Nem ma kezdődő őrület, első korai felbukkanási formájaként akár a trák hatásra Krétán elterjedő pürrhikét, azaz pajzstáncot, vagy harci táncot is tekinthetjük, melynek során a fiatalok hangszerek és fegyverek ütemes zenéjére tanulják meg a harc mozdulatait, így felelevenítve és továbbadva az elődök harcmodorát, nem utolsó sorban pedig fegyelmet, ritmusérzéket, testtudatosságot, kartánc esetén pedig alakzatban mozgást is tanultak egyfajta rituális úton. Ez a hagyomány annyira élő, hogy most kaptok egy olyan tavalyi videót, amin a görög Evelpidon Katonai Akadémia tisztképzős hallgatói a Görög Fegyverzet Ellenőrző Központ (EKEO) támogatásával mutatják be ezt a harci táncot.
A következő történeti féknyomot az ókori Rómában húzzuk magunk után. Az arénák gladiátorai (gyakran a legalsóbb réteg, a noxii (bűnösök, ártalmasak, egyszóval akik bűnözők, törvénysértők, adósok közül kerültek ide büntetésül) alakították azokat a "közkatonákat", akiket nagyszabású mitológiai, vagy történelmi csaták halálos kimenetelű újrajátszására kényszerítettek. Ez tulajdonképpen a mai hadijátékok előképének tekinthető azzal a párhuzammal, hogy a szervezők néha ma is kénytelenek engedményeket tenni a történelmi hűség kárára a "show" kedvéért (nem korhű fegyverek, fantázia- esetleg szükség szülte "kúl" ruházat), ebben a műremekben alul például (nyilván) akaratlanul is sikerült párszor ilyen marhaságokat alkotni...
Innentől nem volt megállás, egymást követték a hasonló "happeningek", még a köztudottan mély orosz lelket is megfertőzte az új divat, a XX. század elején sorra játszották el a nagy történelmi csaták (nagyjából kizárólag győzelmek) történéseit mint Szevasztopol 1854-'55-ös ostroma (újrajátszva 1906-ban), az 1812-es borogyinói ütközet és Azov 1696-os bevétele (mindkettőt 1918-ban szervezték, az elsőt Szentpétervárott, míg az utóbbit Voronyezsben), és az egyik legérdekesebbet, a Téli Palota ostromát, az ostrom harmadik évfordulóján, 1920-ban, ahol egyfajta színházelméleti kísérlet is történt, "rituális színház" létrehozására egy olyan élményre, melyben a nézők résztvevői is az eseményeknek.
Az előadást Nyikolaj Jevreinov rendezte, és 125 balett táncost, 100 cirkuszi művészt, 200 női színészt, 260 mellékszereplőt, és 120 asszisztenst valamint nem kevesebb, mint 1750 statisztát, összesen tehát 2555 főt mozgatott meg harckocsik, és páncélautók mellett, az előadásra közel 100 000 ember volt kíváncsi (valószínűleg nem csak önszántából).
A Téli Palota Ostroma kiemelkedik a többi rendezvény közül azzal, hogy eredendően in situ, azaz ugyanazon a helyszínen zajlik, ahol az eredeti események zajlottak, másrészt azzal, hogy nem csupán a korhű jelmezek, kellékek, és technika elérhető ekkor, hanem konkrétan ugyanazokat a darabokat használhatják a résztvevők, amiket három évvel azelőtt, a valódi "ostrom" során. Ez persze csak találgatás, sajnos arra vonatkozó információm nincs, mennyiben sikerült ezt megvalósítani.
Kis kitérő: Az talán kapaszkodót jelenthet, hogy a valóságban a legendás "ostrom" korántsem volt véres, lángoló kegyetlen küzdelem, különösen nem a polgárháború későbbi összecsapásaihoz képest, sokkal inkább egy groteszk, kissé komikus vértelen puccs, melynek során a túlerőben lévő, ám rosszul szervezett és vezetett alulművelt kommunista forradalmárok számára a Téli Palota folyosóinak szövevénye sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint a jelképes méretű és felszereltségű kadétokból álló őrség, vagy az a női zászlóalj, melyet sebtében állítottak fel, és harcban még soha nem vett részt.
Itt egy legendássá vált képkocka az 1927-es filmváltozatból, melyet sokáig igyekeztek eredeti felvételként beállítani.
Így lesz a hagyományőrzésből "történelemhamisítás" és mint látjuk, vékony a határ, főleg akkor, ha erre állami megrendelő is akad, vagy egy dogma erősebben ivódik be a köztudatba, mint a történelmi tény. Ez a fajta mentalitás némiképp tetten érhető abban a jelenségben is, hogy egyes korszakokban felülreprezentáltan jelenítenek meg hagyományőrzők olyan katonai alakulatokat, melyeknek "elit" jellege, vagy egyszerűen csak "divatja" van (bármelyik korszak legendás harcosairól légyen szó), míg a kevésbé találkozunk olyan "hétköznapi" csapatokkal, melyek mondjuk egy hétköznapibb egységet, fegyvernemet mutatnak be. Persze itt sokan felhördülhetnek: "Ki a franc kíváncsi a 2345. sz. autógumi javító alegység katonáira?", és nekik küldeném ezt a képet szeretettel, ami egy olyan hagyományőrző csapat által kiadott könyv borítójáról készült, akik a II. világháborús Red Ball Express, azaz az európai hadszíntér egyik leghíresebb hadtápútvonalának bemutatásán dolgoznak, az 514. hadtápszállító teherautós ezred színeiben.Nem mondom nekem is sokáig kellett keresnem, de léteznek...
Ha már Amerika: a modern, XX. századi értelemben vett katonai hagyományőrzés is innen ered, az amerikai polgárháború centenáriumi évei hozták meg számukra a nagy áttörést: kezdetben lelkes amatőrök eredeti festmények, fényképek, naplók, és urban legendek alapján béreltek filmes cégektől egy-egy újrajátszott (többnyire szintén in situ) csatához ruhákat, felszerelést, elkezdődött a gyűjtői kör bekapcsolódása is a mozgalomba: azok, akik ismertek valakit, akinek otthon gyűjteménye volt a témában, megkörnyékezték a gyűjtőket, ugyan adják mán' kőccsön egy hétvégére a ruhákat, mert van egy másik ismerősük, aki hasonlót tudna szabni nekik, esetleg a színházak cserélődő kelléktáraiból, ne adj' isten filmes raktárakból sikerült öltöznie a "szerencsésebbeknek" (azt már a Gladiátor kapcsán is jeleztem, hogy ez nem feltétlenül a legbiztosabb megoldás...). A hasonló érdeklődésű, vagy azonos egységben szolgált felmenőkkel rendelkező emberek elkezdtek összejárni, összeállni, együtt készülni egy-egy rendezvényre, maguknak is szervezkedni, és innentől a dolog felgyorsult. Ezzel a modern katonai hagyományőrzés tulajdonképp megszületett, hiszen az emberek többé már (leginkább) nem bérelt ruhában mentek egy-egy rendezvényre, hanem belekezdtek egy-egy korszak, vagy csata, vagy katonai egység, egyszóval a történelem egy számukra érdekes szeletének tanulmányozásába, és igényeikhez, lehetőségeikhez mérten legjobbnak vélt megjelenítésébe. Naná, hogy ez kitermeli a szakbarbárokat is, akik csak a II. világháború 1944-es hadiévének június havának 5. és 6. napján történt eseményeket ismerik percre pontosan az amerikai 1. gyaloghadosztály 16. gyalogezredének E századának tekintetében, de nem is mindegyikünk akar akadémikusnak menni. Itt egy kép az említett alakulatról az említett napokban, talán láttátok már pár helyen.
Éppen ez a szép ebben a hobbiban főleg ma, amikor már elérhetőek a szakkifejezéssel csak replika esetleg repró (a reproduction angol szóból) névvel illetett többé-kevésbé pontos egyenruha- és felszerelés másolatok (amiknek nem feltétlenül az ára jellemzi a minőségét!) és kifejezetten a témában publikált szakkönyvek, fórumok. Az ember legyen hidegburkoló, vagy helikopter-pilóta, autószerelő, vagy katona, esetleg középiskolás diák, ma már így is kiléphet a mindennapok taposómalmából egy-egy rendezvény erejéig. Nem mondom, hogy ez a hobbi nem jár komoly életmódváltással, de arra szeretnék kitérni nem ebben a posztban szeretnék kitérni engedelmetekkel.
Hja, Magyarország: nálunk ennek sajátságos légköre és tere volt, van egy pici lemaradásunk a témában. A rendszerváltozás előtt, elsőként 1966-ban alakult az első haditorna egyesület, mely "a tradicionális európai katonai mozgásanyag kutatásával és rekonstrukciójával foglalkozik". Ez a formáció vette fel 1970-ben a Zrínyi Miklós SE nevet, ez az egyesület nagyon komoly munkával tulajdonképpen sporttevékenység keretén belül űzi az európai harcművészet feltárását, oktatását, és az ehhez kapcsolódó versenyek körüli munkát, így nálunk történelmi küzdősport-rekonstrukcióból ágazott szanaszerte a kép úgy, hogy még mindig talán a középkori (mind kora- mind későközépkori tekintetben) hagyományőrző vonalat érzem az egyik legerősebben össze- és kiforrott vonalnak Magyarországon sok-sok jeles, felkészült képviselővel, komoly szakmai háttérrel, és néhány igen randa kivétellel. Fut a gyáva!
Míg ezzel szemben talán populárisabb vonalként domborodik ki a honfoglaló-hagyományunk (és a köré épült "szittyabiznisz" aminek a kifejtéséhez még nincs lelkierőm) vélt, vagy valós reprezentálása, és a XX. század legtöbbször megfilmesített világégésének, a II. világháborúnak a felelevenítése (e köré nemzetközi "lehúzóbiznisz" épült ki, ugyanúgy hányok tőle mint a hazai változatától, úgy döntöttem, a két jelenségről egyben írok majd, sok-sok vidám poszt után, hogy legyen elég endorfinom ahhoz, hogy a külföldről vásárolt cuccaim elégetése nélkül gondoljak a pakisztáni gyerekmunkásokra, akik nekünk szép, ám "sajnos néha nem színhelyes" egyenruhát gyártanak napi fél bazmegért), éppen ezért ebben a két korszakban a legkönnyebben észrevehető az, amiről következő, már sokadjára ígért posztom szól majd, a hagyományőrzők "kasztrendszere".
Remélem élvezhetőre sikerült a poszt, ez egy ilyen száraz, ám fontos, Magyarországon eleddig talán így össze sem gyűjtött téma. Éppen ezért kérlek Titeket, ha bármi pro- kontra- vagy csak úgy álánátúr jellegű véleményetek van az önkényesen felállított kronológiám kapcsán, ne fogjátok vissza magatokat!
És most cirmos, lassítva:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése