A Magyar Néphadsereg csapatfelderítője (1951-1956)

Sziasztok!

Igazán pörgős napokon vagyunk túl, és a magánélet (az miaz?) is közbeszólt, de újra itt vagyok egy ismeret-erjesztő cikkel, ami megint valamilyen formában hadtörténeti, egyenruha-történeti vonalon fog megindulni, aztán érinti a cserebogarak halhatatlanságának kérdését is, és lehet, hogy a végére semmihez semmi köze nem lesz. Szóval nem vállalok felelősséget semmiért, ami most következik!

A mai témánkhoz sokat kellett várnom, hogy ilyen kerek legyen, mert nem egyszerű összeállítani ezt a képet. Mondhatni ez a legrégebbi összeállításom, és ahhoz, hogy ilyen, körülbelül 90%-ig eredeti állapotában sikerüljön, sok idő, türelem, segítség, és persze némi pénz is kellett…

Egy szó, mint száz, 2014. 04. 13-án Zsámbékon sikerült terepre vinnem az 1950-es évek első felét felidéző magyar csapatfelderítő egyenruhámat egy rendezvény keretén belül. Hogy mi is az érdekessége a korszaknak?

Természetesen a sztálinizmus magyarországi dübörgése, és a nukleáris III. világháború víziója. ez a kettő együtt nagyban segítette az ejtőernyős és felderítő fegyvernemek újraéledését, hiszen a világ proletárjainak szabadságát csak úgy lehetett kivívni, ha a nyugati agresszorok atomtölteteit minél előbb lokalizálják, megsemmisítik, a dolgozó nép szelíd, önvédelmi atomrakétái. 

Ebben volt nagy szerepe a felderítő, és ejtőernyős fegyvernemeknek, és ennek az alapjait kezdték lefektetni az 1950-es években, és ebből a gondolatból fejlődött ki az 1980-as évekre a mélységi felderítés hazai feladatrendszere és eszköztára is. 

A Magyar Népköztársaság számára Moszkvában aktuálisan kijelölt ellenség az 1950-es évek elején (az állandó főgonosz Románia mellett) Tito Jugoszláviája volt, akik okosan a nagy és dicső (1953-tól: -emlékű) Sztálin Szovjetuniója mellett azért Truman, majd Eisenhower USA-jával is igyekeztek jóban lenni. Két segget egy lóval pedig igazán nem egyszerű megülni, legalábbis nem egy totalitárius rendszer kebelében, már csak ezért is megéri elismerően biccenteni Tito partizánisszimusz merész hintapolitikájához. 

Az már más kérdés, hogy a ’90-es évek széthulló Jugoszláviájában éppen emiatt egyaránt akadt nyugati és keleti ölőszerszám dögivel...

No de visszakanyarodva az 1950-es évek csengőfrásztól terhes hazai légköréhez, a csapatfelderítők feladata ellenségképtől függetlenül egy adott katonai alakulat (ezred, hadosztály) frontszakaszán információt szerezni az ellenség elhelyezkedéséről, szándékairól, gyenge pontjairól, amit aztán támadásban, és védekezésben is remekül ki (vagy alá) lehet aknázni. Éppen ezért a csapatfelderítők ritkán mennek be 100 kilométereket az ellenség vonalai mögé, tehát számukra nem létszükséglet az ejtőernyős ugrás, mint kirakási mód, viszont a többit (gépjárművel, gyalog, vízen, lovon, szamáron, öszvéren, csincsillán stb.) igen komolyan megtanulják, mint ahogy még sok fontos különleges tantárgyat, mint álcázás, túlélés, pusztakezes harc, és a többi közelebbről meg nem nevezett ördöngösség.

A csapatfelderítők egyik legizgalmasabb ruhadarabja vitathatatlanul az 1951M álcázó kezeslábas, ami a korszakban három színösszeállításban volt elérhető, erről már bővebben is írtam, de a lustábbak kedvéért ide is áthozom, hogy létezett „őszi/zárt terep”, „tavaszi/nyári/nyílt terep” és fehér „hóálca” kiszerelésben is. A pikáns az, hogy bár dübörgött a hadiipar, a mintás ruhákat nem egységesen osztották ki, hanem alakulatonként fele-fele arányban, a raktári anyag kímélése érdekében. Aztán a gyakorlatban úgyis mindenkinek jutott mindenféle, de érdekes gondolat, hogy az egység fele csak mezőn bújhat el, míg a többieknek az erdő maradt az igazi terepe. 

Az összeállításban én az 1951M „őszi/zárt terep” kezeslábast használtam, mert az eddig nem került még elő, csak amikor bújócskáztam. 

A ruha alá sunyiban felvettem egy korabeli szovjet katonai nadrágot, ami kissé anakronisztikus (bár szabásában megegyező), de roppant kevéssé látszott, valamint muszáj is volt, mert nincs magyar gatyám. 

A habtestemet felülről az 1950M legénységi ing ingzubbony (gimnasztyorka) fedte, ami már sokkal korhűbb megoldás. A lábamra felhúztam egy olyan csizmát, amiről sokáig azt hittem, hogy magyar utászcsizma, de műveltebb emberek kiigazítottak, hogy csehszlovák a csizmám. Cseréje pénzfüggő, de folyamatban van!

A katona ruházatának fontos része, eleme a fejfedő. Úgy is mondhatnám, hogy a katona sapka nélkül nem sapka. Az én esetemben a fejfedő egyrészről egy magyar 1950M legénységi sapkajelvénnyel korhűvé varázsolt szovjet pilotkát, azaz ködvágó sapkát takart (nem véletlen a sok szovjet felszerelés, hiszen az 1950-es években a Magyar Néphadsereg a Nagy Testvér divatját követve öltözködött, a „magyaros” egyenruházati elemek szinte teljesen eltűntek), másrészt pedig egy 1950M rohamsisakot, amit megint csak a szovjetek II. világháborús sisakja „ihletett”.

A felszerelés része egy legénységi derékszíj, azon pedig mindenféle hasznos eszköz, mint például az 1949M utásztőr. Vagy ejtőernyős tőr. Vagy napostiszti tőr. Mindenre használták, jobbára körbejárt a seregben, mert túlélőkésnek életképtelen, harci késnek pedig az anyaga miatt nem megfelelő. Formavilágát tekintve pedig az I. világháborút idézi. 

A derékszíjon (ami varrott, és nem szegecselt, ahogy annak akkoriban lennie kellett) helyet kapott még az 1950M gyalogsági ásó, ami megint csak a szovjetektől kölcsön kapott dizájn mentén haladt. Kínosan ügyelve az egyformaságra. Ez egyébként az összképben is annyira jól sikerült, hogy a zsámbéki rendezvényen többen is megkérdezték tőlem "Te! Neked nem oroszul kéne beszélned? Úgy lennél autentikus szovjet katona!"

Ugyanígy a derékszíjra került az 1948M  pisztoly (a szovjet TT-33 hazai variánsának) tokja is, ami formavilágában a Horthy-korszak pisztolytokjait idézi, és semmiféleképpen nem alkalmas a pisztoly tárolásán kívül más gyors, taktikai mozgásra. Igaz, ekkor ez még nem is volt cél.

Jutott még hely ott az 1948-ban a Magyar Néphadseregben (és a Rendőrségnél, és a Határőrségnél, 1956 október-novemberében a pesti srácoknál, majd később a Munkásőrségnél) rendszeresített 1948M géppisztoly tártáskájának is, amibe a 71, vagy erősen megtaposva akár 75 lőszer befogadására alkalmas csigatár kapott helyet. 

Egy gondolat a csigatárról: NEM DOBTÁR! Mertmivelhogy, a lőszerek heggyel előre, csigavonalban elrendezve várják rövid földi pályafutásuk kirobbanó fénypontját, innen a név. 

Ha már lőfegyverek: az 1948M géppisztoly egyenes magyar koppintása a szovjet PPS-41M géppisztolynak, némi apró gyártási változtatással, amit csak nagyon avatott szemek vesznek észre. Ilyen pl. a sátorvas kialakítása, a fatus anyaga, no meg a származást jelölő beütők is. Egy gondolat a PPS-41M géppisztolyról: NEM PPSh! Az angolszászok nyelvkészletében az „S” betű az „SZ” hanggal egyenértékű, míg az „Sh” adja ki az „S” hangot. Ami a PPS nevében a tervezőt, Spagin bácsit jelöli. Fegyverzetnyelvészeti félóránkat hallották.

Van még egy felszerelési darab, amiről nem szóltam. Ő pedig nem más, mint az 1949M ejtőernyős hátizsák. Egy csoda… az alapötlet nyilván az ejtőernyősök számára fontos „sok hasznos dolog kis helyen is elfér” alapelv betartása lett volna, ezért született meg ez a három részből összehajtható szörny. amibe kötszertől sátorlapon át, kulacsig, kézigránátig mindennek be kell férnie. Párnázás sehol, viszont ha összehajtom hurcoláshoz, akkor a kulacs óhatatlanul fejre áll benne. Vagy ha széthajtom, mivel a zseb hordhelyzetben fejjel lefelé áll. Ehhez jön még, hogy a csajkának nincs kialakítva rögzítési pont vagy zseb, így azt a roppant ergonomikus vesetálat is pakolhatom a hátam mögé, hogy tuti leverje a saját, igazi vesémet. Az irigy dög. 

Eleje

Hátulja

Kinyitva

Persze igazságtalan lennék, ha nem írnám le, hogy eddig nem találtunk hivatalos utasítást arra vonatkozóan, hogy mi hová kerül ebben a zsákban, így csak találgatni tudunk az alapján, hogy mi hol "kényelmes".

Nagyjából ennyi lenne az 1950-es évek első felének csapatfelderítő összeállítása, igazából egy roppantul kényelmetlen, szokatlanul bumfordi összeállítás, aminek gyűjteményként vannak még gyerekbetegségei, apróbb hiányosságai, de alapvetően viselésre kész. Már ha valaki azt szereti, hogy rossz neki egy egyenruhában. Persze ettől még vitathatatlanul látványos, egyedi felszerelés. Már ha valaki azt szereti, hogy lépten-nyomon szovjetnek nézik.

Ha tetszett az összefoglalóm, dobj egy lájkot, megosztást, ha nem, akkor vitatkozzunk! Köszönöm, hogy elolvastad!

Bújócska: Avagy a Néphadsereg álcaruhái terepen

A csodálatos, könnyed, szellős nyárias idő, amit mind úúúúggggyyyy szeretünk, meghozta a kedvemet egy kis "terepgyakorlathoz". A baráti körben ugyanis komoly eszmecserék futottak le abban a témában, hogy a Magyar Néphadsereg jobbára teljesen megegyező szabású álcaoveráljai közül melyik is igazi álcázó kezeslábas. Nosza összekötöttem a kellemeset (?) a hasznossal (?) és újra terepre vittem a régi harcosokat. Az alapkoncepcióm az volt, hogy minden egyes ruhadarabot azonos háttér előtt és azonos testhelyzetekben fotózok le, így láthatjátok (nagyjából) melyik terepminta hogyan olvad bele (vagy hogyan nem) a környezetébe. A fényképeket drága jó öcsém készítette, ráadásul mobiltelefonnal(!) így több szakember számos munkaórája van benne, hogy ennyire sikerült felhozni a képminőséget. Egyszóval ezek már a szép képek! Nem fotósblog vagyunk!

Első versenyzőnk a 82M háromszínnyomású, avagy "rábaterep" kezeslábas. Az ő mintája már ismerős lehet a már bemutatott mélységi felderítő összeállításból, ami nem is csoda, lévén ugyanaz. A kezeslábas anyaga nagyon jó vastag, strapabíró. Ha többet szeretnétek megtudni róla, a Combat Gear Blog idevágó bejegyzése minden fontosat elmond róla. Szintén megéri a kommenteket átböngészni! Bár az álcázás sikerességét nagyban növeli, itt én most nem használtam álcafestéket, érdemes lesz figyelni arra is, menynire világít a "csupasz" bőr a terepen.

Az első képen szép kulturáltan ácsorgok egy teljesen hétköznapi pusztai növénytársulás közepibe'. Mindegyik összeállításhoz honvédségi bőr derékszíjat, 65M gyalogsági bakancsot, alias "surranót" vettem fel, valamint a nyakamba kanyarítottam az AMD-65-öt is, hogy ne legyen üres a kezem. A fejemre ezen a képen a 87M ejtőernyős barettsapka került.

 
Elsőre is látszik, hogy a kezeslábas összhatásában sötétebb mint a háttér növényzete, így sötétebb alapszínű terepen (sűrűbb erdőben, ősszel, lehullott levelek között) talán jobban érvényesül, de lássuk hogyan teljesít amikor már bújócskázunk benne!

Itt az árnyak között már inkább érvényesül a kezeslábas álcázó képessége, ráadásul a csuklyát felvéve az arcot is takarja és védi az ágaktól-tüskéktől. A következő képen látjuk, hogy mennyire:

Az arc előtt lévő álcaháló nem töri úgy az arc kontúrjait, ahogy azt mondjuk egy általam is ismert és használt KZS-1-es álcaruha teszi, de itt is áll amit az előzőekben megállapítottam: sötétben, álcafesték használata mellett a kezeslábas remekül megállhatja a helyét, azonban a képen bemutatott körülmények között nem olvad bele teljesen a környezetbe.

A következő darab az 51M felderítő kezeslábas "őszi", azaz "zárt terep" avagy "erdei" terepmintás darabja. Magához a mintához nagy reményeket fűztem, hiszen önmagában is látványos, jól használhatónak tűnő ruháról van szó. Az egyetlen problémám az anyag vékonyságával adódott: mivel a kezeslábast eredetileg a rendszeresített gyakorló egyenruha FÖLÖTT ildomos hordani (elnézést a képes beszédért) a bánatos lepkepuki is lukat üt az anyagon. Ezt erősíti az is, hogy az overált az 1950-es években gyártották, és azóta csak nyúzták-nyúzták. A képen 65M "bocskai" sapkával a fejemen mutatom be a darabot:

Mint látjuk a terpeszállás elengedhetetlen része a metódusnak! Ez az álcaminta valóban jobban érvényesül mint az előző, talán némileg világosabb alapszíne okán. A körvonalakat is jobban töri, mivel a vékony anyag könynedebb esése erre remekül alkalmas. No de lássuk, mit tud a ruha a kertek alatt!

Önismétlés a tudás anyja: a ruha úgy látszik határozottan ilyesféle környezetre lett kitalálva, a bokorba bújva is rejti a viselőjét.

 

Szerintem itt látszik igazán jól a ruha és az álcaminta rejtőképessége, remekül elmossa a felhasználó körvonalait, a minta pedig szinte egyezik a talaj színével. Egyetlen problémát itt a vékony anyag jelenti, amin gond nélkül átszúrnak a tüskék, levelek, ágak, úgyhogy aláöltözet nélkül nem ajánlom a kúszás-mászást benne.

A következő darab ebből a bejegyzésből már ismerős lesz sokatoknak, ott is szidtam mint a bokrot, de most élesben is bizonyítja, hogy tényleg nem valami sokoldalú álcaruha. Ő pedig a tölgylevélmintás álcázó kezeslábas, a fejemen a 87M rendőrségi barettsapka csücsül.

Maga a fénykép is igen pszichedelikus jellegű lett (köszönöm drága öcsém!) amit remekül fokoz az álcaruha, bár ez a darab egy világosabb alapszínű háttér előtt talán még álcázni is képes... erre talán ősszel térjünk vissza. A ruha anyaga egyébként már elég kopottas, és ugye ott a Komondor Terrorelhárító Szolgálat kékségesen szépséges karfelvarrója is.

Szegény ruhát már annyit szidtam itt is és a másik bejegyzésben is, hogy illik megemlítenem: mégis ez a darab az egyik legnagyobb kedvencem a gyűjteményben, mivel szavak nélkül is bemutatja a "fából vaskarika" elvét amely mellett kis hazánkban a fegyveres rendvédelmi és honvédelmi szervek munkatársai dolgoztak(nak...?). Emellett pedig látványos, mert hason csúszva is virít.

A ruha anyaga egyébként nem túl vékony, nem túl vastag, csak a csukló és a boka gumírozása eresztett a tartásából az évek során.

A következő, és összeállításomban utolsó darab a már szintén (nem is oly rég) itt bemutatott 51M "tavaszi" terepmintás, avagy "nyílt terep" álcaoverál. A fejemre ismét 65M bocskai sapka került. Ezt a ruhát is sokat, és igazságtalanul bántottam, így megkövetem azokat, akik szerint igenis jól álcáz. Nekik volt igazuk!

Bár a fénykép még mindig az első színes házilag gyártott amatőr fotók stílusát idézi, már itt is látszik, hogy nagyon jól beleillik a háttérbe, pedig esküszöm nem kerestem másikat!

Itt kezdődik az igazi bújócska. Az eddig használhatatlannak gondolt 51M "tavaszi" kezeslábasban egyszerűen eltűnök! Csak a kezem árulkodik róla, hogy erre járok.

Itt hason fekve még komolyabb a helyzet.Persze a fotózás közben a Nap is bukott lefelé, ahogy azt ilyenkor tenni szokta, de a minta itt mutatja meg mit is tud igazán. Számomra, aki teljesen szkeptikus voltam a terepminta használhatóságát illetően, ezek a képek nagy meglepetést okoztak. Ezért is jó kipróbálni minek mi az értelme a terepen, nagyon sokat lehet belőle tanulni!

Egy szösszenet az álcázáshoz: nagyon fontos elem a szabadon maradó bőrfelületek eltakarása álcafestékkel. Ezeknél a kezeslábasoknál hiába az arc elé ereszthető álcaháló, mégis érdemes lekenni az arcot, és a fület is, mivel a csuklya fülrésze szintén hálós kidolgozású, így alá lehet látni. A kezek szintén árulkodóak lehetnek, úgyhogy amennyi kilátszik az egyenruhából azt szintén el kell takarni, álcafestékkel, vagy lövészkesztyűvel.

Remélem azért élvezhetőre sikerült az összeállítás, a blog facebook-csoportjában ki is írok egy szavazást, hogy Ti is eldönthessétek melyik álcaruhában kúsznátok ha muszáj lenne!

A dzsungelrúzs legyen veletek!