A Magyar Néphadsereg csapatfelderítője (1951-1956)

Sziasztok!

Igazán pörgős napokon vagyunk túl, és a magánélet (az miaz?) is közbeszólt, de újra itt vagyok egy ismeret-erjesztő cikkel, ami megint valamilyen formában hadtörténeti, egyenruha-történeti vonalon fog megindulni, aztán érinti a cserebogarak halhatatlanságának kérdését is, és lehet, hogy a végére semmihez semmi köze nem lesz. Szóval nem vállalok felelősséget semmiért, ami most következik!

A mai témánkhoz sokat kellett várnom, hogy ilyen kerek legyen, mert nem egyszerű összeállítani ezt a képet. Mondhatni ez a legrégebbi összeállításom, és ahhoz, hogy ilyen, körülbelül 90%-ig eredeti állapotában sikerüljön, sok idő, türelem, segítség, és persze némi pénz is kellett…

Egy szó, mint száz, 2014. 04. 13-án Zsámbékon sikerült terepre vinnem az 1950-es évek első felét felidéző magyar csapatfelderítő egyenruhámat egy rendezvény keretén belül. Hogy mi is az érdekessége a korszaknak?

Természetesen a sztálinizmus magyarországi dübörgése, és a nukleáris III. világháború víziója. ez a kettő együtt nagyban segítette az ejtőernyős és felderítő fegyvernemek újraéledését, hiszen a világ proletárjainak szabadságát csak úgy lehetett kivívni, ha a nyugati agresszorok atomtölteteit minél előbb lokalizálják, megsemmisítik, a dolgozó nép szelíd, önvédelmi atomrakétái. 

Ebben volt nagy szerepe a felderítő, és ejtőernyős fegyvernemeknek, és ennek az alapjait kezdték lefektetni az 1950-es években, és ebből a gondolatból fejlődött ki az 1980-as évekre a mélységi felderítés hazai feladatrendszere és eszköztára is. 

A Magyar Népköztársaság számára Moszkvában aktuálisan kijelölt ellenség az 1950-es évek elején (az állandó főgonosz Románia mellett) Tito Jugoszláviája volt, akik okosan a nagy és dicső (1953-tól: -emlékű) Sztálin Szovjetuniója mellett azért Truman, majd Eisenhower USA-jával is igyekeztek jóban lenni. Két segget egy lóval pedig igazán nem egyszerű megülni, legalábbis nem egy totalitárius rendszer kebelében, már csak ezért is megéri elismerően biccenteni Tito partizánisszimusz merész hintapolitikájához. 

Az már más kérdés, hogy a ’90-es évek széthulló Jugoszláviájában éppen emiatt egyaránt akadt nyugati és keleti ölőszerszám dögivel...

No de visszakanyarodva az 1950-es évek csengőfrásztól terhes hazai légköréhez, a csapatfelderítők feladata ellenségképtől függetlenül egy adott katonai alakulat (ezred, hadosztály) frontszakaszán információt szerezni az ellenség elhelyezkedéséről, szándékairól, gyenge pontjairól, amit aztán támadásban, és védekezésben is remekül ki (vagy alá) lehet aknázni. Éppen ezért a csapatfelderítők ritkán mennek be 100 kilométereket az ellenség vonalai mögé, tehát számukra nem létszükséglet az ejtőernyős ugrás, mint kirakási mód, viszont a többit (gépjárművel, gyalog, vízen, lovon, szamáron, öszvéren, csincsillán stb.) igen komolyan megtanulják, mint ahogy még sok fontos különleges tantárgyat, mint álcázás, túlélés, pusztakezes harc, és a többi közelebbről meg nem nevezett ördöngösség.

A csapatfelderítők egyik legizgalmasabb ruhadarabja vitathatatlanul az 1951M álcázó kezeslábas, ami a korszakban három színösszeállításban volt elérhető, erről már bővebben is írtam, de a lustábbak kedvéért ide is áthozom, hogy létezett „őszi/zárt terep”, „tavaszi/nyári/nyílt terep” és fehér „hóálca” kiszerelésben is. A pikáns az, hogy bár dübörgött a hadiipar, a mintás ruhákat nem egységesen osztották ki, hanem alakulatonként fele-fele arányban, a raktári anyag kímélése érdekében. Aztán a gyakorlatban úgyis mindenkinek jutott mindenféle, de érdekes gondolat, hogy az egység fele csak mezőn bújhat el, míg a többieknek az erdő maradt az igazi terepe. 

Az összeállításban én az 1951M „őszi/zárt terep” kezeslábast használtam, mert az eddig nem került még elő, csak amikor bújócskáztam. 

A ruha alá sunyiban felvettem egy korabeli szovjet katonai nadrágot, ami kissé anakronisztikus (bár szabásában megegyező), de roppant kevéssé látszott, valamint muszáj is volt, mert nincs magyar gatyám. 

A habtestemet felülről az 1950M legénységi ing ingzubbony (gimnasztyorka) fedte, ami már sokkal korhűbb megoldás. A lábamra felhúztam egy olyan csizmát, amiről sokáig azt hittem, hogy magyar utászcsizma, de műveltebb emberek kiigazítottak, hogy csehszlovák a csizmám. Cseréje pénzfüggő, de folyamatban van!

A katona ruházatának fontos része, eleme a fejfedő. Úgy is mondhatnám, hogy a katona sapka nélkül nem sapka. Az én esetemben a fejfedő egyrészről egy magyar 1950M legénységi sapkajelvénnyel korhűvé varázsolt szovjet pilotkát, azaz ködvágó sapkát takart (nem véletlen a sok szovjet felszerelés, hiszen az 1950-es években a Magyar Néphadsereg a Nagy Testvér divatját követve öltözködött, a „magyaros” egyenruházati elemek szinte teljesen eltűntek), másrészt pedig egy 1950M rohamsisakot, amit megint csak a szovjetek II. világháborús sisakja „ihletett”.

A felszerelés része egy legénységi derékszíj, azon pedig mindenféle hasznos eszköz, mint például az 1949M utásztőr. Vagy ejtőernyős tőr. Vagy napostiszti tőr. Mindenre használták, jobbára körbejárt a seregben, mert túlélőkésnek életképtelen, harci késnek pedig az anyaga miatt nem megfelelő. Formavilágát tekintve pedig az I. világháborút idézi. 

A derékszíjon (ami varrott, és nem szegecselt, ahogy annak akkoriban lennie kellett) helyet kapott még az 1950M gyalogsági ásó, ami megint csak a szovjetektől kölcsön kapott dizájn mentén haladt. Kínosan ügyelve az egyformaságra. Ez egyébként az összképben is annyira jól sikerült, hogy a zsámbéki rendezvényen többen is megkérdezték tőlem "Te! Neked nem oroszul kéne beszélned? Úgy lennél autentikus szovjet katona!"

Ugyanígy a derékszíjra került az 1948M  pisztoly (a szovjet TT-33 hazai variánsának) tokja is, ami formavilágában a Horthy-korszak pisztolytokjait idézi, és semmiféleképpen nem alkalmas a pisztoly tárolásán kívül más gyors, taktikai mozgásra. Igaz, ekkor ez még nem is volt cél.

Jutott még hely ott az 1948-ban a Magyar Néphadseregben (és a Rendőrségnél, és a Határőrségnél, 1956 október-novemberében a pesti srácoknál, majd később a Munkásőrségnél) rendszeresített 1948M géppisztoly tártáskájának is, amibe a 71, vagy erősen megtaposva akár 75 lőszer befogadására alkalmas csigatár kapott helyet. 

Egy gondolat a csigatárról: NEM DOBTÁR! Mertmivelhogy, a lőszerek heggyel előre, csigavonalban elrendezve várják rövid földi pályafutásuk kirobbanó fénypontját, innen a név. 

Ha már lőfegyverek: az 1948M géppisztoly egyenes magyar koppintása a szovjet PPS-41M géppisztolynak, némi apró gyártási változtatással, amit csak nagyon avatott szemek vesznek észre. Ilyen pl. a sátorvas kialakítása, a fatus anyaga, no meg a származást jelölő beütők is. Egy gondolat a PPS-41M géppisztolyról: NEM PPSh! Az angolszászok nyelvkészletében az „S” betű az „SZ” hanggal egyenértékű, míg az „Sh” adja ki az „S” hangot. Ami a PPS nevében a tervezőt, Spagin bácsit jelöli. Fegyverzetnyelvészeti félóránkat hallották.

Van még egy felszerelési darab, amiről nem szóltam. Ő pedig nem más, mint az 1949M ejtőernyős hátizsák. Egy csoda… az alapötlet nyilván az ejtőernyősök számára fontos „sok hasznos dolog kis helyen is elfér” alapelv betartása lett volna, ezért született meg ez a három részből összehajtható szörny. amibe kötszertől sátorlapon át, kulacsig, kézigránátig mindennek be kell férnie. Párnázás sehol, viszont ha összehajtom hurcoláshoz, akkor a kulacs óhatatlanul fejre áll benne. Vagy ha széthajtom, mivel a zseb hordhelyzetben fejjel lefelé áll. Ehhez jön még, hogy a csajkának nincs kialakítva rögzítési pont vagy zseb, így azt a roppant ergonomikus vesetálat is pakolhatom a hátam mögé, hogy tuti leverje a saját, igazi vesémet. Az irigy dög. 

Eleje

Hátulja

Kinyitva

Persze igazságtalan lennék, ha nem írnám le, hogy eddig nem találtunk hivatalos utasítást arra vonatkozóan, hogy mi hová kerül ebben a zsákban, így csak találgatni tudunk az alapján, hogy mi hol "kényelmes".

Nagyjából ennyi lenne az 1950-es évek első felének csapatfelderítő összeállítása, igazából egy roppantul kényelmetlen, szokatlanul bumfordi összeállítás, aminek gyűjteményként vannak még gyerekbetegségei, apróbb hiányosságai, de alapvetően viselésre kész. Már ha valaki azt szereti, hogy rossz neki egy egyenruhában. Persze ettől még vitathatatlanul látványos, egyedi felszerelés. Már ha valaki azt szereti, hogy lépten-nyomon szovjetnek nézik.

Ha tetszett az összefoglalóm, dobj egy lájkot, megosztást, ha nem, akkor vitatkozzunk! Köszönöm, hogy elolvastad!

WARdrobe szekrény: 1956, Budapest

Tudom, egyáltalán nem ma van az évfordulója, vagy egyáltalán, miköze sincs a dübörgő nyárhoz, de a légoltalmi gyűjtemény fejlesztésével felszabadult bőrkabátot egy alakuló 1956-os képhez használtam fel. Nem mintha előtte ne lett volna ötletem, egészen pontosan egy 1953-as pufajkát használtam hozzá, de annak úgy fest új küldetése lesz, így jött az 1940-es évekből ránk maradt bőrkabátom, ami már volt minden, csak még akasztott ember nem. 
Az alapot a kutakodáshoz most is Romsics Ignác professzor úr remek könyve, a Magyarország Története A XX. Században című átfogó munka adta. Emellett jó hasznát vettem a Szalay Hanna által összeállított 1956 Sajtója október 23-november 4 című forráskiadványnak, mely többek között röplapok, újságok, felhívások, közlemények releváns részleteit, és a Kossuth Rádió napi adásainak teljes szövegét is leközli, egyszóval nagyon alapos, és semmit nem kommentál. Használtam még bizonyos fokig a Győri László által összeállított Piros a Vér a Pesti Utcán című verseskötetet is, ezekből a korszellemet, az utca hangulatát jól ki lehet bogozni. Mindenkinek fokozottan ajánlom itt is, hogy nézzen utána mindennek, mielőtt belekezdene akár egy olyan zűrzavaros és "egyszerű" összeállításba is, mint az 1956-os.
A képanyagot az internet szolgáltatta nekem, és Nektek is.
Indításképp egy érdekes kép: az itt látható forradalmár fegyverzete némiképp eltér a "megszokottól", hiszen a derekára fűzött két darab 42/48M "Vécsey" támadó (nyeles-) kézigránát mellett egy szovjet AK-47-es gépkarabély 48M karabély van a kezében. 
Nem sokan tudják, vagy gondolnak bele, de az 1947-ben kifejlesztett, a Vörös Hadseregben 1949-ben rendszeresített, mára pedig legendássá lett eszközt Budapest utcáin vetették be először a beavatkozó szovjet csapatok. Hogy mégis miért nem ez a fegyver 1956 szimbóluma? Egyszerűen azért, mert a lőszere nem felcserélhető a Magyarországon is használt 1948M géppisztolyéval, ami a szovjet PPS 41 géppisztoly hazai variánsa, amihez szó szerint hegyekben állt a lőszer a különféle raktárakban, legyenek azok rendőrségi, üzemi őrségi, vagy katonai raktárak. Az biztos, az öreg Kalasnyikov nem ebbe betegedett bele. 
A felkelőn a civil ruha és a katonai elemek érdekes keveréke figyelhető meg, nagy divatja volt a szintén katonai raktárakból összegyűjtött pufajkáknak, amelyek megint csak szovjet mintájúak, mint akkoriban a Magyar Néphadseregben nagyjából minden és bármi. A karján kötést visel.

UPDATE: Többen is jeleztetek a fenti kép kapcsán érdekességeket. Az egyik Olvasóm azt emelte ki, hogy a fegyveren behajtható döfőszurony látható, ami a szovjet M44 karabélyok, és a róluk másolt magyar 48M karabélyok jellegzetessége. 

A másik jelzést a karon viselt "kötés" ügyében kaptam, és valóban, az, amit én jó ideje kötésnek láttam, kinagyítva vízszintesen elég szabályosan hármas osztatúnak tűnik, még ha a színek nem is különülnek el rajta élesen, így valószínű, hogy ez is egy vékony nemzetiszínű karszalag, olyan fajta, amit a továbbiakban bemutatok majd. Minden esetre az igaz, hogy nem ez a kép a legjobb arra, amire használtam, ezért AK-47-ügyben jobban ajánlom a következő képet:

Itt két másik kép, ahol egy másik forradalmár kezében jobban valóban látható a fegyver:

Valamint egy harmadik, amin a Széna téri felkelőcsoport parancsnoka, Szabó János, a legendás "Szabó bácsi" megcsókolja az AK-47-esét emberei körében. Visszaemlékezések szerint nem kifejezetten a fegyvernek szól a hódolat, sokkal inkább "Szabó bácsi" jellemében keresendő a kulcs, mert szeretett az emberei előtt teátrálisan viselkedni, nagy hatású beszédeket mondani, mai szóval kicsit "showman" is volt. Ennek (is) köszönhette, hogy egyike volt azoknak a csoportparancsnokoknak, akik megválasztásuktól kezdve a forradalom bukásáig a posztjukon maradtak, ha nem is konfliktusok nélkül, ami egy 900-1400 fős csoport esetén nem kis teljesítmény, hiszen a "Szénatérieknél" csak a "Corvinközieknek" volt nagyobb a befolyása és a létszáma. 

A következő képen számomra több dolog is érdekes. Első sorban karszalag-ügyben szeretnék néminemű mítoszt eloszlatni: a felkelők nagy többsége NEM hordott széles piros-fehér-zöld karszalagot, ahogyan azt sokan elképzelik. Legalábbis a forradalom kezdeti szakaszában biztosan nem, utána pedig leginkább a Nemzetőrség tagjai, akiknek a karszalagjaira visszatérek még. Egyszerűen azért nem, mert a forradalommá terebélyesedő tüntetések sodrában sokszor nem volt idő ilyen karszalagok legyártására. Éppen ezért a karszalag-viselés erősen esetleges, egyéni ízléstől függő dolog. Ez alól kivételt képeznek a katonák, és a Nemzetőrök, mivel ők egy hivatalos fegyveres testület tagjaként a hadijog vonatkozó szabályai szerint kötelesek voltak magukat jól láthatóan megkülönböztetni a fegyvertelen tömegtől, ez pedig egyenruhák híján (vagy éppen a szemben álló felek egyenruháinak hasonlósága miatt) karszalagokkal lett megoldva. Ekkor kerültek elő a II. világháború alatt fel nem használt légós, vagy munkaszolgálatos karszalagok. Persze ez nem jelenti azt, hogy a felkelők ne igyekeztek volna ezerféle módon jelölni a nemzeti hovatartozásukat, főleg a nyomasztóan sok vörös csillag után.

A képen látható két forradalmáron magyar pufajkakabátok vannak, amikhez tiszti derékszíjakat szereztek, valamint a középen álló lány (a forradalom egyik leggyönyörűbb arca!) egy kis egészségügyi oldaltáskát is magára akasztott, talán kötszerekkel, talán lőszerrel teli. Érdekes a bal szélső felkelő "karszalagja", ami szerintem megegyezik a méteráruboltban ma is kapható nemzetiszínű szalaggal, és a lány sapkarózsája, ami szerintem egy Kossuth-címer lehet. A képen látható fegyverek mind 48M géppisztolyok.

Ezen a képen egy másik "sapkajelvény" látható: a magyar katona lecserélte az ismert és gyűlölt Rákosi-címert a sapkáján egy nemzetiszínű anyagdarabra.

Szintén magyar katona látható ezen a képen Kossuth-címeres kitűzővel, és hatágú rendfokozati jelzésekkel. Az 1956-os Honvédség tagjai ebben is igyekeztek visszanyúlni egy régi hagyományhoz.

Ez a fénykép nagy kedvencem, nem sűrűn látni ugyanis rohamsisakos felkelőt eredeti fényképeken, főleg nem az egyenruha többi része nélkül. A civilek többre becsülték a sapkákat, mint a nehéz 50M rohamsisakokat. Találjátok ki ezek vajon melyik hadsereg sisakjai alapján készültek?

Látszik még egy érdekesség, a géppuskaheveder, jelen esetben a derékon átvezetve. Ez volt az a motívum, amit az 1956 utáni megtorlások során csak gúnyosan "zsiványszokásnak" neveztek, ám gyakorlati haszna volt. A felkelők nagy része nem tudott patrontáskát, tártartót szerezni a fegyveréhez, hacsak nem volt katona, mint vélhetően a jobb oldali férfi (itt jól látható a katonák által viselt karszalag is), így zsebükben, zsákmányolt gázálarctáskákban, vagy pedig a géppuskákhoz hevederekben kiadott lőszert tekerték magukra.

Egy kép a hevederek viseléséről:

A sok fekete-fehér után itt van maga a gyűjtemény, lássuk, mire használtam el a fekete bőrkabátot:

Számomra legértékesebb darabja a legkisebb: a bal gallérhajtókán látható piciny, öreg szalagdarab. Ezt ugyanis nagymamám hordta 1956 vérzivataros napjaiban, és Tőle maradt rám. Azt hiszem méltó helyet találtam neki.

A gyűjtemény egyébként közel 100%-ig eredeti, egyedül a Kossuth-címeres sapkajelvényből vettem másolatot, nekem így pont tetszik.

Fontos elem még az 1950M sisak, ami 1953-as gyártású. Láttam belőle olyan darabot, amire fehér Kossuth-címert festettek, de én meghagyom ilyennek.

A két kézigránát a már emlegetett 42/48M Vécsey támadó kézigránát, mindkettő hatástalanított, gyűjteményi darab. A bal oldali darab 1949-es, a jobb oldali 1951-es gyártású.

Ezen a képen nyújtott töltetként működnek az összecsavart fejek, ezt a kis gonoszságot két-három gránátfejjel érdemes játszani, úgy képes egy harckocsi lánctalpának leszerelésére is. Több fejet nem éri meg összecsavarni, mértéket kell tartani itt is. 

A nekünk bal alsó zsebből egy fegyverolajozó készlet kandikál ki, az "O" jelű szelencébe megy az olaj, a "Zs" jelűbe pedig a zsír. A fegyverek karbantartásával kapcsolatban nem találtam forrást 1956-ra vonatkozóan, csak gyanítom, hogy a fiatal felkelők számára nem ez volt a legfontosabb elfoglaltság, kivéve, ha akadt katonaviselt ember a csoportban, az építőleg hathatott a fegyelem gyors kialakulására, ami nem feltétlenül gond ha az ember tizenéveseket és fegyvereket ereszt össze, MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség: katonai előképzést, és sokféle egyébként is hasznos tudást és vizsgát, pl. jogosítványt, ejtőernyős képesítést, pilótavizsgát, rádiós gyakorlatot, búvárvizsgát stb. széles rétegek számára elérhetővé tevő félkatonai szervezet) ide, vagy oda.

Van itt még egy 1953-as datálású (eszméletlen mennyi mindent gyártottak abban az egy évben) sebkötöző csomagom is, szerintem végszükség esetén még használható is lenne, én legalábbis ismerek olyat, aki nem is egyszer használta, és egyben van.

A derékszíj a korabeli rendszeresített katonai darab, ez tartja egyben az egész vándorcirkuszt.

A nekünk jobb oldali mellzsebre egy korabeli katonakönyv került, ez nevelőapám édesapjáé volt.

Érdekes még a megsárgult, eredeti röplap, ezt szereztem az elemlámpa helyett. Címe: NAGY IMRÉBEN BIZALMUNK és az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság adta ki, dátum nincs rajta. Így szól:

"NAGY IMRÉBEN BIZALMUNK!"

Ez volt a jelszó még kedden, október 23-án.

Ez a bizalom két-három napra megingott, de most erősebb, mint valaha!

Kiderült, hogy Nagy Imre két napig az ávó foglya volt.

Géppisztolyokkal a háta mögött mondta el első rádióbeszédét.
Legújabb nyilatkozatából kiderült, hogy a statáriumot és a szovjet csapatok beavatkozását nem ő rendelte el.

Ezt csak a Rákosi—Gerő-féle gazemberek fogták rá, hogy megbuktassák.

Mi tehát hiszünk Nagy Imrének. De féltve intjük, vigyázzon a nép bizalmára!

Azonnal különítse el magát a hazaárulóktól!

Azonnal takarítsa ki a kormányból a régről itt maradt szemetet,
azokat, akiket joggal vet meg és gyűlöl a nép.

Intézkedjék, hogy a szovjet csapatokat vonják ki az országból!

Intézkedjék, hogy az ávósok ne furakodjanak be az új rendőrségbe!

Nagy Imre helytállását már eddig is sok helyes intézkedés igazolja! Sürgetve várjuk a többit is. Amilyen mértékben Nagy Imre teljesíti a nép jogos követeléseit, bizalmunk oly mértékben fog benne növekedni.

EGYETEMI

FORRADALMI

DIÁKBIZOTTSÁG

Mivel dátum nincs, így csak a szövegkörnyezetből sejthető, hogy valamikor 1956 október 26-28 között íródhatott. Írtam erről az elmúlt pár órában egy kisregénnyi agyalást, korabeli idézetekkel megtámogatva, csak úgy magamnak, vázlatszerűen, de kitöröltem, mert egyszerűen nem tudok ennél közelebbi dátumot adni Nektek az események tükrében, ez a három nap az, amire le tudom szűkíteni a lehetőségeket. Ha van Köztetek olyan, aki közelebbit tud mondani a röplappal kapcsolatban, annak a segítségét nagyon szívesen veszem!

A gyűjteményből vitathatatlanul hiányzik egy 48M géppisztoly, vagy 48M puska, esetleg 48M karabély, csak hogy az 1956-ban legelterjedtebb fegyvereket említsem. Az igazsághoz közelebb áll ha azt mondom, lőttek mindennel, míg akadt lőszer, én viszont szeretnék egy "tipikus" forradalmárt bemutatni, ahhoz pedig nem illik jól az AK-47, vagy a Mannlicher kurtály. Igyekszem majd ahogy lehetőségem engedi beszerezni egy megfelelő, és hatástalanított "vasat" a képhez, lehetőleg olyat, ami más összeállításokban is "újrahasznosítható".

Végszónak itt egy nóta az amerikai Ignite együttestől, annak is magyar származású frontemberétől, Téglás Zolitól. Punk-rock, így nem feltétlenül lesz mindenki ínyére, de én imádom, hogy némelyik számukban magyarul is megszólalnak:

Agyalás: Pár gondolat az "elitizmushoz" és az általunk viselt egyenruhák kapcsán

Egy kicsit ellustultam a jó melegben, mentségemre legyen mondva, hogy sokat gondolkoztam azon, mivel is folytassam. Holnap szépen feltöltöm a fényképezőgépemet, és újabb gyűjteményemet mutatom meg Nektek értékelhetetlen, szétvakuzott képeken keresztül. Ugyanígy alakul a hagyományőrzők belső világát, "kasztrendszerét" bemutató poszt is, de ahhoz sok anyagot kell még gyűjtenem.

Ez az anyaggyűjtés, valamint az a tudat (amit külföldi hagyományőrzők tapasztalatai is aláhúznak) hogy a valóságban minden hadsereg krémjét alkotó ejtőernyősök a hagyományőrzők világában enyhén szólva "felülreprezentáltak" késztetett arra, hogy belegondoljak: miért nem jelenítünk meg többen "mezei" gyalogos egységeket? Hogy legyen egy kis lélektan is mára:

Az "elitizmusról"

A kérdés felvetődött, már az ebben a posztban is, de úgy érzem nem fejtettem ki teljesen. A jelenség lényegét az adja, hogy számszerűen is kimutatható a hagyományőrzők vonzódása olyan "elit" alakulatokhoz, melyek kiképzésük, vagy feladataik okán kiemelkedő hírnévre tettek szert. Sokkal többen veszik fel az ejtőernyősök, vagy a Waffen-SS egyenruháját, mint a minden hadsereg gerincét alkotó gyalogságét, vagy éppen az ellátóalakulatokét. Ráadásul nem is feltétlenül áll jól:

Megint másik tényező a "divat". Kézzel fogható az, ahogy egy-egy Hollywood-i kasszasiker után megszaporodnak az adott alakulat hagyományőrzői kicsit úgy, mint amikor egy bajnok csapatnak hirtelen rengeteg szurkolója lesz, vagy felkapnak egy-egy régi-új sztárt és az a rohadt rádió folyton az ő dalát nyomja. Szerintem viszont a hagyományőrzés esetében ez az attitűd nem a legszerencsésebb, hiszen az alakulatok katonái nem sztárok voltak, az pedig egyikük szolgálatát sem minősíti, hogy éppen a fronton, vagy a hátsó lépcsőben tették a dolgukat, így mindegyiküket megilleti a megemlékezés. Arról nem is beszélve, hogy a felszerelés összegyűjtése mellett (legalábbis számomra) nagyon fontos a háttértudás megszerzése is, hogy a hagyományőrző ne csak egy kirakati bábú legyen, ami ha hozzászólnak bájosan mosolyog, hanem tudja is mit visel, horribile dictu értse és érezze is a korszak hangulatát, szellemét, ne csak annyit amit a rajongás tárgya átad, hanem ássa bele magát komolyan. Ehhez pedig évek munkája kellhet, ennyi ideig pedig nem tart ki a lelkesedése senkinek, vagy ha mégis, akkor az már nem "divat-hagyományőrzés" hanem komolyan vehető teljesítmény. Itt egy komolyan vehető táborkép:

Egy gondolat még a Waffen-SS-ről: leszögezném, motivált, és jól képzett katonákról van szó, akiket nem szabad összemosni a "fekete" SS-el. Történeti áttekintésre itt most sem hely, sem energia nincsen, de ismertek a Waffen-SS katonák erényei éppúgy, mint háborús bűneik.
Azonban párthadseregként politikai elkötelezettségük ugyanúgy érezhető, mint például az NKVD-alakulatoké, így megjelenítésüknek nem politikai preferencia alapján, hanem különös körültekintéssel és érzékenységgel kell(ene) minden esetben elkezdeni. Számos kiváló példáját láttam ennek a mentalitásnak, ahol az oktatás, ismeretterjesztés volt a fő cél, nem az alakulat "mennybe menesztése", ez pedig így helyénvaló, hiszen léteztek, sőt Magyarországon nagy számban harcoltak is ezek az alakulatok, így térben és időben megjelenítésük nem anakronisztikus, ám az általuk elkövetett atrocitások megemlítése, azok elkenése ("nem is volt az annyira sok" "a fronton megesik, hogy idegességében eljár a katona keze") nélkül alapvető fontosságú.
Külföldi rendezvények képein látom ékes példáját ennek az "elitista" felfogásnak: mindenki ejtőernyős, SS-páncélgránátos, szovjet gárdalövész, amerikai tengerészgyalogos, egyszóval az egész halpiac legtökösebb, legfaszább fenegyerekeinek öltözik, már-már groteszk igyekezettel. Eközben szépen csendben elvész az átlag katona, nincs ott a "Landser", a "Frontovik", a "G.I." egyszóval néha olyan érzésem van, mintha egy össznépi hosszméregető verseny előválogatóját látnám. Vannak persze nagyon-nagyon hiteles összeállítások, a probléma ott jön, amikor kezd kínossá válni a "beöltözősdi" és nincs mögötte semmi, egyszerűen csak menők akarnak lenni a "versenyzők"... sajnos ahogy látom, a hagyományőrzők egyik legfeltűnőbb rétege ez az embercsoport, hiszen mindenkinek szeretnék felhívni a figyelmét arra, hogy "itt az egyedülálló, legyőzhetetlen hős, mint a tévében". Másik jellemzőjük az, hogy nem feltétlenül képesek csapatokat alkotni, vagy ha igen, akkor azt bizony csak a szél fújja össze, és már kívülről is látszik rajtuk, hiszen ahányan vannak, annyiféle egyenruhát vesznek fel az egyéniségüket kihangsúlyozandó. A kép csak illusztráció:

Persze ki vagyok én, hogy megszabjam, ki mit vesz fel a szabadidejében? Végső soron ez egy hobbi, mindenki arra költi a kispénzét, amire szeretné. Mégis érdekes-érdemes látni, hogy vannak akik ekkor élik meg második, vagy sokadik gyermekkorukat, ami szerintem véletlenül sem kegyeletteljes emlékezés, csak katonásdi a hátsó kertben. Ez pedig pont a hagyományőrzők számára káros, viszont a látogató issza meg a levét, hiszen a rendezvényen fals információkat, hiteltelen szuperhős-összeállításokat láthat a pénzéért az ilyen percemberek által prezentálva. FIGYELEM: Ezzel nem azt mondom, hogy minden elit egységet bemutató csapat azonnal szálljon magába, és mutasson be inkább egy-egy gyalogoscsapatot, csak azt, hogy érezhető tendencia az, hogy megfordultak az arányok, és már a valójában nagyobb számban megjelenő frontgyalogság jelenik meg kisebbségben, és az "elit" egységek státuszához hagyományőrzőként is fel kell nőni, nem elég felvenni az egyenruhájukat. Ez sok csapatnak példásan sikerül, míg más, hangosabb brancsok pont ellenkező hatást érnek el. Ennek oka egyszerű: a pávaként tetszelgő tökfejek számára ugyanúgy elérhetőek az egyenruhák, mint azoknak, akik ezt komolyan veszik. Sőt, előbbiek általában olcsóbban megússzák, hiszen a látszat fontosabb számukra, mint a hitelesség.
Esetleg lehet, hogy ennyire rossz a "mezei" gyalogság PR-ja, vagy egyszerűen csak ennyivel menőbb cuccai vannak az "elit" egységeknek így jobban lehet velük villogni? A kérdést nyitva hagyom, sem ide, sem oda nem állok, viszont érdekel a Ti véleményetek!

Ruha teszi az embert?

A másik kérdés amit sokszor hallottam: Vajon mi visz rá embereket, hogy a "rosszak" egyenruháját vegyék fel?

Kik a rosszak? Nyilván a vesztesek. Miért ők? Mert a győztesek ezt mondták. Írtam egy számomra nagyon csodás és érdekes cikket az USA katonái által elkövetett háborús bűnökről, "túlkapásokról" és azoknak pszichológiai hátteréről, így tudom, mindkét oldal egyszerű katonáinak (tehát nem a külön ezzel megbízott egységeknek, akiknek egyébként is remekül dokumentált és feltárt, könyvtárnyi irodalma van) ugyanúgy eljött egy pont, amikortól már nem voltak beszámíthatóak, és a csatatéren a civil morál az utolsó fedett helyen, ágyban töltött éjszakától való időbeni távolság függvényében hatványozódva szűnt meg. Mi az az ok, ami miatt mégis vannak akik felveszik a társadalom és a civil morál által is bukott rendszereknek tartott fél egyenruháit? Vagy épp azokét, akik bár győztek, mégsem kapcsolódnak hozzájuk pozitív emlékek?

Sok oka lehet: legelső talán a történelmi érdeklődés, ha úgy tetszik ízlés. Ahogy nem mind szeretjük a mákos metéltet, úgy nem mind utáljuk mondjuk a Japán Császári Hadsereg katonáit akkor sem, ha tudjuk, kultúrájuk erősen eltér a miénktől és bűnlajstromuk elszabadult vécépapír guriga módján hengeredik és terít be hosszú kilométereket betűtípustól, szedéstől, tördeléstől függően.

Emellett fontos a patriotizmus is. Sokszor kaptam meg amikor ezzel a csapattal amerikai egyenruhában jelentem meg, hogy miért nem veszek fel inkább Magyar Királyi honvéd egyenruhát? Elvégre magyarok vagyunk, csuhajja-hej! Volt némi igazuk, elvégre amerikai katonák itt csak akkor jártak, ha lelőtték a bombázójukat, vagy a háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjaiként. Ám nálam az érdeklődés, avagy ízlés döntött, ami azóta sem múlt el, csak átalakult. Ám éppen azért, mert így alakult az ízlésem, rájöhettem, hogy az amerikai-magyar emigráció nem malmozta végig a világháborút, így például őket megjeleníteni semmivel sem nagyobb hazaárulás, mint mondjuk egy Habsburg-gyalogost. Ám vitathatatlan, hogy sokat számít, hová születik az ember, és nem csak a tekintetben, hogy ázsiaiként nehezen adható el SS-katonának (tudom hogy voltak, de nem ilyen szőkék).

A harmadik ok elég prózai: valakinek őket is be kell mutatni, hiszen egy hadijátékon elég lelombozó lehet mondjuk nagyon ellenséges bokrokra lövöldözni (attól, hogy vastaggal szedem, talán jobb szóvicc lesz... gondolta Stirlitz). Persze ennél több kell ahhoz, hogy valaki igényesen tudja képviselni akár a bukott rendszer katonáját is, így általában ezek a tényezők egymást kiegészítve lépnek fel és döntik el mit is jelenítsen meg az egyszeri hagyományőrző.

Annyira elterjedt ez a probléma, hogy amerikai egyenruhában minden rendezvényen meg kellett magyaráznom, hogy nem én bombáztam le Budapestet 1944-ben, viszont a mellettem látható Waffen-SS páncélgránátosok sem a Romantikus Erőszak vokalistái... előítéletből jól állunk.

Végezetül két személyes, elgondolkodtató történet: az első egy kicsi, remek hangulatú falunapon, míg a másik egy hatalmas országos rendezvényen esett meg:

Falunap. Hőség. Olcsó vizezett sör. Láncos hinta. Mindünkön az időszaknak megfelelő teljes amerikai ejtőernyős egyenruha, hozzá jól látható tenyérnyi amerikai nemzetiségi felvarrókkal-karszalagokkal. Természetesen így is el kellett magyaráznunk sok láncos hintától és hőségtől (nem a sörtől neeeem) bágyadt látogatónak, hogy nem szovjet katonák vagyunk, de még csak nem is jugoszláv partizánok (ez utóbbit különösen sokáig bizonygatták, és mi még tovább furcsálltuk). Egyszerre csak mint a mesében egy bölcs idős bácsi lép oda hozzánk ennyit kérdez amolyan székelyes szószátyársággal hosszas méregetés után: Amerikaiak? Erre mi lelkesen bólogatunk több nyelven is, hiszen végre valaki értelmezte az "apró" jeleket. Ekkor jött azonban csak a fekete leves, mert a bácsi így folytatta a maga melankolikus, mégis velőig megrázó tömörségével: Nem most kellett volna jönni fiúk, hanem '56-ban! Létezésem önmagában kérdőjeleződött meg, az, hogy nem szűntem meg ott helyben logikai úton csak annak volt köszönhető, hogy a bácsi mosolygott.

Kettedik történet. Hatalmas tömeg, hatalmas rendezvény, iszonyatos PR-előkészületek, egy nagyvárosban. Drága barátommal aki német ejtőernyős egyenruhát nyúzott akkor épp, úgy döntöttünk, járunk egyet ha már beszabadultunk a sok magas ház közé, ráadásul betonra, ami önmagában szédítő. A megfelelő szolgálati utat betartva, kértünk engedély egy multikulti népszerűsítő járőr levezetésére, aminek az a lényege, hogy feltűnően sétálunk, az emberek lefotóznak minket, illetve közös képek is készülnek, közben pedig megbámulunk minden formás női hátsót megvitatunk sok fontos és kevésbé fontos kérdést, ahogy az régi cimborák-bajtársak közt már csak megesik. Tettük is a tiszteletköröket megfele, terhelődtek a memóriakártyák a rólunk készült fotókkal, amikor felénk sodort egy maga nemében is kiváló, ám összességében archetipikus egyént, az úgynevezett mélyszittya vérmagyar fajtából. Tarsoly, rovásírás-rovásírás hátán, hosszú haj, szakáll, és az összes törzsi szállásterület leletanyagának jó része "nemzeti kézművestermékként" nyaklánctól a lábujjgyűrűig bezárólag. Ja és acélbetétes önbizalomfröccsöntött egyenbakancs. Ez az ámber megtalált, sőt azonosított is minket, mert elibénk csörömpölt, majd így kérdezett humorosat: "Háháháháhááá... amerikai meg német együtt? De hát ti egymásnak az ellenségei vagytok nemháháháháááá?" A cimbora és én egyöntetűen nem akartunk válaszolni, de a srác annyira ellenállhatatlanul viccesnek találta magát, hogy megvilágítottuk, miszerint bizony, nem egy az oldal, de mindkettő ejtőernyős (editor's note: egyikünk sem ugrott kissámlinál magasabbról, vagy ha igen azt balesetnek hívták, de lelkesek voltunk és fegyvernemileg roppant büszkék) így összefér, egyébként meg civilben magyarok vagyunk ám, aminek okán (bár nem zárja ki) nem feltétlenül fogjuk egymást itt géppisztolyélre hányni. Ez nem hatotta meg a srácot, mert tovább ütötte a vasat imígyen: "Háháhá... értem, de ha magyarok vagytok, akkor miért van rajtatok hazaáruló egyenruha?" Erre már nekünk is elfogyott a béketűrésünk, és megkérdeztük, hogy van-e még kérdése, vagy mehetünk é, mert hív a kötelesség, erre azt mondta ez az ideológiailag felülképzett, szociálisan túlérzékeny fiatal koppányimitátor: "Hát menjetek csak nyugodtan, de várjatok, csináljunk már egy közös fotót!" Jó érzés idegenszívű hazaáruló-egyenruhásnak lenni. Néha ilyen mikor a rendezvényen sokan sok okosat kérdeznek: