A Magyar Néphadsereg csapatfelderítője (1951-1956)

Sziasztok!

Igazán pörgős napokon vagyunk túl, és a magánélet (az miaz?) is közbeszólt, de újra itt vagyok egy ismeret-erjesztő cikkel, ami megint valamilyen formában hadtörténeti, egyenruha-történeti vonalon fog megindulni, aztán érinti a cserebogarak halhatatlanságának kérdését is, és lehet, hogy a végére semmihez semmi köze nem lesz. Szóval nem vállalok felelősséget semmiért, ami most következik!

A mai témánkhoz sokat kellett várnom, hogy ilyen kerek legyen, mert nem egyszerű összeállítani ezt a képet. Mondhatni ez a legrégebbi összeállításom, és ahhoz, hogy ilyen, körülbelül 90%-ig eredeti állapotában sikerüljön, sok idő, türelem, segítség, és persze némi pénz is kellett…

Egy szó, mint száz, 2014. 04. 13-án Zsámbékon sikerült terepre vinnem az 1950-es évek első felét felidéző magyar csapatfelderítő egyenruhámat egy rendezvény keretén belül. Hogy mi is az érdekessége a korszaknak?

Természetesen a sztálinizmus magyarországi dübörgése, és a nukleáris III. világháború víziója. ez a kettő együtt nagyban segítette az ejtőernyős és felderítő fegyvernemek újraéledését, hiszen a világ proletárjainak szabadságát csak úgy lehetett kivívni, ha a nyugati agresszorok atomtölteteit minél előbb lokalizálják, megsemmisítik, a dolgozó nép szelíd, önvédelmi atomrakétái. 

Ebben volt nagy szerepe a felderítő, és ejtőernyős fegyvernemeknek, és ennek az alapjait kezdték lefektetni az 1950-es években, és ebből a gondolatból fejlődött ki az 1980-as évekre a mélységi felderítés hazai feladatrendszere és eszköztára is. 

A Magyar Népköztársaság számára Moszkvában aktuálisan kijelölt ellenség az 1950-es évek elején (az állandó főgonosz Románia mellett) Tito Jugoszláviája volt, akik okosan a nagy és dicső (1953-tól: -emlékű) Sztálin Szovjetuniója mellett azért Truman, majd Eisenhower USA-jával is igyekeztek jóban lenni. Két segget egy lóval pedig igazán nem egyszerű megülni, legalábbis nem egy totalitárius rendszer kebelében, már csak ezért is megéri elismerően biccenteni Tito partizánisszimusz merész hintapolitikájához. 

Az már más kérdés, hogy a ’90-es évek széthulló Jugoszláviájában éppen emiatt egyaránt akadt nyugati és keleti ölőszerszám dögivel...

No de visszakanyarodva az 1950-es évek csengőfrásztól terhes hazai légköréhez, a csapatfelderítők feladata ellenségképtől függetlenül egy adott katonai alakulat (ezred, hadosztály) frontszakaszán információt szerezni az ellenség elhelyezkedéséről, szándékairól, gyenge pontjairól, amit aztán támadásban, és védekezésben is remekül ki (vagy alá) lehet aknázni. Éppen ezért a csapatfelderítők ritkán mennek be 100 kilométereket az ellenség vonalai mögé, tehát számukra nem létszükséglet az ejtőernyős ugrás, mint kirakási mód, viszont a többit (gépjárművel, gyalog, vízen, lovon, szamáron, öszvéren, csincsillán stb.) igen komolyan megtanulják, mint ahogy még sok fontos különleges tantárgyat, mint álcázás, túlélés, pusztakezes harc, és a többi közelebbről meg nem nevezett ördöngösség.

A csapatfelderítők egyik legizgalmasabb ruhadarabja vitathatatlanul az 1951M álcázó kezeslábas, ami a korszakban három színösszeállításban volt elérhető, erről már bővebben is írtam, de a lustábbak kedvéért ide is áthozom, hogy létezett „őszi/zárt terep”, „tavaszi/nyári/nyílt terep” és fehér „hóálca” kiszerelésben is. A pikáns az, hogy bár dübörgött a hadiipar, a mintás ruhákat nem egységesen osztották ki, hanem alakulatonként fele-fele arányban, a raktári anyag kímélése érdekében. Aztán a gyakorlatban úgyis mindenkinek jutott mindenféle, de érdekes gondolat, hogy az egység fele csak mezőn bújhat el, míg a többieknek az erdő maradt az igazi terepe. 

Az összeállításban én az 1951M „őszi/zárt terep” kezeslábast használtam, mert az eddig nem került még elő, csak amikor bújócskáztam. 

A ruha alá sunyiban felvettem egy korabeli szovjet katonai nadrágot, ami kissé anakronisztikus (bár szabásában megegyező), de roppant kevéssé látszott, valamint muszáj is volt, mert nincs magyar gatyám. 

A habtestemet felülről az 1950M legénységi ing ingzubbony (gimnasztyorka) fedte, ami már sokkal korhűbb megoldás. A lábamra felhúztam egy olyan csizmát, amiről sokáig azt hittem, hogy magyar utászcsizma, de műveltebb emberek kiigazítottak, hogy csehszlovák a csizmám. Cseréje pénzfüggő, de folyamatban van!

A katona ruházatának fontos része, eleme a fejfedő. Úgy is mondhatnám, hogy a katona sapka nélkül nem sapka. Az én esetemben a fejfedő egyrészről egy magyar 1950M legénységi sapkajelvénnyel korhűvé varázsolt szovjet pilotkát, azaz ködvágó sapkát takart (nem véletlen a sok szovjet felszerelés, hiszen az 1950-es években a Magyar Néphadsereg a Nagy Testvér divatját követve öltözködött, a „magyaros” egyenruházati elemek szinte teljesen eltűntek), másrészt pedig egy 1950M rohamsisakot, amit megint csak a szovjetek II. világháborús sisakja „ihletett”.

A felszerelés része egy legénységi derékszíj, azon pedig mindenféle hasznos eszköz, mint például az 1949M utásztőr. Vagy ejtőernyős tőr. Vagy napostiszti tőr. Mindenre használták, jobbára körbejárt a seregben, mert túlélőkésnek életképtelen, harci késnek pedig az anyaga miatt nem megfelelő. Formavilágát tekintve pedig az I. világháborút idézi. 

A derékszíjon (ami varrott, és nem szegecselt, ahogy annak akkoriban lennie kellett) helyet kapott még az 1950M gyalogsági ásó, ami megint csak a szovjetektől kölcsön kapott dizájn mentén haladt. Kínosan ügyelve az egyformaságra. Ez egyébként az összképben is annyira jól sikerült, hogy a zsámbéki rendezvényen többen is megkérdezték tőlem "Te! Neked nem oroszul kéne beszélned? Úgy lennél autentikus szovjet katona!"

Ugyanígy a derékszíjra került az 1948M  pisztoly (a szovjet TT-33 hazai variánsának) tokja is, ami formavilágában a Horthy-korszak pisztolytokjait idézi, és semmiféleképpen nem alkalmas a pisztoly tárolásán kívül más gyors, taktikai mozgásra. Igaz, ekkor ez még nem is volt cél.

Jutott még hely ott az 1948-ban a Magyar Néphadseregben (és a Rendőrségnél, és a Határőrségnél, 1956 október-novemberében a pesti srácoknál, majd később a Munkásőrségnél) rendszeresített 1948M géppisztoly tártáskájának is, amibe a 71, vagy erősen megtaposva akár 75 lőszer befogadására alkalmas csigatár kapott helyet. 

Egy gondolat a csigatárról: NEM DOBTÁR! Mertmivelhogy, a lőszerek heggyel előre, csigavonalban elrendezve várják rövid földi pályafutásuk kirobbanó fénypontját, innen a név. 

Ha már lőfegyverek: az 1948M géppisztoly egyenes magyar koppintása a szovjet PPS-41M géppisztolynak, némi apró gyártási változtatással, amit csak nagyon avatott szemek vesznek észre. Ilyen pl. a sátorvas kialakítása, a fatus anyaga, no meg a származást jelölő beütők is. Egy gondolat a PPS-41M géppisztolyról: NEM PPSh! Az angolszászok nyelvkészletében az „S” betű az „SZ” hanggal egyenértékű, míg az „Sh” adja ki az „S” hangot. Ami a PPS nevében a tervezőt, Spagin bácsit jelöli. Fegyverzetnyelvészeti félóránkat hallották.

Van még egy felszerelési darab, amiről nem szóltam. Ő pedig nem más, mint az 1949M ejtőernyős hátizsák. Egy csoda… az alapötlet nyilván az ejtőernyősök számára fontos „sok hasznos dolog kis helyen is elfér” alapelv betartása lett volna, ezért született meg ez a három részből összehajtható szörny. amibe kötszertől sátorlapon át, kulacsig, kézigránátig mindennek be kell férnie. Párnázás sehol, viszont ha összehajtom hurcoláshoz, akkor a kulacs óhatatlanul fejre áll benne. Vagy ha széthajtom, mivel a zseb hordhelyzetben fejjel lefelé áll. Ehhez jön még, hogy a csajkának nincs kialakítva rögzítési pont vagy zseb, így azt a roppant ergonomikus vesetálat is pakolhatom a hátam mögé, hogy tuti leverje a saját, igazi vesémet. Az irigy dög. 

Eleje

Hátulja

Kinyitva

Persze igazságtalan lennék, ha nem írnám le, hogy eddig nem találtunk hivatalos utasítást arra vonatkozóan, hogy mi hová kerül ebben a zsákban, így csak találgatni tudunk az alapján, hogy mi hol "kényelmes".

Nagyjából ennyi lenne az 1950-es évek első felének csapatfelderítő összeállítása, igazából egy roppantul kényelmetlen, szokatlanul bumfordi összeállítás, aminek gyűjteményként vannak még gyerekbetegségei, apróbb hiányosságai, de alapvetően viselésre kész. Már ha valaki azt szereti, hogy rossz neki egy egyenruhában. Persze ettől még vitathatatlanul látványos, egyedi felszerelés. Már ha valaki azt szereti, hogy lépten-nyomon szovjetnek nézik.

Ha tetszett az összefoglalóm, dobj egy lájkot, megosztást, ha nem, akkor vitatkozzunk! Köszönöm, hogy elolvastad!

WARdrobe szekrény: Magyar Néphadsereg csapatfelderítő (1970)

Még mielőtt elmentem volna nyaralni lefotóztam ezt a gyűjteményt, hogy itthon már csak fel kelljen dobnom ide Nektek, úgyhogy mindenféle szószaporítás nélkül következzen az 1970-es évek magyar csapatfelderítő-gyűjteménye. Irodalomnak most Eric Bernard Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek c. 1991-es könyvét használtam, de ez csak mankó, a képeket pedig a Néphadsereg facebook-oldal gyűjteményéből emelem át szemléltető jelleggel.

No de mik is azok a csapatfelderítők pontosan? A felderítők feladata nem az ellenséges erők pusztítása különféle tűzeszközökkel, hanem az információgyűjtés a szemben álló fél létszámáról, tevékenységéről, állásainak elhelyezkedéséről, az ismeretlen terep adottságairól, a természetes és műszaki akadályokról, egyszóval arról mi is vár a bemerészkedőkre majd ha megkezdik a merészkedést. Ezt a feladatot felderítők nem hírszerzési módszerekkel (poloskázás, fizetett informátorok, kvázi: kémkedés) valósítják meg, hanem különböző felderítő eljárásokkal és eszközökkel, leginkább ipari mennyiségű csendes kúszással, várakozással, és rövid, velős rádióüzenetekkel. Offenzíva (parasztosan: támadás) előtt különösen sokat zargatják az ellenséget, igyekeznek a lehető legtöbb információt kipréselni belőle úgy, hogy a tervezők percre pontosan tudják mi is történik a másik oldalon. 
A mélységi felderítők emellett még zavarkeltéssel is remekül képesek segíteni egy induló támadást, hiszen ejtőernyős képességüknek köszönhetően gyorsan megjelenhetnek fontos hidak, kereszteződések, raktárak közelében, vagy éppen fontos célszemélyek lelövöldözésével, mintegy a lándzsa hegyének csúcsának végeként mérik a nulladik csapást. Itt éppen FUG-ról (Felderítő Úszó Gépkocsi) deszantolnak lándzsahegyileg:

Visszavonuláskor sem tétlenkednek, mert úgynevezett hátrahagyásos módszerrel remekül képesek jelenteni a felettük átvonuló ellenség összetételét, céljait, esetlegesen még partizáncsoportokat is képezhetnek és vezethetnek, ami megint nem feltétlenül tartozik a megszálló csapatok öt legszebb kívánsága közé nagyjából évezredek óta.

A fő különbséget a mélységi- és a csapatfelderítő között az adja, hogy előbbi mindezt az ellenség mélységében, mélyen a frontvonalak mögött műveli, és általában ejtőernyővel, vagy helikopteres kirakással érkezik meg a "munkahelyére", míg a csapatfelderítők "játszótere" maga a frontvonal, annak is az ellenségesebbik felén történő mocorgás, de semmiképpen sem 20-30 kilométerrel mögötte.

Magyarország hadtörténelmében a felderítő katona mint olyan igen mély és erős gyökerekkel rendelkező szereplő, hiszen a sztyeppei lovasnomád harcmodor alapját is a körültekintő alapossággal megtervezett, precízen és villámgyorsan végrehajtott akciók jelentették, melyek legalább annyi türelmet igényeltek, mint amekkora fizikai állóképességet, ez pedig ma is a két legfontosabb sarokköve a felderítő katonák működésének. Szóval ő egy proto-felderítő:

 

A magyar felderítők történetéhez zanzásítva elég az, hogy mikor már nem a Monarchia hadseregében működtek, akkor a feladatukat főként az éppen aktuális nagypolitika mentén a legközelebbi "Nagy Testvér" mintájára és árnyékában oldották meg, több-kevesebb önállósággal. 
A II. világháború alatt például (német "kérésre") a harcászati, de sokszor a hadászati felderítés fő terhét az első vonalban harcoló csapatok járőrei, és a légifelderítő osztályok viselték, a felderítő feladatok az úgynevezett "gyorsfegyvernem" (lovasság, gépkocsizó lövészek, stb.) felelősségévé váltak. Ezen a helyzeten az 1950-es évek változtatott, amikor (szovjet "kérésre") egyre fontosabbá vált a kis létszámú, jól képzett csapatok által nem feltétlenül "megszokott" módon szerzett információ, és innentől kanyarodunk a gyűjteményhez, ami az 1970-es évek csapatfelderítőinek felszerelését mutatja be. Itt egy amerikai gyűjtőn látható a felszerelés:

Elsőként a 65M Bocskai sapkát mutatnám be - már ha egyáltalán kell, hiszen a Magyar Néphadsereg egyik legismertebb ruhadarabjáról van szó.

A bocskai-sapka a magyar honvédek egyik legjellegzetesebb ruhadarabja. A fejfedő jellegzetessége, hogy a fülei lehajthatóak, bár én eddig nem láttam erre példát. A sild műanyagból készült, ami nem feltétlenül elég hajlékony, hogy a zsebbe gyűrhessük, ezen változtattak a továbbfejlesztett sapkán, ami már teljes egészében a gyakorló egyenruha zöld zsávoly anyagából készült. Itt a füle lehajtva:

Gyakorlati haszna a lehajtós füleknek alig van, mivel a vékony anyag nem melegít télen, viszont a portól, egyébtől sem igazán véd.

A következő darab az 51M álcázó kezeslábas, "nyári", azaz "nyílt terep" terepmintával. Ez a darab a mintázatát kivéve megegyezik a már bemutatott Komondor Terrorelhárító Szolgálat tölgylevélmintás overáljával. Ugyanolyan vékony, ugyanolyan nagy combzsebei vannak, és ugyanúgy kapucnis-álcahálós. Ja és 1954-es. Ez az eleje:

Ez meg a hátulja, a jól látható álcacsuklyával, archálóval:

Az ajtó nem része a ruhának, véleményem szerint így is elég randa. Mármint a kezeslábas. Most komolyan! Próbáltunk rájönni mi az a terep, ahol jól álcáz ez a kezeslábas, és rájöttünk, hogy a 87M háromszínnyomású rábaterep amit itt mutatok be, simán lenyomja, és ezzel a rikító, mentolos fogkrémet idéző alapszínnel esetleg a Teletubbies-ban arathatna sikert, amit fokoz ez a mustáros-bordós életidegen foltozás... Azért itt egy cimborám az egyenruhában, ahogy éppen megfelelő hátteret talált a rejtőzéshez... keresgéltünk egy ideig és még így is látszik a koma:

Fontos darab még a szintén minden katonának kiadott 70M sisakgázálarc és annak táskája, amit szerintem a kanálgéphez hasonlóan minden magyar háztartásban megtalálhatunk:

Ez a teljesen gumi, szado-mazo boltokban is biztos nagy sikert arató készlet (nem tudom, az enyém nem onnan van, én bolyhos bilincs-párti vagyok...) a nagy baráti Szovjetunió Vörös Hadseregében rendszeresített PMG gázálarc licensze alapján készült, és igen furfangos módja az emberkínzásnak, hiszen a gumi álarctest az izzadt emberi bőrrel gyors és szoros kapcsolatot alakít ki, ráadásul az álarctesten belülről kifelé sem mehet semmi, így az ember azonnal érzékletesen tapasztalja meg milyen amikor a saját levében fő... A szürke rettenethez jár még egy aktív szenes szűrőszelence, valamint páramentesítő szappan. Elvileg a teljes vegyvédelmi készletbe tartozik még egy csodás gumiruha, egy pár csizma és kesztyű is, ezeket még nem szedegettem össze. Minden esetre itt a csomag ahogy nálam konzerválódott. Atomtámadás ellen nem véd, mert nem a vízbűl veszi ki a zokszigént. Teccikérteni?

Az összfegyvernemi kínzókészlet után jöjjön a Néphadsereg büszke, műbőr térképtáskája. Igazából nem tudom büszke-e, lehet, hogy mániás-depressziós, vagy talán csak simán apakomplexusos pszichotikus, eddig elég jámboran tűrte a vegzatúrát. Külsőre egy bájos kistáska, ám ahogy egyre széjjelebb nyitja az ember, rájön, hogy nem kevés agyalás lehetett abban, hogy beleférjen mindaz a motyó és kütyü amit belepréseltek. Személy szerint nekem ezért (is) nagy szerelmem a military stílus: nagyon sok esetben (néha Magyarországon is) a végletekig praktikus, a használhatóságot szem előtt tartó eszközök, ruházati elemek jönnek össze. 
Persze az optimális keverék mindenkinél más, ezt ki kell tapasztalni, és persze az sem hátrány, hogy az ember nem "muszájból" veszi magára a kiadott felszerelést, hanem a saját zsebéből költ arra ami érdekli... a fenét nem hátrány, de a szabadság érzése mégis ott van... Ilyen a térképtáska csukva, rajta az állítható vállheveder, élek a gyanúperrel, hogy a kapcsokkal derékszíjra is rögzíthető:

Ilyen kinyitva, abban a nagy bőrből való zsebben lakik a 39/49M tájoló, ami a II. világháború óta nem változott (ahogy az égtájakat sem zavarta odébb az emberiség katonai-politikai öngyilkossági kísérleteinek hullámzása)

Ahogy ígértem: ott a tájoló ni: A zsineg rajta kiválóan alkalmas nyakba akasztáshoz, így csökkenthetjük a széthagyás lehetőségét. A benne lévő tükröt (bár nem arra való) én leginkább álcafesték felvitelekor használom. Az alsó zsebbe kerülnek a piros és kék színű irónok, vonalzók, körzők, egyszóval tolltartó (van is ehhez megszólalásig hasonló civil tolltartóm az 1970-es évekből, valószínűleg ugyanott készültek mint a térképtáska tolltartói... coccialista lelemény)

Itt már roppantul kifelé csomagolódik a nemzetközi helyzet, ezen a vízhatlan munkafelületen lehetett a lényegi munkát elvégezni, és a megszerkesztgetett, roppant titokzatosan összefirkált térképeket tárolni is.

Töredelmesen bevallom, hogy a térképek olvasásán kívül eddig másra nem volt szükségem, így írni elég egyedi stílusban, ellenség és barát, de még saját magam számára is megfejthetetlenül vagyok képes. Persze készen állok a fejlődésre:

No, de a nyilvánvaló gyengeségeimről és gyengéimről tovább ugorva szeretnék bemutatni egy másik hasznos jóbarátot, aminek a kezeléséhez még tán tanulni sem kell sokat: ez pedig az AK 47/59 bajonett.

Azt hiszem ez is egy igen ismerős darabja a gyűjteménynek, és be kell vallanom, tényleg hasznos is. Persze leginkább nem szuronyként jött jól, hanem sokkal inkább robusztus, masszív kialakítása miatt egyfajta túlélőkésként. A kés markolata bakelit, ahogy a hüvelyre is került egy gumi fogófelület, így pedig ha a pengén lévő hasítékba beakasztottuk a hüvely elején kiképzett kampót, egy olyan drótvágót kaptunk, amivel elvileg áram alatt lévő vezetékeket is elvághattunk. Így ni:

Ezt viszont a military boltokban drága pénzen vásárolt, vagy apu által a Néphadseregből hazamentett darabokkal sem feltétlenül ajánlom, mert 20-30 éve bizony csúnyán elöregíti a gumit, és fő a biztonság!

A késnek egyébként van egy vágóéle, valamint egy fűrészfogas kialakítású éle, bár én szintén az életkora okán, és a penge anyagának ridegsége miatt óvatosan fűrészelnék vele. Természetesen emellett fegyverre is lehet tűzni, kivételt képez ez alól a felderítők, ejtőernyősök által (is) használt AMD 65 gépkarabély. Hogy miért tartozik mégis a képhez? Mert a katonák függetlenül attól, hogy jó-é a fegyverükre, egységesen megkapták. Nincs kivételezés!

Így kivételezés nélkül eljutottunk a gyűjtemény végére, a lábbelihez. A csapatfelderítők mint már írtam (ugye írtam?) nem kaptak ejtőernyős kiképzést, és nem is helyezték ki őket légi úton, mert az ő feladatuk szorosan kötődött a frontvonalakhoz, hiszen ők a frontalakulatok szemei és fülei voltak és azok ma is. Éppen ezért ezek a katonák nem a 65M ejtőernyős bakancsot viselték, mint a mélységi felderítők (egyébként ők sem mindig, ez ízlés dolga volt...) hanem a gyalogsági 65M bakancsot, aminek a talpa kevésbé volt vastag, és hiányzott róla a lábfejpánt. Ez is ismerős lesz az obsitos sokatoknak, egy jól leharcolt, betört példány:

A gyűjtemény egyben viselve mondjuk a '80-as 90'-es évek mélységi felderítő felszereléséhez hasonlítva nagyságrendekkel kényelmetlenebb számomra, ami talán nem véletlen: a felszerelés legnagyobb része a harcos két oldalán kap helyet, a fegyverét a nyakába akasztva hordja, ráadásul maga a kezeslábas hiába vékony, nem szellőzik jól, és egyberuha jellegénél fogva mikor hív a természet, még férfiemberként sem egyszerű lehámozni a teljes harci díszt. Ha választhatok, akkor inkább a 87M ejtőernyős egyenruha köré épülő kócerájt rántom magamra.
A teljes képben helyet kapott még a legénységi derékszíj, a 70M kulacs, és a hatástalanított AMD-65/5 típusú gépkarabélyom is. Nem kis munka volt úgy tekeregnem a fotóapparáttal, hogy ilyen szar szögben kapjam el a cuccot, de rengeteg mindent próbáltam meg bepréselni a képre.

Ha tetszett a poszt, vagy ha nem, nyugodtan osszátok meg, velem pedig a gondolataitokat, sztorijaitokat a témában ha vannak!

Hírhalászat: Lengyel elismerés a roncskutatóknak

Most nem az enyém a főszerep a saját blogomon, és ennek tiszta szívből örülök, mivel a következő hírt láttam az interneten:

"Magas lengyel állami kitüntetésben részesült a minap Magó Károly. A „Bene Merito” érdemjelet Radosław Sikorski, a Lengyel Köztársaság külügyminisztere budapesti látogatása alkalmával adta át – mások mellett – az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis zászlósának, a Szolnoki Repülőmúzeum munkatársának.



(...) A 'Bene Merito' (Jószolgálati Érdemérem) kitüntetést a Lengyel Köztársaság külügyminisztere a hazai és a külföldi állampolgároknak adományozza Lengyelország nemzetközi pozíciójának erősítésében végzett munkájuk elismeréseként. 

Az érdemjelet idén három magyar állampolgár kapta meg. Az egyik, Kovács Vilmos ezredes, a Budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, aki régóta elkötelezett ápolója a lengyel-magyar hadtörténeti örökségnek. Kovács Vilmos méltatásában elhangzott, hogy nagy elismerés illeti meg többek között azért a kiállításért is, amely a lengyel-magyar hadtörténeti kapcsolatokat nagy szakmai igényességgel mutatja be a Hadtörténeti Múzeumban.
Ennek a tárlatnak egy része egyébként a Szolnoki Galériában jelenleg is megtekinthető. Az ezredes segítségével és támogatásával vált lehetővé az is, hogy a jelentős történeti és eszmei értékű, lengyel gyártmányú Mors géppisztoly hazatérhessen Lengyelországba. Elhangzott, hogy az 1930-as években gyártott, 9 milliméteres, ritka géppisztoly átadása a magyar és a lengyel katonai múzeumok együttműködését szimbolizálja.
A két másik kitüntetett személynek is jelentős, a lengyel történelemhez, a lengyel honvédelem és a lengyel-magyar barátság hagyományaihoz való értő és érzékeny viszonyulás elismeréseként, valamint nagy történeti értékkel rendelkező tárgyi emlékek felkutatásának elismeréseként ítélte oda a kitüntetést a külügyminiszter. Magó Károly zászlós, a Magyar Roncskutató Egyesület titkára és Galambos Gábor, a történelem iránt érdeklődő civil személy kutatták fel ugyanis annak a lengyel légierőhöz tartozó Halifax repülőgépnek a roncsait, amelyet 1944. augusztus 26-án Magyarország fölött lőttek le, miközben Varsóba tartott, hogy a harcoló fővárosnak segítséget vigyen. (...)"

Tiszta szívemből gratulálok a kitüntetést elnyerő három szakembernek, és kívánok erőt, egészséget a további munkájukhoz is!

A teljes cikket itt olvashatjátok

WARdrobe szekrény: Mélységi felderítő felszerelés a rendszerváltás előtt és után (1987-1990)

Újra kinyílt a kis ruhásszekrényem, és kipottyant belőle egy olyan összeállítás, amit az egyik leglátványosabbnak és legösszetettebbnek tartok. Ez tulajdonképpen nem is egy, hanem két egyenruha, a módosításoktól függően, és még mindig hazai, bár tulajdonképpen nem egy, hanem két magyar hadsereg különleges alakulatához tartozik. Gyöjjön aminek gyönnie köll, lássuk mit is hordtak a mélységi felderítők a rendszerváltáson innen és túl:

A Néphadsereg mélységi felderítő-gyűjtemény (1987-1989)

Ez a ruházat a Néphadsereg egyik legfeltűnőbb darabja, mivel teljesen terepmintás. És barettes. És ejtőernyős. Egyszóval már a rendszeresítés idején, azaz 1987-ben is igen látványos jelenségnek számított, amellett, hogy igyekeztek új, praktikusabb megoldásokkal felhasználóbarátabbá tenni az egyenruhát. No de lássuk is miről van szó:

A 87M ejtőernyős barettsapka:

A világ összes különleges alakulatának megvannak a maga elit jelleget erősítő ruhadarabjai, a legtöbbjüknél ez általában a barettsapka valamilyen színben. Nálunk sem volt ez másképp, bár érdekesség, hogy a magyar viselettörténetben a barettnek csupán a II. világháborús Magyar Királyi Honvéd Légierő hajózóinál volt előzménye.

A mi barettünk színe a zöld lett, ami hagyományosan a lövész fegyvernemi színt jelöli itthon, bár az árnyalat talán utalhat némiképp az osztrák-magyar vadászalakulatok fegyvernemi színére is, a megfejtést tuti nem az amerikai "zöldsapkásoknál" keresem (editor's note: a felderítők fegyvernemi színe most a fehér - de nem hordanak fehér barettet).
A sapkát több részből varrták össze,  és kétoldalt fém szellőzőgurtnik is akadnak. Méretre egy szűkítőzsinórral lehet állítani, ha kell. A sapkajelvényen a Magyar Néphadsereg címere látható, mely egy szárnyakkal ékesített ejtőernyőbe foglalva jelenik meg terepmintás háttér előtt. Létezik egy ennél sötétebb szín-összeállítású jelvény is ugyanezekkel a motívumokkal. Ő itt a jelvény:

A barett elég viseletes, látszik rajta, hogy nem egy irodai rohamosztag használta, számomra ez külön értéket ad a darabhoz. A barettek gyakorlati hasznáról itt már beszéltem, ezen aza tudat sem változtat, hogy most más jelvény van a darabon. A szenvedés minőségén annyit hangol, hogy a posztónak-filcnek van egy jellegzetes, a műszálastól eltérő szellőzési tulajdonsága, így ha választhatok, én inkább egy ilyen posztóbarettet részesítek előnyben. a fejet persze pont ugyanúgy védi mint a többi, de jobban szellőzik egy fokkal.

A 87M ejtőernyős egyenruha:

A zubbony mintája az M1949/82 azaz ismertebb nevén "rábaterep" álcaminta. Teljesen szubjektív véleményem szerint a kárpát-medencei éghajlati sajátosságokat remekül kiaknázó erdei terepminta, főleg ősszel. Az egyenruhát sokan és sokáig gyártották, az enyémet konkrétan 2002-ben. Színben lehetnek eltérések, de maga a minta változatlan, és gyártottak belőle sátorlaptól overálon át kísérleti barettsapkáig mindenféle hivatalos, és még több fajta utólagos "civil" darabot, főleg a természetjárók, és a fizikai munkát végzők körében mivel egyrészt nem koszolódik (a fenét nem, csak nem látod) és elég strapabíró anyagú, emelllett pedig olcsón elérhető... volt anno.
A zubbonyon két mellzseb található, melyek húzózárral (népiesen cipzárral) záródnak. Ez azért jó megoldás, mert nem akad bele semmilyen felszerelésbe, és szinte hermetikusan zárja a zsebet, és azért rossz, mert egy elromlott cipzárat nem lehet harctéri körülmények között javítani, míg a leszakadt gomb megreparálásához csak tű, és cérna kell. Valamit, valamiért.
A zubbonyon az ejtőernyős rendfokozati jelzésnek (nem tudtam eddig rájönni miért, de "lepkének" hívják...) a bal felkaron alakítottak ki helyet, tépőzárral lehet rögzíteni. Ez is lepke:

Meglepő módon (?) a tépőzárnak sem tesz jót az idő múlása, a sok fel-le pakolászás.
A tépőzár mindkét oldala, de különösen a "bolyhos" fele gyorsan kikopik, és ezen a folyamaton az eső, sár, természeti viszontagság csak gyorsítani tud. Itt egy közelebbi kép a mellzsebről és a "lepkefészekről":

 

A zubbony elöl patentokkal záródik, valamint az ujjak végeit is így lehet méretre állítani és a vállszalagokra is jutott egy-egy. A rézpatentok nem könnyen adják meg magukat, elég tartós darabok, nem is nagyon tudnak útban lenni, viszont ugyanaz áll rájuk, mint a húzózárra: ha egyszer mégis úgy döntenek, hogy elválnak az útjaink, igen nehéz lesz pótolni őket. 

  

Egyébként a patentokat ehhez a darabhoz az olasz Fiocchi nevű cég szállította, a nevük biztosan nem lepkét jelent. Utánanéztem, pelyhet.

  

 

A nadrágról: Természetesen ez is passzoló rábaterep mintában készült, a legutolsó őszi divat szerint és csupa komfort: van neki két combzsebe, valamint két bevágott zsebe, melyek mind-mind húzózárral zárhatóak és tágasak. Ez itt az egyik combzseb. Tényleg nagy:

A nadrág szára gumis, így nem lobog körbe, vagy akad be mindenfélébe - míg a gumi tart. Nekem hiányzik a nadrágról a 65M gyakorlónadrágokon megszokott kanálgépzseb, de ez szerintem csak magánszívfájdalmam. 

A nadrág kifejezetten nagy kényelmi találmánya a derékszűkítő, amivel a legénységi derékszíj mellett még egy esélyünk van a magunk képére és hasonlatosságára formálni a nadrágot. Ez a zöld madzag volna a csodafegyver amivel térdre kényszerítettük a NATO-t:

Ha már csodafegyver: volt egy valóban titokban tartott eszköze a Néphadsereg mélységi felderítőinek, amit egészen a 90-es évekig használtak, ám csak a '70-es '80-as években gyártottak (akkor sem sokat, csak pár ezer darabot két etapban), ez pedig a Magyar Néphadsereg tokból dobható felderítő rohamkése. 

A kés teljes hossza 32 centiméter, ebből körülbelül húsz centi a penge. A kés markolata műanyagból készült, a fogásbiztonságot a recézett (inkább "bogyózott") markolatfelület adja. A kés maga egyélű, és a derékszíjról lekapcsolható. A pengében és a tokban is egyező fegyverszám szerepel, így nagyjából követhető, hogy mennyi készült belőle, hacsak nincs valami grimbusz a dologban. Én kétezer-valahányszáznál magasabb számozású darabot nem láttam, és a szám előtt általában vagy egy A, vagy egy B szokott állni, így legfeljebb 4-5 000 ilyen darabot gyárthattak le. Annyira titkos volt állítólag a létezése, hogy a katonáknak csak dobógyakorlathoz adták ki, ennek a legendának a hitelességét eddig nem tudtam kibogozni. Az biztos, hogy 1993-ban egy késekkel foglalkozó katalógusban Steven Dick cikket is közölt a tőrről. Igaz, hogy szerinte 1954-ben volt itt felkelés (volt több is, minden reggel legalább egy össznépi!), de legalább azzal zárja sorait, az amerikai katonáknak már nem kell többé rettegniük a magyar felderítők dobótőrjeitől, és a világ talán békésebb hely lesz. Ámen.

A penge elég rideg, rugalmatlan, és az élszalag remekül törik, így egy ideje nem használom célbadobásra a darabot, de gyakorlott kezekben veszélyes tud lenni, ezt egy nálam ügyesebb kezű szakember bemutatója alapján bizton állíthatom. Itt van szétszerelve. Nem a szakember, a tőr. A kis fémkampós fül megy a derékszíjra, a tok a késsel a kézbe, a kés meg a levegőbe. Nem összekeverendő:

 

Fontos felszerelési darab még a deszantos gyalogsági ásó, ami már többeknek ismerős. Ez nem volt sem titkos, sem tokból dobható, csak egyszerűen kompakt. Ilyen kinyitva...

...és ilyen becsukva, a tokban:

Eredendően egy fémhuzal tartja össze a nyél két részét, ez azonban az idők folyamán hihetetlen gyorsan elkopik, és a fotózás pillanata volt az a lélektani momentum, amikor az összesodort fémszálak G-mollban pendülve megadták magukat, így azóta még kompaktabb darab. Ettől eltekintve nagyon jól használható eszköz, a feje állítható, kapaként és ásóként is működik ha kell. a tok övre fűzhető, de belefér a következő darab, a 87M felderítő hátizsák első zsebébe is. Most, hogy beharangoztam, jöjjön ő:

A 87M felderítő hátizsák egy nagy, nehéz, és magát vízállónak képzelő tatyó. Hogy mégis miért szeretem? Mert nagy, nehéz, de jól oszlik el a súlya, és bizony előrelépést jelent a málhazsákos megoldáshoz képest. Ennél nagyobbat csak egyetlen másik, a továbbiakban bemutatott rendszer alkotott - a hazai viszonyok között.

Eredetileg volt neki fémváza is, de azt a felderítők olyan sebességgel hajigálták el (nyilván okkal) hogy ma már elég esélytelen találni. Szintén rendszeresítettek hozzá szép patyolatfehér téli álcahuzatot, azt sem találtam eddig emberi árban, csak hátizsákostól - sokért. Hogy miért ilyen drága az egész, arra majd még lejjebb kitérek.

A képen látható zsáknak van sok-sok már-már MOLLE-előképként is értelmezhető akasztó-bujtatófüle, fém D-gyűrűje, úgyhogy teret ad a kreativitásnak. Emellett az elején található zseben kívül (amiben elfér a deszantos gyalogsági ásó, vagy a csajka-kulacs-szett is akár) van egy jó nagy, ráadásul bővíthető "pocija" amibe ügyes rendszerzéssel belefér két szovjet gépesített lövészezred is.

A számomra nagy számot a párnázott hátrész adja ami mögé szintén lehet pakolni sátorlapot-pokrócot effélét) és azok a keresztpántok, amiket ha jól meghúzok, stabilan áll az egész rendszer a hátamon. Itt a zsák hátulja:

Én mondtam, hogy nagy. Fontosabb darab viszont az, ami most jön, hiszen a katona fegyveres szervrendszer, a fegyverhez való lőszert pedig valahol tárolni kell. Így most a sokak által ismert és kevesek által szeretett műbőr AK-tártartót mutatom be:

 

A tártartó anyaga nem narancsbőr, bár a kép ezt sugallja, hanem világosbarna műbőr. Van neki két zsebe a tisztítókészlet tárolására, és öt egymástól elválasztott rekesze a 30 darab lőszer befogadására képes íves szekrénytárak tárolására, amiből a magyar katona ötöt vitt magával ha nagyon muszáj volt neki, ebből egyet a fegyverben, úgyhogy igazából az öt rekeszből csak négyet használt ki a katona. Belül az egészet két műbőr fül teszi vízállóvá és nehezen használhatóvá.

 

Az egész szerkezetet övbujtatóval és vállszíjjal kell hordani, így biztos nem mozdul semerre... vagy mégis, ráadásul ha a derékszíj éppen nadrágszíj is (és szinte mindig az) akkor a tárakkal teli tártartó minden lépésnél-esésnél húzza a nadrágot lefelé. Nem szeretem. Viszont itt egy kép a belsejéről, én (az egyik kedves ismerősömmel ellentétben) még nem töltöttem fel tárakkal az egészet szép szabályosra, nem éreztem eddig sietősnek. Ebből kell még négy majd:

  

A katona a tűzharcon kívül a közfelfogással szemben sokkal több időt tölt várakozással, így a most következő, valamilyen mennyiségben minden magyar háztartásban megtalálható daraboknak vitathatatlan és örök helye van a folklórban. Ezek pedig a kanálgép, a 65M csajka, és a 70M kulacs.

A kanálgép a Magyar Néphadsereg azon kevés remek fejlesztése között van, ami világszínvonalú. Ezt biztosan állítom, miután elég ideig használtam amerikai étkészletet ahhoz, hogy értékeljem a magyar rivális erényeit. Ugyanez igaz a német és a cseh hadseregekre is, tudomásom szerint ők rendszersítették ezt az "étkezési multitoolt" még (bár láttam civil variánsokat is IBUSZ, MALÉV, meg egyéb jelzésekkel és jelzések nélkül is a mai napig felbukkanni). Az igen sokoldalú és praktikus eszköz négy fő elemből áll, van neki egy kanala, kése, villája, és egy ezeket összefogó, konzervnyitóval is felszerelt kerete. Ennél több talán nem is kell egy "remek" löncshúskonzerv felbontásához (bár kövezzetek meg: én szeretem...). Ja! Az enyémnek van még egy vízhatlan tokja is, ami szerintem munkásőrileg kerülhetett a szetthez, minden esetre hasznos darab az is.

A kulacs kerek, és nincs egy literes. Bevallom "éles" helyzetben nem szorultam eddig rá, hogy használjam, így nagy tapasztalatom még nincs vele, de amikor iszok belőle, kifejezetten zavaró a nagy szája. Van neki egy fém akasztója, amivel mindenre rá lehet aggatni, hogy szabadon lobogjon. A derékszíjra én nem szoktam, azt húzza már elég súly így is.

A csajka egy az egyben követi a II. világháborús szovjet csajka formavilágát, ami viszont a német csajkákról vett mintán alapul, így miután két vezető világhatalom hadseregének megfelelt, mi sem panaszkodtunk rá. Van egy alsó mélyebb edény a folyékony tápláléknak (ha hígabbra sikerül leves, ha összeáll főzelék), rajta drótból hajtott akasztó, felakasztásilag, és egy sekélyebb tálka szilárdabb halmazállapotú konyhaművészeti bűncselekmények szállítására. Jobb esetben pedig a kenyérnek. Ez utóbbin egy behajtható fül segíti a koordinációt. Külön érdekesség, hogy a kulacs szépen beleillik a csajkába, így együtt veszíthetjük el a kettőt ha akarjuk, ha nem. Itt épp azt hiszik nem látom őket, és suttyomban összebújnak, a szegény csajkafedél meg csak nézi a pajzánkodást:

Következő darabunk akkor hasznos, ha éppen szeretnénk megtalálni a frissen ledobott ellátmányt. Ez a darab ugyanis az R-255PP névre hallgató szovjet eredetű vevőkészülék, ami akkora, mint egy pár dingókutyavese. A teljes boldogsághoz szükség van hozzá az ejtőernyőn ledobott szeretetcsomagban eldugott R-255RP, vagy R-314 adóegységhez, ami periodikus jeleket kibocsátva egyfajta "military marco-polo" játékban csalogatja a gyűjtögető deszantost a helyes irányba. A szerkezet műanyag házban lakik, van rajta két tekerentyű és egy csavarantyú (Nem röhög! Ez szakkifejezés! Úgy tudom...), ezekkel lehet a megfelelő hullámhosszra tekerni-csavarni az okos kis gépet. Nekem kifejezetten tetszett, hogy a fülhallgató csak féloldalas, így miközben a teherkonténerrel bújócskázom, azért hallom a környezet más neszeit is. Az sem hátrány, hogy a fülhallgatót egy gumiszalaggal rögzíthetem a homlokomon, így mindkét kezem szabad a keresgélés közben. Hurcolni két bőrszíj segítségével lehet amiket én vállon és derékon vetek át, hogy ne verődjön ide-oda az erre feltételezéseim szerint igen érzékeny eszköz. A fedlapon ékes szovjet nyelven le van írva mindenféle, amit ha nagybátyám ráér és kedvet kap hozzá én is meg fogok tudni, vélhetően nem Dosztojevszkij-idézet, de csak abból gondolom, hogy nincs idézőjel.

Az érdeklődő Olvasóim itt találhatnak bővebb információt a darabról, férfiasan bevallom, nem akarok olyat leírni, amit én sem teljesen értek. Ez itt a masina oldalról:

És a "perifériák":

Fontos és jellegzetes még (itt azt hiszem már mindenre elsütöttem ezt a közhelyet, de mégsem írhatom, hogy "jelentéktelen" arra ami nem az) a magyar mélységi felderítők ejtőernyős ugróbakancsa, a 65M ejtőernyős bakancs.

Ez a szépség sokban hasonlít az alapját adó 65M gyalogsági bakancshoz, de mégis más. A fő eltérést a bokaszorító szíj adja, ami nem kínzásra lett kitalálva (eredetileg...) hanem az ugró lábfejét-bokáját hivatott védeni. Az, hogy mibe akadhat bele a szíj gépelhagyáskor, látható módon nem sokakat érdekelt. 

Emellett a bakancs talpa jóval vastagabb és merevebb is mint a gyalogsági változaté, ez a földet éréskor hasznos legalábbis a tervezők szerint. A bakancs gyakorlati hasznán még mindig vitázunk-agyalunk nálam sokkal okosabb és több ugrást letudott emberekkel, ha Nektek van a téren tapasztalatotok-véleményetek, ne fogjátok vissza magatokat!

Az én darabjaimat (kettő pár is van) az 1970-es években gyártották és mindkettőn megtalálható a síléc felcsatolását elősegítő sarokvájat, és a szögletes orr, így még modulárisabb a darab. A családi legendárium szerint ezt az extrát egy hivatásos tisztként magas polcon szolgáló -egyébként igen joviális és kedves- rokon találta ki, aki szenvedélyes sífutó volt, és fontosnak tartotta azt, hogy a katonák télen képesek legyenek a körülményekhez alkalmazkodni. Én eddig senkit nem láttam, aki a 65M gyalogsági, vagy 65M ejtőernyős bakancsához próbálta volna ki a síléceket, de talán majd most!

Egy szó mint száz, ez a bakancs minden használhatatlansága ellenére mára keresett gyűjtői objektummá szelídült, így az ára is egyre borsosabb, mint minden olyan darabé, ami "elit", vagy "felderítő", vagy "deszantos".

 

Van még egy érdekes darab, mielőtt rátérnék a '90-es évek változásaira, ez pedig a Magyar Néphadsereg egyik legjobban eltalált ruhadarabja (szettje?) a 87M téli kabát:

Itt teljes pompájában, raktári állapotában látható, itt is főszerepet kaptak a húzózárak, és patentok, viszont nagyon jól lehet benne mozogni, és a kivehető (valamint berakható) téli vastag vattabélés műszőrme gallérral (és térképzsebbel) ideális téli viseletté teszi. Egyetlen fenntartásom a színével van, ami viszont érthetőnek mondható, ha a hideg őszre gondolunk, és kínál a kollekció megoldást erre is. Ám most jöttem rá, hogy nem fényképeztem ki Nektek a 82M Összfegyvernemi Védőkészlet pajkos nevet viselő darabot, amit mifelénk csak "hálózsákként ismernek. Ezért most elmesélem Nektek:

Ez a darab egy a fenti téli ruha steppelt bélésével megegyező anyagú-színű karos hálózsákból, és egy hozzá tartozó vízhatlan, kifordítható "susogós" huzatból állt. Ez utóbbit lehetett remekül poncsóként viselni végszükség esetén, ráadásul míg az egyik oldala "rábaterep", addig a másik hófehér, így télen is jól rejt. Annyi a baja neki, hogy igen zajos, zörög-susog, így tényleg csak vizuálisan álcáz, be azt jól. Senki nem jön rá, hogy a felderítő-csoport merről susogja össze a célpontot. Emellett elvileg szükségsátrat is lehet belőle építeni, úgyhogy univerzális "kis" darabja a gyűjteménynek.

A kép alján lévő két "légypiszok" a kabát zsebeiből került elő: egy 1975-ös egyforintos érme, és egy még bontatlan Algopyrin tablettát sikerült szereznem. Mint látható, a bélés raktári állapotú, címkézett, sosem használt. A kabát masszív jellegét elnézve azt hiszem, nem feltétlenül polcon pihen majd a darab, hordásra is kiváló.Ez remek végszó, így lássuk egyben a cuccot, egy 62M legénységi inggel, egy AMD-65/5 gépkarabéllyal (ami hatástalanított, erről igazságügyi fegyverszakértői igazolással is rendelkező darab, tartása nem engedélyköteles!) és egy szovjet deszantos "csuklóiránytűvel" amit a csuklón a legkényelmetlenebb hordani, így én a hátizsákra szoktam feltenni, ott kéznél van, de útban nincs.

A Magyar Honvédség mélységi felderítő-gyűjtemény (1990-199?)

Jó kis kérdőjellel indítok, mert a felszerelés egyes darabjai bizony máig sem koptak ki a használatból. Ígérem rövid leszek, mint a kígyó, mely a síneken át ment dolga után, és csak egy-két eltérést mutatnék be egy kép segítségével:

Mint talán látszik, itt akad pár új felszerelési darab. Első körben a legfeltűnőbb a tévesen "87M"-nek gondolt málhamellény, hiszen (bár mintája tényleg "rábaterep"), valójában az 1990-es években fejlesztik ki és kerül először a felderítőkhöz nagy számban. Nem akarom újra feltalálni a spanyolviaszt, itt MINDENT megtaláltok erről a málhamellényről amit tudni szeretnétek, vagy érdemes. Megéri áttúrni a kommenteket is.

A másik eltérést a barettsapka mutatja. Az új rendszerben új sapkajelvény került rá, ami (jellegzetesen magyaros helyzet) nincs rendszeresítve, ám mai napig előszeretettel hordják variánsait, és tulajdonképpen hivatalos sapkajelvénynek is tartják a felderítők. Ki mer szólni nekik, hogy tévednek? 

Nekem is sok sörömbe került mire erre egy volt felderítő cimborával (ő többször fizetett az igaz...) rájöttünk, és kevés csúnyább dolog van a kocsmában veszekedő, szabályzatokat és évszámokat citáló hagyományőrzőknél. 

Hovatovább maga a barett sem magyar, mivel a katonák közül sokan inkább saját zsebből military shop-okban vásároltak zömében használt német barettsapkákat, a szintén ott vásárolt felvarrókhoz. Az enyém is így lett magyar felderítő sapka, majd került hozzám. A "nem rendszersített" felvarrókból egyébként létezik legénységi (barna) tiszthelyettesi (ezüst) és tiszti (arany) kiadás is a képen látható "csökkentett láthatóságú" fekete-zöld darab mellett, és ez utóbbiból is láttam olyat amin a fekete "álcafoltok" már nem jelennek meg, csak a címeres ejtőernyő egy zöld  háttér előtt... ennek oka az lehet, hogy mivel nem rendszersítették, így senki sem írta le hogyan is nézzen ki, milyen színekből kell álljon, jobbára a 87M sapkajelvény kapott új címert, így lesz még pár metamorfózisa a darabnak. Én kifejezetten várom a lila-pink gyerekjáték-osztály kamuflázsos kiadást... de nem akarok ötleteket adni senkinek.

A képen előkerül még az ejtőernyős rohamkések egy másik fajtája, abból is a gyakorló változat, ami tokját tekintve szabványos AK-bajonettokban kap helyet, és tulajdonképpen csupán abban tér el a bajonettől, hogy nem lehet fegyverre rögzíteni, valamint élszalagja két oldalról élezett. Fogásra és egyensúlyra a gyakorló darab azonnal belopta magát a szívembe, sajnos eredetihez eddig nem volt szerencsém, mert nem nagyon adják el az emberek. Addig is remekül lehet kenyeret kenni ezzel is, másra nem jó, csak szép.

Itt egy másik cikk a mai MH. 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj elődeiről, a magyar ejtőernyős fegyvernem kialakulásáról és II. világháborús fegyvertényeiről. Valamint két nóta, az első a II. világháborús ejtőernyős induló, a második meg manapság danolt verzió. (bár szerintem a "honvéd ejtőernyős-vadász" erősen a német hatás jeleit mutatja, így lehet, hogy a szöveg korábbi...) NÓTA!

II. világháborús magyar ejtőernyős induló

Mostani ejtőernyős induló 

Osztán ha tetszett amit itt láttatok, vagy főleg ha nem, szóljatok hozzá lentebb, és osszátok meg másokkal is a posztot!