil morál által is bukott rendszereknek tartott fél egyenruháit? Vagy épp azokét, akik bár győztek, mégsem kapcsolódnak hozzájuk pozitív emlékek? Sok oka lehet: legelső talán a történelmi érdeklődés, ha úgy tetszik ízlés. Ahogy nem mind szeretjük a mákos metéltet, úgy nem mind utáljuk mondjuk a Japán Császári Hadsereg katonáit akkor sem, ha tudjuk, kultúrájuk erősen eltér a miénktől és bűnlajstromuk elszabadult vécépapír guriga módján hengeredik és terít be hosszú kilométereket betűtípustól, szedéstől, tördeléstől függően. Emellett fontos a patriotizmus is. Sokszor kaptam meg amikor ezzel a csapattal amerikai egyenruhában jelentem meg, hogy miért nem veszek fel inkább Magyar Királyi honvéd egyenruhát? Elvégre magyarok vagyunk, csuhajja-hej! Volt némi igazuk, elvégre amerikai katonák itt csak akkor jártak, ha lelőtték a bombázójukat, vagy a háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjaiként. Ám nálam az érdeklődés, avagy ízlés döntött, ami azóta sem múlt el, csak átalakult. Ám éppen azért, mert így alakult az ízlésem, rájöhettem, hogy az amerikai-magyar emigráció nem malmozta végig a világháborút, így például őket megjeleníteni semmivel sem nagyobb hazaárulás, mint mondjuk egy Habsburg-gyalogost. Ám vitathatatlan, hogy sokat számít, hová születik az ember, és nem csak a tekintetben, hogy ázsiaiként nehezen adható el SS-katonának (tudom hogy voltak, de nem ilyen szőkék).
A harmadik ok elég prózai: valakinek őket is be kell mutatni, hiszen egy hadijátékon elég lelombozó lehet mondjuk nagyon ellenséges bokrokra lövöldözni (attól, hogy vastaggal szedem, talán jobb szóvicc lesz... gondolta Stirlitz). Persze ennél több kell ahhoz, hogy valaki igényesen tudja képviselni akár a bukott rendszer katonáját is, így általában ezek a tényezők egymást kiegészítve lépnek fel és döntik el mit is jelenítsen meg az egyszeri hagyományőrző.
Annyira elterjedt ez a probléma, hogy amerikai egyenruhában minden rendezvényen meg kellett magyaráznom, hogy nem én bombáztam le Budapestet 1944-ben, viszont a mellettem látható Waffen-SS páncélgránátosok sem a Romantikus Erőszak vokalistái... előítéletből jól állunk.
Végezetül két személyes, elgondolkodtató történet: az első egy kicsi, remek hangulatú falunapon, míg a másik egy hatalmas országos rendezvényen esett meg: Falunap. Hőség. Olcsó vizezett sör. Láncos hinta. Mindünkön az időszaknak megfelelő teljes amerikai ejtőernyős egyenruha, hozzá jól látható tenyérnyi amerikai nemzetiségi felvarrókkal-karszalagokkal. Természetesen így is el kellett magyaráznunk sok láncos hintától és hőségtől (nem a sörtől neeeem) bágyadt látogatónak, hogy nem szovjet katonák vagyunk, de még csak nem is jugoszláv partizánok (ez utóbbit különösen sokáig bizonygatták, és mi még tovább furcsálltuk). Egyszerre csak mint a mesében egy bölcs idős bácsi lép oda hozzánk ennyit kérdez amolyan székelyes szószátyársággal hosszas méregetés után: Amerikaiak? Erre mi lelkesen bólogatunk több nyelven is, hiszen végre valaki értelmezte az "apró" jeleket. Ekkor jött azonban csak a fekete leves, mert a bácsi így folytatta a maga melankolikus, mégis velőig megrázó tömörségével: Nem most kellett volna jönni fiúk, hanem '56-ban! Létezésem önmagában kérdőjeleződött meg, az, hogy nem szűntem meg ott helyben logikai úton csak annak volt köszönhető, hogy a bácsi mosolygott.
Kettedik történet. Hatalmas tömeg, hatalmas rendezvény, iszonyatos PR-előkészületek, egy nagyvárosban. Drága barátommal aki német ejtőernyős egyenruhát nyúzott akkor épp, úgy döntöttünk, járunk egyet ha már beszabadultunk a sok magas ház közé, ráadásul betonra, ami önmagában szédítő. A megfelelő szolgálati utat betartva, kértünk engedély egy multikulti népszerűsítő járőr levezetésére, aminek az a lényege, hogy feltűnően sétálunk, az emberek lefotóznak minket, illetve közös képek is készülnek, közben pedig megbámulunk minden formás női hátsót megvitatunk sok fontos és kevésbé fontos kérdést, ahogy az régi cimborák-bajtársak közt már csak megesik. Tettük is a tiszteletköröket megfele, terhelődtek a memóriakártyák a rólunk készült fotókkal, amikor felénk sodort egy maga nemében is kiváló, ám összességében archetipikus egyént, az úgynevezett mélyszittya vérmagyar fajtából. Tarsoly, rovásírás-rovásírás hátán, hosszú haj, szakáll, és az összes törzsi szállásterület leletanyagának jó része "nemzeti kézművestermékként" nyaklánctól a lábujjgyűrűig bezárólag. Ja és acélbetétes önbizalomfröccsöntött egyenbakancs. Ez az ámber megtalált, sőt azonosított is minket, mert elibénk csörömpölt, majd így kérdezett humorosat: "Háháháháhááá... amerikai meg német együtt? De hát ti egymásnak az ellenségei vagytok nemháháháháááá?" A cimbora és én egyöntetűen nem akartunk válaszolni, de a srác annyira ellenállhatatlanul viccesnek találta magát, hogy megvilágítottuk, miszerint bizony, nem egy az oldal, de mindkettő ejtőernyős (editor's note: egyikünk sem ugrott kissámlinál magasabbról, vagy ha igen azt balesetnek hívták, de lelkesek voltunk és fegyvernemileg roppant büszkék) így összefér, egyébként meg civilben magyarok vagyunk ám, aminek okán (bár nem zárja ki) nem feltétlenül fogjuk egymást itt géppisztolyélre hányni. Ez nem hatotta meg a srácot, mert tovább ütötte a vasat imígyen: "Háháhá... értem, de ha magyarok vagytok, akkor miért van rajtatok hazaáruló egyenruha?" Erre már nekünk is elfogyott a béketűrésünk, és megkérdeztük, hogy van-e még kérdése, vagy mehetünk é, mert hív a kötelesség, erre azt mondta ez az ideológiailag felülképzett, szociálisan túlérzékeny fiatal koppányimitátor: "Hát menjetek csak nyugodtan, de várjatok, csináljunk már egy közös fotót!" Jó érzés idegenszívű hazaáruló-egyenruhásnak lenni. Néha ilyen mikor a rendezvényen sokan sok okosat kérdeznek:
Már mutogattam a blogon egyes összeállításaimat, írtam aktuális évfordulók kapcsán, de még adós vagyok egy alapvető történeti áttekintéssel, ez pedig a katonai hagyományőrzés történeti áttekintése, ami roppant izgalmas lesz, ígérem.
Nem ma kezdődő őrület, első korai felbukkanási formájaként akár a trák hatásra Krétán elterjedő pürrhikét, azaz pajzstáncot, vagy harci táncot is tekinthetjük, melynek során a fiatalok hangszerek és fegyverek ütemes zenéjére tanulják meg a harc mozdulatait, így felelevenítve és továbbadva az elődök harcmodorát, nem utolsó sorban pedig fegyelmet, ritmusérzéket, testtudatosságot, kartánc esetén pedig alakzatban mozgást is tanultak egyfajta rituális úton. Ez a hagyomány annyira élő, hogy most kaptok egy olyan tavalyi videót, amin a görög Evelpidon Katonai Akadémia tisztképzős hallgatói a Görög Fegyverzet Ellenőrző Központ (EKEO) támogatásával mutatják be ezt a harci táncot.
A következő történeti féknyomot az ókori Rómában húzzuk magunk után. Az arénák gladiátorai (gyakran a legalsóbb réteg, a noxii (bűnösök, ártalmasak, egyszóval akik bűnözők, törvénysértők, adósok közül kerültek ide büntetésül) alakították azokat a "közkatonákat", akiket nagyszabású mitológiai, vagy történelmi csaták halálos kimenetelű újrajátszására kényszerítettek. Ez tulajdonképpen a mai hadijátékok előképének tekinthető azzal a párhuzammal, hogy a szervezők néha ma is kénytelenek engedményeket tenni a történelmi hűség kárára a "show" kedvéért (nem korhű fegyverek, fantázia- esetleg szükség szülte "kúl" ruházat), ebben a műremekben alul például (nyilván) akaratlanul is sikerült párszor ilyen marhaságokat alkotni...
A gladiátorok után a következő történelmi korszak, ahol egyértelműen látható a múlt újraélésének igénye, az a felvilágosodással meginduló folyamat részeként a XIX. századra ért el olyan szintet, hogy egyfajta mozgalommá, minden esetre sok embert megmozgató eseménnyé változzon. Ilyen például az 1839 augusztus 30-án megrendezett Eglinton Tournament, ami bár csupán pár napos rendezvény volt (előtte felvonulással, utána pedig búcsúesttel), ám szervezése több évig eltartott, és célja a középkori lovagi társadalom romantikus képének újraélése volt a kor minden vonzó tulajdonságával (trubadúrok, bálok, lovagi torna, stb.) együtt. A rendezvényre legjobb esetben is 4 000 embert vártak, ám végül közel 100 000 látogató fordult meg egyetlen nap alatt a területen, ami akkor (és ma is) hihetetlen számnak számított. Itt egy szép litográfia az egyik lovagi tornáról, hatalmas pofára eséssel:
Innentől nem volt megállás, egymást követték a hasonló "happeningek", még a köztudottan mély orosz lelket is megfertőzte az új divat, a XX. század elején sorra játszották el a nagy történelmi csaták (nagyjából kizárólag győzelmek) történéseit mint Szevasztopol 1854-'55-ös ostroma (újrajátszva 1906-ban), az 1812-es borogyinói ütközet és Azov 1696-os bevétele (mindkettőt 1918-ban szervezték, az elsőt Szentpétervárott, míg az utóbbit Voronyezsben), és az egyik legérdekesebbet, a Téli Palota ostromát, az ostrom harmadik évfordulóján, 1920-ban, ahol egyfajta színházelméleti kísérlet is történt, "rituális színház" létrehozására egy olyan élményre, melyben a nézők résztvevői is az eseményeknek. Az előadást Nyikolaj Jevreinov rendezte, és 125 balett táncost, 100 cirkuszi művészt, 200 női színészt, 260 mellékszereplőt, és 120 asszisztenst valamint nem kevesebb, mint 1750 statisztát, összesen tehát 2555 főt mozgatott meg harckocsik, és páncélautók mellett, az előadásra közel 100 000 ember volt kíváncsi (valószínűleg nem csak önszántából). A Téli Palota Ostroma kiemelkedik a többi rendezvény közül azzal, hogy eredendően in situ, azaz ugyanazon a helyszínen zajlik, ahol az eredeti események zajlottak, másrészt azzal, hogy nem csupán a korhű jelmezek, kellékek, és technika elérhető ekkor, hanem konkrétan ugyanazokat a darabokat használhatják a résztvevők, amiket három évvel azelőtt, a valódi "ostrom" során. Ez persze csak találgatás, sajnos arra vonatkozó információm nincs, mennyiben sikerült ezt megvalósítani. Kis kitérő: Az talán kapaszkodót jelenthet, hogy a valóságban a legendás "ostrom" korántsem volt véres, lángoló kegyetlen küzdelem, különösen nem a polgárháború későbbi összecsapásaihoz képest, sokkal inkább egy groteszk, kissé komikus vértelen puccs, melynek során a túlerőben lévő, ám rosszul szervezett és vezetett alulművelt kommunista forradalmárok számára a Téli Palota folyosóinak szövevénye sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint a jelképes méretű és felszereltségű kadétokból álló őrség, vagy az a női zászlóalj, melyet sebtében állítottak fel, és harcban még soha nem vett részt. Itt egy legendássá vált képkocka az 1927-es filmváltozatból, melyet sokáig igyekeztek eredeti felvételként beállítani.
Így lesz a hagyományőrzésből "történelemhamisítás" és mint látjuk, vékony a határ, főleg akkor, ha erre állami megrendelő is akad, vagy egy dogma erősebben ivódik be a köztudatba, mint a történelmi tény. Ez a fajta mentalitás némiképp tetten érhető abban a jelenségben is, hogy egyes korszakokban felülreprezentáltan jelenítenek meg hagyományőrzők olyan katonai alakulatokat, melyeknek "elit" jellege, vagy egyszerűen csak "divatja" van (bármelyik korszak legendás harcosairól légyen szó), míg a kevésbé találkozunk olyan "hétköznapi" csapatokkal, melyek mondjuk egy hétköznapibb egységet, fegyvernemet mutatnak be. Persze itt sokan felhördülhetnek: "Ki a franc kíváncsi a 2345. sz. autógumi javító alegység katonáira?", és nekik küldeném ezt a képet szeretettel, ami egy olyan hagyományőrző csapat által kiadott könyv borítójáról készült, akik a II. világháborús Red Ball Express, azaz az európai hadszíntér egyik leghíresebb hadtápútvonalának bemutatásán dolgoznak, az 514. hadtápszállító teherautós ezred színeiben.Nem mondom nekem is sokáig kellett keresnem, de léteznek...
Ha már Amerika: a modern, XX. századi értelemben vett katonai hagyományőrzés is innen ered, az amerikai polgárháború centenáriumi évei hozták meg számukra a nagy áttörést: kezdetben lelkes amatőrök eredeti festmények, fényképek, naplók, és urban legendek alapján béreltek filmes cégektől egy-egy újrajátszott (többnyire szintén in situ) csatához ruhákat, felszerelést, elkezdődött a gyűjtői kör bekapcsolódása is a mozgalomba: azok, akik ismertek valakit, akinek otthon gyűjteménye volt a témában, megkörnyékezték a gyűjtőket, ugyan adják mán' kőccsön egy hétvégére a ruhákat, mert van egy másik ismerősük, aki hasonlót tudna szabni nekik, esetleg a színházak cserélődő kelléktáraiból, ne adj' isten filmes raktárakból sikerült öltöznie a "szerencsésebbeknek" (azt már a Gladiátor kapcsán is jeleztem, hogy ez nem feltétlenül a legbiztosabb megoldás...). A hasonló érdeklődésű, vagy azonos egységben szolgált felmenőkkel rendelkező emberek elkezdtek összejárni, összeállni, együtt készülni egy-egy rendezvényre, maguknak is szervezkedni, és innentől a dolog felgyorsult. Ezzel a modern katonai hagyományőrzés tulajdonképp megszületett, hiszen az emberek többé már (leginkább) nem bérelt ruhában mentek egy-egy rendezvényre, hanem belekezdtek egy-egy korszak, vagy csata, vagy katonai egység, egyszóval a történelem egy számukra érdekes szeletének tanulmányozásába, és igényeikhez, lehetőségeikhez mérten legjobbnak vélt megjelenítésébe. Naná, hogy ez kitermeli a szakbarbárokat is, akik csak a II. világháború 1944-es hadiévének június havának 5. és 6. napján történt eseményeket ismerik percre pontosan az amerikai 1. gyaloghadosztály 16. gyalogezredének E századának tekintetében, de nem is mindegyikünk akar akadémikusnak menni. Itt egy kép az említett alakulatról az említett napokban, talán láttátok már pár helyen.
Éppen ez a szép ebben a hobbiban főleg ma, amikor már elérhetőek a szakkifejezéssel csak replika esetleg repró (a reproduction angol szóból) névvel illetett többé-kevésbé pontos egyenruha- és felszerelés másolatok (amiknek nem feltétlenül az ára jellemzi a minőségét!) és kifejezetten a témában publikált szakkönyvek, fórumok. Az ember legyen hidegburkoló, vagy helikopter-pilóta, autószerelő, vagy katona, esetleg középiskolás diák, ma már így is kiléphet a mindennapok taposómalmából egy-egy rendezvény erejéig. Nem mondom, hogy ez a hobbi nem jár komoly életmódváltással, de arra szeretnék kitérni nem ebben a posztban szeretnék kitérni engedelmetekkel.
Hja, Magyarország: nálunk ennek sajátságos légköre és tere volt, van egy pici lemaradásunk a témában. A rendszerváltozás előtt, elsőként 1966-ban alakult az első haditorna egyesület, mely "a tradicionális európai katonai mozgásanyag kutatásával és rekonstrukciójával foglalkozik". Ez a formáció vette fel 1970-ben a Zrínyi Miklós SE nevet, ez az egyesület nagyon komoly munkával tulajdonképpen sporttevékenység keretén belül űzi az európai harcművészet feltárását, oktatását, és az ehhez kapcsolódó versenyek körüli munkát, így nálunk történelmi küzdősport-rekonstrukcióból ágazott szanaszerte a kép úgy, hogy még mindig talán a középkori (mind kora- mind későközépkori tekintetben) hagyományőrző vonalat érzem az egyik legerősebben össze- és kiforrott vonalnak Magyarországon sok-sok jeles, felkészült képviselővel, komoly szakmai háttérrel, és néhány igen randa kivétellel. Fut a gyáva!
Míg ezzel szemben talán populárisabb vonalként domborodik ki a honfoglaló-hagyományunk (és a köré épült "szittyabiznisz" aminek a kifejtéséhez még nincs lelkierőm) vélt, vagy valós reprezentálása, és a XX. század legtöbbször megfilmesített világégésének, a II. világháborúnak a felelevenítése (e köré nemzetközi "lehúzóbiznisz" épült ki, ugyanúgy hányok tőle mint a hazai változatától, úgy döntöttem, a két jelenségről egyben írok majd, sok-sok vidám poszt után, hogy legyen elég endorfinom ahhoz, hogy a külföldről vásárolt cuccaim elégetése nélkül gondoljak a pakisztáni gyerekmunkásokra, akik nekünk szép, ám "sajnos néha nem színhelyes" egyenruhát gyártanak napi fél bazmegért), éppen ezért ebben a két korszakban a legkönnyebben észrevehető az, amiről következő, már sokadjára ígért posztom szól majd, a hagyományőrzők "kasztrendszere".
Remélem élvezhetőre sikerült a poszt, ez egy ilyen száraz, ám fontos, Magyarországon eleddig talán így össze sem gyűjtött téma. Éppen ezért kérlek Titeket, ha bármi pro- kontra- vagy csak úgy álánátúr jellegű véleményetek van az önkényesen felállított kronológiám kapcsán, ne fogjátok vissza magatokat!
Az utóbbi napokra kettő is jutott a rendszerellenes megmozdulások nagy alakjaihoz köthető dátumok közül, melyekben csupán annyi a közös, hogy egy-egy nemzet életét mindenképp felforgatták. Térben sokkal közelebb esik hozzánk, bár időben messze jár már az első versenyző, Magyarország vezérlő fejedelme, II. Rákóczi Ferenc és az ő szabadságharca, mely ma 310 éve vette kezdetét. Itt is ő látható, egy kései reprinten, melynek forgalmi értéke valahová a 499 és 501 forint közötti tartományba esik:
Az úriember igen hosszú pedigrével, és komoly rebellis hajlamú családfával rendelkezett, édesapja I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, édesanyja pedig Zrínyi Ilona, Munkács védője volt. II. Rákóczi Ferencünkről érdemes tudni, hogy remek politikai ízléssel házasodott, mivel udvari engedély nélkül elvette a szépen csengő nevű Sarolta Amália hessen–wanfried–eschwegei és hessen–rheinfels–rotenburgi hercegnőt, akinek kiterjedt rokonsága révén XIV Lajos francia királlyal is rokonságba került. Itt látható a hölgy, szubjektíve azt mondom, hogy nagyot dobhatott a kapcsolatukon az a tény, hogy járt vele némi birtok, és főleg kapcsolati tőke, bár az is lehet, lehet, hogy verhetetlen volt a savanyú káposztás frankfurti bordája.
Már a párválasztás körüli önállóságából érezhetjük, hogy a hősünk egy virtigli rebellis volt, amit az oszmán csöbörből Habsburg vödörbe került magyar rendek szorosan megkötött kezeikkel lelkesen megtapsolhattak. Külpolitikailag is érlelődött a helyzet egy közepesen komoly Közép-Európai vérfürdőhöz, mert a Habsburg-ház spanyol ága a peches és főleg gyermektelen (pedig két hölggyel is próbálkozó) II. Károly spanyol király 1700. november 1-i távozásával az árnyékvilágból, fogta magát és kihalt. Ez a körülmény felkeltette a már emlegetett XIV. Lajos, cimborái által csak Le Roi-Soleil azaz a Napkirály néven emlegetett uralkodó figyelmét is, aki úgy érezte, hogy egy felkelés Habsburgék már így is elégedetlenkedő kiskertjében, sokat lendítene a frissen megüresedett (és számára nyilván lényegesen érdekesebb) spanyol királyi trónért folyó verseny előnyös végkimenetelén, így a lehető legnagyobb sunyiban megüzente a távoli kedves rokonnak, II. Rákóczi Ferencnek, hogy lesz szíves a magyarok élére állva odacsapni az asztalra, amit hősünk némi gondolkodási idő és kötelező kéretés után vállalt, cserébe a francia anyagi támogatásért. Ő itt a francia anyag:
A "covert operation" lebukott amikor a futár feladta magát a Habsburgoknál, így II. Rákóczi Ferencet elfogták (a fáma szerint lett volna ideje menekülni, de beteg feleségével maradva várta be a császári katonákat... nem gyenge frankfurti sertésbordát tudhatott a hölgy) és Eperjesre, majd Bécsúlhelyre hurcolták, ahonnan a francia király emberei álruhában megszöktették a feltehetően igen sértődött, heveny sertésborda-megvonásban is szenvedő hősünket (tegyük hozzá: minden oka megvolt a duzzogásra, mivel a tárgyalása előtt hat hétig parkoltatták egy feltehetően nem összkomfortos cellában, majd ezt követően egy all-österreicher törvényszék elé citálták, ahol egy deka magyar nemes sem fordult elő, még véletlenül sem, nehogy elmaradjon a közfelkiáltás) akinek így végre lehetősége adódott besegíteni a francia rokon nagypolitikai terveibe, ráadásul mély meggyőződéssel.
1703. május 12-én kezdődött minden Brezán várában (itt fönt ez a szép) az itt kiadott kiáltvánnyal, melyben Rákóczi és Bercsényi Miklós így írnak: "Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi
Miklós. Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi
dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen,
fegyverviselő és otthon lakós igaz magyaroknak Istentől minden jót
kívánunk. Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon
törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet
képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s
képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit,
nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek
csúfolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna… (…) Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy
Istennek áldása rajtunk maradhasson s az országnak minden rendi irtózás
nélkül való bizodalmat vehessenek és az szegénységnek teljes
nyomorúságinak megváltása, nem változása következzék: senki, sem külön,
sem csoporttal, sem sereggel, akármeily vallású egyházi személyt,
templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi
házokat, kastélyokat, útonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut,
várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az előljáróknak eleikben
adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben
csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára. Költ Lengyelországban Brzezán várában, 12. May 1703"
Ebben a szövegben jól látható, mire készülnek az nemes és nemtelen fegyverviselő és otthon lakós igaz magyarok: a Habsburgok hátsójának szétrúgására, keresztényi szellemben, agy elkerülve a kiátkozást, vagy ami még rosszabb, a rendek haragját a feldúlt birtokok miatt. Nézzük, hogyan sikerült ezt a gyakorlatba átültetni:
1703. május 21-én megkezdődött a parasztlázadás, ami (a brezáni kiáltvány szándéka ellenére) a rendek ellenállásába ütközött. Rákóczi lemaradt a nagy belépőről, ugyanis a francia pénzügyi mentőcsomagot és az azon lízingelt zsoldosokat várva hátramaradt, így erőit Károlyi Sándor főispán vezetésével Dolhánál 1703. június 7-én szétverték, ami nem a legszerencsésebb kezdete bármely fegyveres konfliktusnak. Ez a pofon végül cselekvésre szánta el Rákóczit, aki 1703. június 15-én Esze Tamás parancsnoksága alatt egyesítette hadait, majd másnap, június 16-án átkelt a Vereckei-hágón. Erre emlékezünk ma. Rákóczi terve a Felső-Tisza vidék megtisztítása után Észak-Magyarországon át Bécs felé történő előretörést irányzott elő, ahol a francia-bajor seregekkel egyesülve pontot tehettek volna a Habsburg-ház evilági regnálásának végére. Ebbe a szépen összeálmodott frankfurti levesbe a magyar nemesség köpött bele egy jó bőségeset azzal, hogy nem kívánt csatlakozni holmi koszos parasztok szedett-vedett csapatához (ők azokat akiket ma kurucokként ösmerünk) sőt, egy részük kifejezetten ellenségesen állt a 'zügyhöz. Ez az állapot 1703. július 14-ével változott, mikor a nemesi sereget Tiszabecsnél a felkelő hadak szétverték, így egyre több nemes látta be, hogy ez az oldal akár még a győztes oldal is lehet, amit a július 24-én kiadott gyulaji kiáltvány is megerősített, melyben Rákóczi (ismételten) megtiltotta seregének a nemesek elleni támadásokat. A szépen alakuló össznépi felhorgadást a vetési pátens bombázta szét, ebben ugyanis Rákóczi mentesítette a kuruc seregekben szolgáló jobbágyokat és családjukat mindennemű közteher és földesúri szolgáltatás alól, ezt viszont a frissen felsorakozó nemesség érezte enyhe túlzásnak, így Rákóczi húzd meg-ereszd meg játékának újabb felvonása után végül ez csak a kuruc seregben ténylegesen harcoló jobbágyokra vonatkozott. A belső sikerek mellett a külvilágban is zajlott az élet, a mi történetünk szempontjából 1704. augusztus 13-a fontos, amikor a francia-bajor seregeket az egyesített Habsburg-haderő a höchstädti csatában rommá veri, aminek okán a Bécs elfoglalására szőtt ambiciózus tervek fénysebességgel gyűrődtek galacsinná és kerültek a történelem papírkosarába.
Ugyanez a helyzet a francia támogatással is, ami egyre gyorsabban apadt, így a szabadságharccá terebélyesedő felkelés gyorsan száguldott az anyagi csőd felé. Ennek megoldására Rákóczi (mivel adót nem vethetett ki úgy, hogy el ne veszítse ezzel népszerűségét a szélesebb néptömegek körében) jobb híján pénzt veretett. A fogyatkozó erőforrások másik jele volt az, hogy bár az első időkben győzelmet győzelemre halmozott, a kuruc sereg nem volt képes felvenni a versenyt a Habsburgok reguláris ezredeivel, és kiállítani olyan ellenerőt, mely szemtől-szemben vívott hagyományos csatában győzhetett volna. Ez különösen igaz volt az 1704. június 13-i koroncói vereség, majd a nagyszombati csatavesztés után, ahol a kuruc gyalogság és tüzérség legnagyobb része elpusztult. Ő egy kuruc lovas rajza, láthatóan nem elpusztult állapotban:
1704. július 6-án Rákóczit Erdély fejedelmévé, 1705. szeptember 20-án pedig egész Magyarország vezérlő fejedelmévé választják. Ezt követően kezdődhet meg a helyzet politikai rendezésének felvetése, ami végül a Habsburg-ház trónfosztásához vezetett az 1707. május 1-i ónodi országgyűlés feszültségektől sem mentes légkörében. Rákóczi Magyarországa azonban így két szék között a padlón maradt, mivel a franciák tervei eddigre füstbe mentek a spanyol örökösödési háború kapcsán, így a magyar "mellékhadszíntéren" sem állt érdekükben a szabadságharc támogatása.
A csatatéren éreztette elsőként a hatását ez a változás, ahol 1708. augusztus 3-án Trencsénnél egy ballépés után (Rákóczi lováról leesve eszméletét vesztette, vezérei pedig halottnak hitték) a sereg morálja a bányászbéka alfele alá zuhant, így a Habsburg-seregek győzelmet arattak. A döntő csatavesztés után az eddig Rákóczit támogató rendi nemesség képviselői sorra átpártoltak a Habsburgok oldalára, gyakran statégiailag fontos várakat elárulva. Ha ez nem lett volna elég Rákóczi seregében pestisjárvány tört ki, ami tovább apasztotta a harci kedv mellett a létszámot is. Rákóczi utolsó próbálkozásként I. (Nagy) Péter orosz cártól kért segítséget, ám az éppen a svédekkel vívott északi háborúval volt elfoglalva (aminek emlékezetére a Sabaton nevű svéd power-metal banda csudálatosan pörgős albumot dobott össze) így magasról lesajnálta a magyar helyzet alakulását.
Rákóczi így (jó vezérként mi egyebet tehetne?) átadta a parancsnokságot Károlyi Sándornak azzal a kikötéssel, hogy tartson ki a végsőkig, majd 1711. február 21-én határt váltott. Lengyelországban, Angliában, és Franciaországban is élt, 1715-ig, amikor XIV. Lajos király halálát követően elfogadta a törökök meghívását, és haláláig, 1735. április 8-ig Rodostóban, visszavonultan élte életét.
A Rákóczi nevével fémjelzett szabadságharc végül az említett beleegyezése nélkül, 1711. május 1-én a szatmári béke szentesítésével ért véget, mely több engedményt is tett a magyar fél irányába, így mindkét oldalról előnyösnek volt mondható. Than Mór festményén Rákóczi épp nem ért egyet a blogszerkesztő véleményével és elutasítja a szatmári békét. Minden joga megvan hozzá:
Emellett 85 évvel ezelőtt, 1928 június 14-én született Argentinában Ernesto Rafael Guevara de la Serna, ismertebb nevén Ernesto "Che" Guevara a lázadó ifjúság pólóra-táskára-boxeralsóra-bögrére nyomtatott nem hivatalos reklámarca, valamint baloldali forradalmár, gerillaharcos, autodidakta széplélek, nem utolsó sorban orvos, Kuba ipari minisztere, a kubai Nemzeti Bank elnöke, a hadsereg kiképzője, valamint Kuba utazó nagykövete a Keleti Blokk országaiban. Ehun van két kép róla, mindkettő jól ismert, csak az elsőn virgoncabb:
Ellentmondásos életével, forradalmi romantikájával, és sztálinista munkatáborainak leírásával senkit nem kívánok itt terhelni, ahogy az is inkább csak érdekesség, hogy elítélte az 1956-os magyarországi, egyes elemeiben bizony mélyen baloldali forradalmat és szabadságharcot, de hát ő nem hallgatta a Szabad Kossuth Rádiót, vagy ha hallgatta is, azt fordítottak neki belőle amit akartak... Minden esetre biztos, hogy "el Che" a XX. századi történelem egyik legellentmondásosabb, és legnagyobb hatású alakja, egyszerű véleményt nem lehet róla mondani, és ez már önmagában eredmény. Kaptok helyette egy szép forradalmi dalt "Che" emlékére Nathalie Cardone művésznő ajkai közül:
Írok nektek a gyűjteményről, a felhalmozásról, a felesleg kiszórásáról, majd beleesek a csapdába, és VÁSÁROLOK. Őszintén... tegyétek a szívetekre a kezeteket, és valljátok meg: Ott tudtatok volna hagyni 2700 forintért egy közepes állapotú zseblámpát, amiből egy kis szeretettel talán a légoltalmi gyűjtemény működőképes és hasznos tagja válhat? Ugye, hogy én sem?! Mentségetekre felhozható, hogy ÉN írtam a cikkeket, ÉN olvasgattam a légópincék legmélyének legsötétebb bugyrairól, és BENNEM fogalmazódott meg, hogy nincsen, elemlámpám. Így fogadjátok szeretettel és örömmel a család legújabb tagját, egyelőre még csak az eladó fotói alapján:
Szerintem háború utáni, ráadásul talán nem is működőképes darab, de remekül lóg majd a zsebemen ennyiért. Szerintetek?
Nem, nem a hatalmas (haszonnal működő) nemzetközi aukciós oldal indulásáról készült megrázó erejű pszichothriller trailer-jét hoztam el Nektek, csupán ezt a gyöngyszemet szeretném megosztani Veletek így estére:
Ez a rövidfilm nagyjából egyszerűen és nagyszerűen bemutatja a mi fő rákfenénket, a latin orvosi műszóval csak collectionis infinitus néven ismert betegséget. Melyek is a szimptómák?
-Folyamatos lelki kényszer újabb és újabb gyűjteményi darabok beszerzésére. -Fizikai tettlegességig fajuló ingerültség egy sikertelenül zárult online aukció után, a számítógép perifériái (egér, billentyűzet, és az azon alvó vétlen nősténymacska) ellen. -A régi gyűjteményi darabok felhalmozása "jó lesz az még másra" címszóval tudva, hogy még ha az Apokalipszis összes lovasa taposná is össze a kiskertet, akkor sem állnánk neki egy 1944-es gyalogsági ásóval rendbe tenni. -Az előző pontból kifolyólag akut Klein-Lebensraum szindróma kialakulása, mely nevét két svájci nemzetiségű felfedezőjéről kapta, és melynek fő jellemzője a beteg kiszorulása a konyhába, mivel a házban mindenhol máshol egyenletes rétegben állnak már az összegyűjtött felszerelési darabok, már-már a vészkijáratok elzárásával fenyegetve. -Kétoldali, gennyes, családi viták kialakulása, súlyos esetben a nem-fertőzött félnél lerakódó komoly igazságtartalommal. A gyógyuláshoz vezető út egyetlen célzott mély légvétellel kezdődik, melyet a következő mondat hangos megfogalmazására használunk: "Megfogadom, hogy átszortírozom a gyűjteményemet, és elboltolom a régen használt, feleslegessé vált darabokat olyanokkal, akiknek szükségük lehet rá." Ez jelenthet pénzbeni térítést, vagy akár csereügyletet is, bár ez utóbbi nem old meg semmit (sikerült már egyetlen gyűjteményi darabot egy doboznyi másikért cserélnem, nem lett több helyem tőle...) Az oktatófilm másik véres tanulsága a hagyományőrző-társadalmat fenyegető legkomolyabb veszély, a gagyizók, kókánymesterek, egyszóval az Igénytelenek (angol műszóval FARB, franciásan Les Belesarables) léte és jelenléte, ami az elkövetkező közeli idők egyik vezető posztja lesz, de nem itt és nem most. Élvezzétek a videót, jó mulatást!
Gyűjteményem szettjeinek bemutatására készülve, debütáló posztként teljesen véletlenszerűen ez a szívemhez igen közel álló téma ugrott be. Egy budapesti nyári múzeumlátogatós napon ötlött fel bennem az igény arra, hogy összeállítsam ezt az igencsak mellőzött képet, hiszen (és erről a jelenségről egy másik alkalommal szeretnék bővebben vitatkozni) a hagyományőrzők túlnyomó többsége sokkal jobban szeret valamiféle elit egységet megjeleníteni, különleges felszerelésekkel, látványos egyenruhában, mint a "kolompos marhákat" azaz a légószolgálat tagjait. Arról, hogy pontosan mi is a Légoltalmi Liga feladatköre, hogyan alakult ki, és hogyan teljesített a II. világháborúban részletesebb cikket itt találhattok (és ez a szemérmetlen, ám teljesen anyagi érdek nélkül való önreklám helye) így csupán részleteket válogatnék majd belőle, jöjjenek a gyűjtemény képei, és a referenciafotók, melyek alapján megvalósult:
Első, és legfontosabb forrásom a Légoltalmi Liga által egymillió példányban kiadott "Légoltalmi ABC" című 1939-es opusz, mely a maga 64 oldalas terjedelmével észbontóan tanulságos olvasmány lehet egy esős péntek délutánon. Szerepel benne a légoltalmi szaknévsor mellett az ellenséges és saját repülőgépek felségjelzéseinek lajstroma (a kisantant-országok hiánytalanul megjelennek, és a békesség kedvéért Franciaország is belekerült, viszont sem Nagy-Britannia, sem az USA jelzéseit nem tartalmazza, ami már-már politikatörténeti jelentőséggel bír, és a történtek ismeretében a sors kifejezetten furcsa fintoraként is értelmezhető...) valamint a számomra és a gyűjtemény alakulása szempontjából is sokkal érdekesebb, a kiadvány 47. oldalán kezdődő, "A LAKÓHÁZ (HÁZCSOPORT) LÉGOLTALMI ŐRSÉGPARANCSNOK TEENDŐI" című fejezet, így, csupa nagybetűvel. Ebben a fejezetben megtudhatjuk, hogy mit is visel a légoltalmi szolgálatra beosztott egyén: "Az őrség személyi felszerelése: 1-1 gázálarc, 1-1 vízhatlan munkaruha, 1-1 pár sárcipő (vagy vízhatlan talpú cipő) 2-2 gázsebcsomag, 2-2 sebkötözőcsomag, 1-1 villany kézi lámpa 1-1 karszalag - (szükségképpen ideiglenesen a gázálarc az orr és száj elé köthető nedves kendővel, a sisak s egyéb a fej megvédésére alkalmas eszközzel, a munkaruha pedig esőköpennyel, zárt vászonruhával vagy szerelőruhával pótolható.)"
Ebből máris tudtam, amit a fényképek is alátámasztottak, hogy a légoltalmi szolgálatot végző csapatok felszereltsége jelentősen eltér egymástól, így elég nagy szabadságot élvezek a gyűjtemény összeállításában, lásd ezeket a Filmhíradó-képkockákat a Légoltalmi Liga 1940 augusztusi díszszemléjéről:
Valamint ez a gázvédelmi gyakorlaton készült, "jóarcú" csoportkép:
Vagy ez, a Magyar Királyi Posta egyik alkalmazottját légoltalmi sisakban bemutató kép (hja kérem, a postaszolgálat nem állhat le holmi világháború okán!):
Esetleg személyes kedvencem, Istókovits Kálmán: Légóstűzoltó önarckép című festménye:
Ezzel a háttéranyaggal felvértezve már belevághattam a további pénzköltésbe, meghatározhattam a haladás irányát. Egyszerűen szólva megnézhettem, mit akarok bemutatni. Itt jön egy minden megjelenített gyűjteményem esetében nagyon fontos alapszabály számomra: Az érdeklődés felébredése után mindig első a kutatás, ezzel pénzt, időt, energiát spórolhatunk, ezt a saját bőrömön tanultam meg. Mivel a légoltalom szerveinek legfőbb feladata az élet, és a javak védelme légitámadások alatt, így egyértelműnek látszott, hogy a XXI. század materialista létfilozófiájával szembefordulva, én bizony egészségügyi szolgálatot teljesítő légóst mutatok be. Egy szó mint száz, a gép forgott, de az alkotó még koránt sem pihenhetett meg, most jött a dolog ördöngösebb része, a gyűjtemény összeállítása. Ilyenkor sem árt, ha az embernek vannak hasonlóan megszállott, gyűjtő-hagyományőrző barátai, akik tippeket adhatnak egy-egy jó minőségű gyűjteményi darab beszerzéséhez. Ha ez sem megy, akkor marad az internetes aukciós oldalak (juszt sem reklámozom a legnagyobbat itthon, úgyis ismeritek...) böngészése, az idegtépő várakozás, vajh' felüllicitálnak-é az utolsó egy percben, majd a kudarc- avagy sikerélmény, ami csak akkor teljesedik ki, mikor az áhított tárgy már a kezedben van. Jelen gyűjteménynél a baráti segítség éppúgy fontos volt, mint a szerencse. A gyűjtemény első konkrét darabja talán a most következő gázálarc volt, amibe első látásra beleszerettem, már ha van szerelem ember és gázálarc, pontosabban gázálarctok között.
Ő volna talján barátaink T-35 típusjelzésű gázálarca, melyet 1936-ban gyártottak, a már ekkor is patinás múlttal rendelkező, 1872-ben alapított Pirelli & C Societá per azioni-nál, akik azóta profilt váltottak, és inkább gumiabroncsgyártással, környezetvédelmi technológiák és a környezeti kármentesítés propagálásával keresik kenyerüket... változnak az igények.
Hogy hogyan került Magyarországra ebből a gázálarcból nem is kevés? Az 1938-as Győri Program hadsereg-fejlesztési tervének szellemében, és a szintén 1938-ban, augusztus 2-3-án tartott bledi konferencia okán, ahol a kisantant országai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia a bábáskodó Franciaországgal a háttérben) elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát. Az olasz fél örömmel adott át sokféle haditechnikai anyagot (kisharckocsitól a biológiai fegyverekig bezárólag széles a paletta), ám mivel ekkorra a Magyar Királyi Honvédségnek már volt saját gázálarca, az olasz Pirelli-álarcok jobbára a Légoltalmi Ligánál kötöttek ki. Maga az álarctest gumiból készült, kettes méretű, míg szíjazata okán keretálarcként viselhető. A gumi még most, 77 év után is rugalmas, nem törik, nem pereg. A szűrőbetétben aktív szén zizeg, "kibiztosítani" egy papírplomba leszakításával lehet(ne ha nem lennék sóher) valamint egy fémkupakot letekerve helyezhetjük az álarc alján található menetes foglalatba.
Érdekesebb maga a tok, ami az úgynevezett "Népgázálarc" magyar fejlesztésű könnyű, vászon gázmaszk tokjaként szolgált, de előző tulajdonosa, immár sárgára fakult LÉGÓ felirattal egyértelműsítette, hogy ez a készlet kiosztásra került. Ez a modell a Légoltalmi ABC gázálarc-katalógusában (mert ilyet is tettek bele!) minden bizonnyal a "Gumi munkagázálarc" címszó alatt megtalálható eszköz, melyet a Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. forgalmazott. Itten látható a Népgázálarc roppant bájos plakátja, gyerekméretben is készült, és darabja csupán két fillérbe került. Összehasonlításként egy kiló kenyér 1938-ban 38 fillér volt. A helyzet könnyebb megértéséhez itt egy kép, egy gázálarc-alakú kenyérről:
A légoltalmi-gyűjtemény következő darabját egy 1937-es, kiadatlan irat, becses nevén "IGAZOLVÁNY légoltalmi szolgálatra kötelezett részére" jelenti.
Ez az igazolvány egy egyszerű hivatalos irat volt, melybe bekerült viselőjének neve-vallása-születési éve-foglalkozása mellett légoltalmi segélyosztagának jellege, a jelentkezés helye, valamint mivel nem fényképes igazolvány, és chip-vonalkód sem tartozott hozzá, a birtokos részletes személyleírása (arc, szem, orr, száj, haj, bajusz/szakáll, testmagasság, valamint "különleges ismertető jegy" kategóriákban. Ezt az iratot Budapest Székesfőváros kerületi légoltalmi vezetői jegyezték ellen, általában egy jól kivehető pecsét, és egy felettébb olvashatatlan aláírás által, amit a tulajdonos a saját kivehetetlen szignójával szentesített. A belső lap másik oldalán az irat jellegét érintő mindennemű változás (lakcímváltozás, átkeresztelkedés, hajvágás-orrvesztés-borotválkozás) bejelentésére alkalmasnak vélt pici rubrikák találhatóak, a hátoldalon pedig egy roppant baráti négy pontból álló figyelmeztetés látható, amit érdemes páratlan irodalmisága okán itt idézni: "A légoltalmi szolgálatos 1. Ha kiképzésre, vagy gyakorlatra hívják be, azon lelkiismeretesen résztvenni köteles. 2. Légvédelmi készültség idején a kijelölt helyét azonnal elfoglalni és kötelességét mindenkor pontosan teljesíteni tartozik. 3. Állandó tartózkodási helyének megváltoztatását az illetékes kerületi légo. vezetőnél legkésőbb 24 órával a változás előtt bejelenteni köteles. Tartozik továbbá az új lakóhelyének megfelelő légvédelmi (légoltalmi) szervnél legkésőbben a beérkezés után 24 órával jelentkezni és új beosztását kérni. Ez esetben igazolványát hozza magával. 4. Kötelességmulasztásával - elsősorban maga ellen vétkezik, de vét a törvény ellen is, amely mulasztását, amennyiben az súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, 2 hónapig, háború esetén pedig 6 hónapig terjedhető elzárással bünteti." Az irat arról bővebb tájékoztatást nem ad, mi történik a gyakorlatok lelkiismeretlen résztvevőivel. A felszerelés következő darabját a légoltalmi szolgálat egyik legelengedhetetlenebb darabja, a sisak jelentette, amit egy kedves barátom testvérek között is igen korrekt áron bocsátott a rendelkezésemre, ez pedig az 1935 mintájú "Légó-B" fantázianevű sisak.
Ezt a sisakot a Légoltalmi ABC 35. oldalán található ábra "Újonnan rendszeresített légoltalmi acélsisakként" jellemzi, ami számomra azt valószínűsíti, hogy valamikor 1939 folyamán kerültek a légósok kezébe ilyen sisakok. Ez a darab a győri Magyar Waggon és Gépgyárban készült, méretét tekintve a legnagyobb sisakharanggal, 68-as méretben, ami az én általában 64-es méretű fejemre egészen addig tűnt csak nagynak, míg ki nem tapasztaltam a nagyon komoly, vastagon párnázott sisakbélést, amitől már csak egy picit lötyög a fejem tetejére helyezett sisak, az állszíj meghúzásával viszont már ez is abbamarad. Ha már szíjazat: a sisakot egy NÉGY ponton rögzített szíjrendszer teszi nagyon kényelmesen viselhetővé, a feladatok végrehajtása közben fellépő hatásokat bőr védőborítással bevont rugók csillapítják.
A sisak színe "légókék", ebből is látszik, hogy elsődlegesen nem harcra tervezték, hanem a mentő (főleg tűzoltó) csapatok számára, viszont valami oknál fogva a sisakon "felejtették" a klasszikus 35M sisakokon is megtalálható málhafület, bármiféle számomra megfogható cél nélkül.
A sisak, szíjazat mellett másik távolról feltűnő jellegzetessége az alumíniumból készült keret, vagy keresztborda, ami nagyon jól jön amikor az ember szűk, sötét folyosókon haladva minduntalan igyekszik beverni a fejét (...én legalábbis... izé... úgy hallottam...) és el sem tudom képzelni mennyire fontos lehet mikor az összedőlés-egyben maradás között vacilláló bombasérült épületekben kell dolgozni. Természetesen ma már vannak ennél jóval kifinomultabb és megbízhatóbb biztonsági- és tűzoltósisakok, így mindenkit nyomatékosan megkérek NE a nagypapa "légóbé" tűzoltósisakjában próbáljon lebombázott házakban, vagy bármiféle omladozó épületben/cseppkőbarlangban túlélni, mert a gyártó jogutódja visszamenőleg nem vállal semmilyen felelősséget az így bekövetkező balesetekért. A sisakból létezik egy "mezei" változat is, amit nagyon fantáziadúsan "1935 mintájú Légó-A sisak" néven ismer a gyűjtővilág magyarabbik szelete, és sem párnázott bélése, sem négypontos szíjazata, de még csak kerete/keresztbordái sincsenek, ezt (papíron) a tűzoltással nem összefüggő feladatot végző légoltalmi szolgálatot teljesítő egyének, tehát légórendőrök, figyelőszolgálatosok, műszaki munkaszolgálatosok, gázrendészek és egészségügyi szolgálatot ellátók kapták. "Hohó!" - ismétli itt a szemfüles Olvasó Sir Winston Leonard Spencer Churchill méltatlanul elfeledett fiatalkori elszólását, mikor rányitott kies blenheim-i kastélyukban az éppen fürdőző szobalányra - "Nem arról volt szó, hogy a bloggerünk egészségügyi szolgálatos légoltalmistát mutat itt nekünk? Micsoda kókánymunka ez!" Ámde a Kedves Olvasó ha így is tesz, csalódást kell okozzak neki: a már sokszor említett Légoltalmi ABC sehol nem írja, hogy kinek melyik sisakot kell megvennie saját pénzen a Magyar Királyi Állambácsitól, így érdekes kavarodásokat tudott okozni az egyéni ízlés (őszintén megmondva nagyobb biztonságban érzem a fejem kétes értékű tartalmát ha egy jól párnázott, merevítőkkel megtámogatott védősisakba dugom, mintha annak lebutított, ám kétségkívül könnyebb testvérével próbálkozok) és az elérhető raktárkészlet találkozása. Ez pedig itt a blenheim-i kastély:
A következő darab igazán érdekes kortörténeti csemege, nem is a Légoltalmi Liga kiadása, de a kor átlagpolgárának számára mindenképp fontos, és a lövészárkokban megbúvó ateisták bősz rohamát kiváltó kiadvány, a "VELEM AZ ISTEN A LÉGIVESZÉLYBEN" című légóimakönyv.
Az elsőre ártalmatlannak tűnő papírkötéses zsebfüzet második pillantásra sem fog bántani senkit. Legelső oldalán egyszerű tanácsokat találunk légiveszély esetére, olyanokat, melyek bár kimaradtak a Szentírásból, a totális háború legsötétebb óráiban létfontosságúak lehetnek. A praktikus bevezetés után válogatott prédikációt olvashatnak a hívek a higiénia fontosságától a lélek hallhatatlanságáig pontosan úgy, mintha az ország minden pincéjére jutna egy-egy szószék. A füzet nem csak hasznos, de olvasmányos is, bibliai idézetek mellett magyar költők verseinek részleteit is tartalmazza, így a megrendülő hit visszaállítása mellett ténylegesen átsegíti a pincékben órákon át tehetetlenül várakozókat a légitámadások időtartamán. A füzetet 1943-ban adták ki, talán véletlen is lehet, de terjedelme pont 33 oldal. Mindezek után nem maradt más, mint a légoltalmi szolgálatot teljesítő személyek jogállását-beosztását jól láthatóan jelölő felszerelési darabok bemutatása, így következik a légoltalmi egészségügyi szolgálat kitűzője:
Ez, a roppant egyszerű kialakítású, körülbelül 4 cm átmérőjű lemezjelvény, az egészségügyi mentőosztagok tagjainak központilag kiadott ismertető jele volt, fehér alapon egyenlő szárú vörös kereszttel. Hasonló méretben és kialakítással készült számos más a beosztást jelölő kitűző is, ezeken csak a rövidítés változott, eszerint (forrás):
Viselésére eddig nem találtam egységes megoldást, sokan a karszalagon (lásd: mindjárt), sokan a ruha mellrészén, megint mások a ruha karján hordták, a lényeg a láthatóság volt. Karszalagon engem kifejezetten zavar, mert amellett, hogy lehúzza a szalagot, útban is van, beleakad mindenfélébe, ugyanez igaz a karon való viselésre, így én teljesen szubjektíve, egyéni döntés alapján a kabátom mellzsebén hordom. A tízforintos nagyságú tízforintos a méret szemléltetését hivatott ellátni, nem darabár!
Most következik egy másik kitűző, melyet sok Légoltalmi Liga-tag sokféleképpen viselt, ez pedig a Légoltalmi Liga kisméretű zománcozott kitűzője.
A darab átmérője 1.5cm x 2.5cm, ez a legkisebb kitűző ebből a fajtából, házon belül csak LL Junior néven fut. Anyaga réz, melyre zománcolással vitték fel a mintát. A fehér háttér előtt álló két vörös L betű a Légoltalmi Liga rövidítése, míg a hármashalom egyértelműen a koronás címerből vett motívum, a jelvény megalkotói nem sokat tanakodhattak a heraldikai részleteken, leginkább a nemzeti hovatartozást jelöli. Viselték gallérhajtókán, és sapkajelvényként is, amikor épp nem sisakban végeztek feladatot. A sorrendünkben és beszerzést tekintve is legutolsó darab a jellegzetes légoltalmi karszalag, amely változatos formákban érkezett, ennek oka egyszerűen az, hogy nem határozta meg senki, milyennek is kell lennie egy ilyen karszalagnak azon kívül, hogy tartalmaznia kell a LÉGO. feliratot.
A karszalag kialakításában sok hasonlóságot mutat a munkaszolgálatra behívottak korai, nemzetiszínű karszalagjaival azzal a kivétellel, hogy ezen a Légo. (légoltalom) felirat szerepelt, valamint a légoltalmi szerv pecsétje, ami ezen a példányon sajnos már olvashatatlan, mérete patentokkal állítható. Itt látható pár általam megfigyelt, az interneten keringő légoltalmi karszalag-változat, melyekből sajnos saját példánnyal nem rendelkezem:
Valamint kétféle korai nemzetiszínű munkaszolgálatos karszalag (1940-től 1941-ig használt):
Végül az egész Légoltalmi Liga-kép egyben, korabeli bőrkabáttal (korlátozott tűz- és gázállósága, valamint tartóssága miatt a Légoltalmi ABC szellemében eszközölt "ideiglenes" megoldásként), vészjelző síppal, a zsebben pedig zsebkendővel felszerelkezve várva a légitámadások orvosi segítséget kereső sérültjeit:
.JPG)
