A II. típusú Személyi Ejtőernyős Csomag (SZECS-II.)

Valahol valakinek az az ötletük támadhatott a Magyar Néphadsereg berkein belül, hogy remek ötlet lenne az ejtőernyősöket egy kibővített elsősegély-csomaggal harcba vetni, mint gépesített lövész társaikat. Az ötletet értem is, és nem is, hiszen a sebesülés lehetősége mindkét fegyvernemre jellemző, így indokolt, hogy a gépesített lövészeknek is bővebb választék álljon a rendelkezésére orvosi eszközökből, míg az ejtőernyősöknek nyilván a lehető legtöbb mindent magukkal, és magukon kell vinniük ahhoz, hogy önállóan, az utánpótlástól elvágva is a lehető legtovább tudjanak harcolni. Összehasonlításul: egy mezei lövésznek egy kötéscsomag járt, ilyen ni:

Ez utóbbi koncepció végterméke az I. és II. típusú Személyi Ejtőernyős Csomag, azaz a SZECS-I. és SZECS-II. Én most itt csak a II. típust tudom bemutatni, mivel nagy szerencsémre egy baráton keresztül hozzájutottam egy ilyen szetthez.

A SZECS-I. és SZECS-II. közötti legnagyobb különbséget az jelenti, hogy előbbiben különféle gyógyszerek kapnak helyet (jód-párna, Sevenaletta-tabletta, stb.) míg a SZECS-II-ben zömmel kötszereket talál, aki keres. 

Míg a SZECS-I. teljességi jegyzékét nem tudom rekonstruálni (mivel nekem ilyenem nincs) a SZECS-II-ben ezek a jópofa játékszerek kaptak helyet:

- 100 lapos steril géz (1 csomag)
- Háromszögletű kendő (1 darab)
- Szegett mullpólya (2 csomag)
- Ragtapasz (1 csomag)
- Steril sebkötöző csomag (2 csomag)- Vízhatlan belső csomagolás (1 darab)
- Műbőr tok (1 darab)
- Tartalomjegyzék (1 darab)

Az egészet egy nagyon praktikus, vízhatlan, műanyag védőfólia tartja össze, amit egy rettenetes műbőr tokba csúsztathatunk be. Azért rettenetes, mert mint minden korabeli műbőr, és a műanyagok általában, idővel ez is rigiddé, törékennyé válik, és egyszerűen szétrohad majd, ha nem vigyázunk rája. A műbőr tokot egy az egész szájat körbeérő füllel lehet lezárni, és egy egyszerű patenttal rögzíteni. Ez a fül, remekül meggátolja a nedvesség, vagy más külső behatás bejutását a bezacskózott cuccokig. A tartalomjegyzék a tok aljában kap helyet, így a zacskó kibontása nélkül is láthatjuk, miből élünk. 

Hogy mikor rendszeresítették a SZECS-eket, arról csak halvány fogalmam van, én valamikor az 1960-as évek második felére, az 1965-ös egyenruha- és felszerelés-reform idejére tenném a megjelenésüket. Ez persze nem akadályozza abban a szettet, hogy akár 1953-as gyártású darabokat is tartalmazzon (1953-ról egyébként érdemes megjegyezni, hogy a hadsereg szempontjából egy roppant termékeny év volt, hihetetlen mennyiségű egyenruhát, fegyvert, katonai cikket sikerült akkor legyártanunk Magyarországon, így azoknak a felhasználása bizonyos tételeknél máig tart). Érdekesség, hogy ettől függetlenül a szettek elkísérték a mélységi felderítő és ejtőernyős katonákat egészen az 1990-es évekig, változatlan külsővel, viszont természetesen frissített belső tartalommal. Eredeti fényképen eddig nem láttam előfordulni, gondolom M-zárolt (azaz mozgósítás idején kiosztható) felszerelési darabnak számít.

Az én SZECS-II.-m a pecsétjei alapján 1966-ból származik, viselni a derékszíjon lehet, egy széles, duplán szegett bújtató segítségével. Valaki már megdézsmálta, mert a vízhatlan fóliát feltépték, és a ragtapasz galád módon hiányzott is, azt utólag pótoltuk ki.

Ha tetszett a leírás, dobj egy lájkot, ha van sztorid, fényképed, véleményed a SZECS-ekről írj egy kommentet bátran!

A Magyar Néphadsereg csapatfelderítője (1951-1956)

Sziasztok!

Igazán pörgős napokon vagyunk túl, és a magánélet (az miaz?) is közbeszólt, de újra itt vagyok egy ismeret-erjesztő cikkel, ami megint valamilyen formában hadtörténeti, egyenruha-történeti vonalon fog megindulni, aztán érinti a cserebogarak halhatatlanságának kérdését is, és lehet, hogy a végére semmihez semmi köze nem lesz. Szóval nem vállalok felelősséget semmiért, ami most következik!

A mai témánkhoz sokat kellett várnom, hogy ilyen kerek legyen, mert nem egyszerű összeállítani ezt a képet. Mondhatni ez a legrégebbi összeállításom, és ahhoz, hogy ilyen, körülbelül 90%-ig eredeti állapotában sikerüljön, sok idő, türelem, segítség, és persze némi pénz is kellett…

Egy szó, mint száz, 2014. 04. 13-án Zsámbékon sikerült terepre vinnem az 1950-es évek első felét felidéző magyar csapatfelderítő egyenruhámat egy rendezvény keretén belül. Hogy mi is az érdekessége a korszaknak?

Természetesen a sztálinizmus magyarországi dübörgése, és a nukleáris III. világháború víziója. ez a kettő együtt nagyban segítette az ejtőernyős és felderítő fegyvernemek újraéledését, hiszen a világ proletárjainak szabadságát csak úgy lehetett kivívni, ha a nyugati agresszorok atomtölteteit minél előbb lokalizálják, megsemmisítik, a dolgozó nép szelíd, önvédelmi atomrakétái. 

Ebben volt nagy szerepe a felderítő, és ejtőernyős fegyvernemeknek, és ennek az alapjait kezdték lefektetni az 1950-es években, és ebből a gondolatból fejlődött ki az 1980-as évekre a mélységi felderítés hazai feladatrendszere és eszköztára is. 

A Magyar Népköztársaság számára Moszkvában aktuálisan kijelölt ellenség az 1950-es évek elején (az állandó főgonosz Románia mellett) Tito Jugoszláviája volt, akik okosan a nagy és dicső (1953-tól: -emlékű) Sztálin Szovjetuniója mellett azért Truman, majd Eisenhower USA-jával is igyekeztek jóban lenni. Két segget egy lóval pedig igazán nem egyszerű megülni, legalábbis nem egy totalitárius rendszer kebelében, már csak ezért is megéri elismerően biccenteni Tito partizánisszimusz merész hintapolitikájához. 

Az már más kérdés, hogy a ’90-es évek széthulló Jugoszláviájában éppen emiatt egyaránt akadt nyugati és keleti ölőszerszám dögivel...

No de visszakanyarodva az 1950-es évek csengőfrásztól terhes hazai légköréhez, a csapatfelderítők feladata ellenségképtől függetlenül egy adott katonai alakulat (ezred, hadosztály) frontszakaszán információt szerezni az ellenség elhelyezkedéséről, szándékairól, gyenge pontjairól, amit aztán támadásban, és védekezésben is remekül ki (vagy alá) lehet aknázni. Éppen ezért a csapatfelderítők ritkán mennek be 100 kilométereket az ellenség vonalai mögé, tehát számukra nem létszükséglet az ejtőernyős ugrás, mint kirakási mód, viszont a többit (gépjárművel, gyalog, vízen, lovon, szamáron, öszvéren, csincsillán stb.) igen komolyan megtanulják, mint ahogy még sok fontos különleges tantárgyat, mint álcázás, túlélés, pusztakezes harc, és a többi közelebbről meg nem nevezett ördöngösség.

A csapatfelderítők egyik legizgalmasabb ruhadarabja vitathatatlanul az 1951M álcázó kezeslábas, ami a korszakban három színösszeállításban volt elérhető, erről már bővebben is írtam, de a lustábbak kedvéért ide is áthozom, hogy létezett „őszi/zárt terep”, „tavaszi/nyári/nyílt terep” és fehér „hóálca” kiszerelésben is. A pikáns az, hogy bár dübörgött a hadiipar, a mintás ruhákat nem egységesen osztották ki, hanem alakulatonként fele-fele arányban, a raktári anyag kímélése érdekében. Aztán a gyakorlatban úgyis mindenkinek jutott mindenféle, de érdekes gondolat, hogy az egység fele csak mezőn bújhat el, míg a többieknek az erdő maradt az igazi terepe. 

Az összeállításban én az 1951M „őszi/zárt terep” kezeslábast használtam, mert az eddig nem került még elő, csak amikor bújócskáztam. 

A ruha alá sunyiban felvettem egy korabeli szovjet katonai nadrágot, ami kissé anakronisztikus (bár szabásában megegyező), de roppant kevéssé látszott, valamint muszáj is volt, mert nincs magyar gatyám. 

A habtestemet felülről az 1950M legénységi ing ingzubbony (gimnasztyorka) fedte, ami már sokkal korhűbb megoldás. A lábamra felhúztam egy olyan csizmát, amiről sokáig azt hittem, hogy magyar utászcsizma, de műveltebb emberek kiigazítottak, hogy csehszlovák a csizmám. Cseréje pénzfüggő, de folyamatban van!

A katona ruházatának fontos része, eleme a fejfedő. Úgy is mondhatnám, hogy a katona sapka nélkül nem sapka. Az én esetemben a fejfedő egyrészről egy magyar 1950M legénységi sapkajelvénnyel korhűvé varázsolt szovjet pilotkát, azaz ködvágó sapkát takart (nem véletlen a sok szovjet felszerelés, hiszen az 1950-es években a Magyar Néphadsereg a Nagy Testvér divatját követve öltözködött, a „magyaros” egyenruházati elemek szinte teljesen eltűntek), másrészt pedig egy 1950M rohamsisakot, amit megint csak a szovjetek II. világháborús sisakja „ihletett”.

A felszerelés része egy legénységi derékszíj, azon pedig mindenféle hasznos eszköz, mint például az 1949M utásztőr. Vagy ejtőernyős tőr. Vagy napostiszti tőr. Mindenre használták, jobbára körbejárt a seregben, mert túlélőkésnek életképtelen, harci késnek pedig az anyaga miatt nem megfelelő. Formavilágát tekintve pedig az I. világháborút idézi. 

A derékszíjon (ami varrott, és nem szegecselt, ahogy annak akkoriban lennie kellett) helyet kapott még az 1950M gyalogsági ásó, ami megint csak a szovjetektől kölcsön kapott dizájn mentén haladt. Kínosan ügyelve az egyformaságra. Ez egyébként az összképben is annyira jól sikerült, hogy a zsámbéki rendezvényen többen is megkérdezték tőlem "Te! Neked nem oroszul kéne beszélned? Úgy lennél autentikus szovjet katona!"

Ugyanígy a derékszíjra került az 1948M  pisztoly (a szovjet TT-33 hazai variánsának) tokja is, ami formavilágában a Horthy-korszak pisztolytokjait idézi, és semmiféleképpen nem alkalmas a pisztoly tárolásán kívül más gyors, taktikai mozgásra. Igaz, ekkor ez még nem is volt cél.

Jutott még hely ott az 1948-ban a Magyar Néphadseregben (és a Rendőrségnél, és a Határőrségnél, 1956 október-novemberében a pesti srácoknál, majd később a Munkásőrségnél) rendszeresített 1948M géppisztoly tártáskájának is, amibe a 71, vagy erősen megtaposva akár 75 lőszer befogadására alkalmas csigatár kapott helyet. 

Egy gondolat a csigatárról: NEM DOBTÁR! Mertmivelhogy, a lőszerek heggyel előre, csigavonalban elrendezve várják rövid földi pályafutásuk kirobbanó fénypontját, innen a név. 

Ha már lőfegyverek: az 1948M géppisztoly egyenes magyar koppintása a szovjet PPS-41M géppisztolynak, némi apró gyártási változtatással, amit csak nagyon avatott szemek vesznek észre. Ilyen pl. a sátorvas kialakítása, a fatus anyaga, no meg a származást jelölő beütők is. Egy gondolat a PPS-41M géppisztolyról: NEM PPSh! Az angolszászok nyelvkészletében az „S” betű az „SZ” hanggal egyenértékű, míg az „Sh” adja ki az „S” hangot. Ami a PPS nevében a tervezőt, Spagin bácsit jelöli. Fegyverzetnyelvészeti félóránkat hallották.

Van még egy felszerelési darab, amiről nem szóltam. Ő pedig nem más, mint az 1949M ejtőernyős hátizsák. Egy csoda… az alapötlet nyilván az ejtőernyősök számára fontos „sok hasznos dolog kis helyen is elfér” alapelv betartása lett volna, ezért született meg ez a három részből összehajtható szörny. amibe kötszertől sátorlapon át, kulacsig, kézigránátig mindennek be kell férnie. Párnázás sehol, viszont ha összehajtom hurcoláshoz, akkor a kulacs óhatatlanul fejre áll benne. Vagy ha széthajtom, mivel a zseb hordhelyzetben fejjel lefelé áll. Ehhez jön még, hogy a csajkának nincs kialakítva rögzítési pont vagy zseb, így azt a roppant ergonomikus vesetálat is pakolhatom a hátam mögé, hogy tuti leverje a saját, igazi vesémet. Az irigy dög. 

Eleje

Hátulja

Kinyitva

Persze igazságtalan lennék, ha nem írnám le, hogy eddig nem találtunk hivatalos utasítást arra vonatkozóan, hogy mi hová kerül ebben a zsákban, így csak találgatni tudunk az alapján, hogy mi hol "kényelmes".

Nagyjából ennyi lenne az 1950-es évek első felének csapatfelderítő összeállítása, igazából egy roppantul kényelmetlen, szokatlanul bumfordi összeállítás, aminek gyűjteményként vannak még gyerekbetegségei, apróbb hiányosságai, de alapvetően viselésre kész. Már ha valaki azt szereti, hogy rossz neki egy egyenruhában. Persze ettől még vitathatatlanul látványos, egyedi felszerelés. Már ha valaki azt szereti, hogy lépten-nyomon szovjetnek nézik.

Ha tetszett az összefoglalóm, dobj egy lájkot, megosztást, ha nem, akkor vitatkozzunk! Köszönöm, hogy elolvastad!

Agyalás: Nők hagyományőrzőként

Már a címmel is megkavarom a kedélyeket. Gondolom. Mármint azok számára, akiknek újdonságot jelent a nők megjelenése a katonai hagyományőrzésben, vagy akiket az zavar, hogy ennek témának kell lennie. Szerintem azonban van némi értelme jobban átfutni a témát. Több szemszögből is. Mivel nekem csak a sajátom van, ezért főleg a hölgyeket kérem, szóljanak hozzá!

Mint már itt is írtam, a hagyományőrzők szeretnek elit, különleges egységeket bemutatni, a „híres”, vagy éppen „hírhedt” alakulatok katonáinak bőrébe bújni. Ezek azonban történelmi sajátosságok okán alapvetően szinte kivétel nélkül férfiakból álló alakulatok, így felmerül a kérdés: mi marad a hölgyeknek?

Előre jelzem, ez is teljesen a saját, szubjektív véleményem, amivel lehet, és KELL is vitázni! Az viszont biztos, hogy egy-egy csapatban általában kevesebb a női tag, mint a férfi. Ennek okait is szeretném kibontani, az első második kérdéssel, mielőtt az elsőre próbálnék választ találni: mi veszi rá a lányokat, hogy egyenruhát öltsenek?

Egy jelentős hányada a női hagyományőrzőknek a családjuk férfi tagján keresztül kerül kapcsolatba a hagyományőrzéssel. Így sokan olyan egyenruhát öltenek, ami „passzol” a férj, barát, apa gyűjteményéhez, csak éppen női kiadásban.
Ilyenkor szerintem a hagyományőrzésbe nem csak és feltétlenül a közös érdeklődés viszi bele a hölgyeket, hanem az együtt eltöltött szabadidő formájaként élik meg azt. Tovább megyek: sok esetben éppen a férfi hagyományőrző az ilyenkor, aki unszolja a lányokat, hogy „dobjanak össze” egy gyűjteményt ők is. 

Egy másik, nem elhanyagolható hányad esetében viszont ugyanúgy alakul ki az érdeklődés, mint bárhol máshol, a lányok-asszonyok elmennek egy rendezvényre, tallóznak az interneten, találkoznak egy szimpatikus csapattal, vagy ötlettel, és saját „szakállra” belevágnak a hagyományőrzésbe egyéni érdeklődés alapján.

Ezek a szempontok egyébként férfi társaiknál általában hasonlóan alakulnak, bár ahogy eddig megéltem, a fő motívum a „családi vállalkozás” beindítása helyett a cimborákkal együtt töltött szabadidő, egyfajta tematikus „kan-nap” szokott lenni, és ismerek olyanokat is, akiknek kifejezetten megterhelő lenne az, ha a párjuk is megjelenne egy-egy rendezvényen egyenruhában mert akkor már „máshogy kellene viselkedni”.

No de kanyarodjunk vissza az első kérdéshez: mit mutathatnak be a női hagyományőrzők?

Nyilván adja magát a válasz: a múltban is éltek nők, őket! 

Rengetegen így is oldják meg, a saját „nemi szerepükben” maradnak meg a rendezvények során, markotányoslányt, szovjet mesterlövésznőt, ápolónőt, és még ki tudja hányféle katonai és civil összeállítást, a nők ezerféle arcát mutatják meg. 

Katt a linkre a forrásért!

Ez egy nagyon fontos és áldásos szerep, főleg egy alapvetően férfiak által dominált hobbiban, hiszen ellenpontként megmutatkozik az is, hogy a másik nem milyen szerepet vállalt magára a hátországban, vagy éppen a frontvonalban. Nem mellesleg a legnagyobb feltűnést a sok zöld, szürke, barna, terepmintás egyenruha között egy-egy hófehér nővérruha kelti. 

 

A legnagyobb öröm természetesen itt is az, ha a hölgyek (és itt nagyon vulgáris leszek) nem biodíszletként, egyfajta mozgó ruhafogasként működnek, hanem ismerik a korabeli női szerepeket, a felszerelésük, ruházatuk darabjait, az általuk bemutatott korszak, vagy összeállítás háttér-információit, egyszóval beleteszik mindazt, amitől a hagyományőrzés több lesz, mint egy hétvégi beöltözős móka. Az ő esetükben azonban (megint csak a saját tapasztalatom alapján) a férfi társak hajlamosak elnézőbbek lenni az ilyen hiányosságok miatt, én még nem láttam olyan csapatvezetőt, aki egy női tagjával ugyanolyan alaposan összeveszett volna egy-egy szabálytalan egyenruhán, mint a férfiakkal. Valahogy a férfiak megilletődnek, amikor ott van velük egy egyenruhás nő is.

Mindkét végletre (a nagyon tájékozott, és a jóformán teljesen értetlen) női hagyományőrzőre is láttam már emlékezetes példákat, de az igazságosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ez abszolút nem nemi hovatartozás kérdése, férfinak-nőnek egyformán sikerülhet bemutatni mindkét felállást. A különbség abban van, ahogyan erre a csapattársak reagálnak.

Tehát adottak azok a nők, akik a „csatatéren” is nők maradnak. Ám mi van akkor, ha nem így döntenek? Jobbára, legyünk őszinték, egy hadijátékon nem sok szerep marad az ápolónőknek, különféle hagyományos női szerepeknek. Egyszerűen nincs akkora "csatatér", ahol jól be lehetne mutatni egy ilyen összetett képet.

Ugyanez igaz a statikus kiállításokra, bár egy jó tábori kórházat nehezen tudok elképzelni nővérek nélkül. Mindemellett alapvetően a katonai hagyományőrző rendezvények nagy többsége inkább a csataterekre, mint a hátországra koncentrál (jah kérem, a „show” a lövészárkokban folyt…!) így tényleg kényszerhelyzetben vannak azok a női hagyományőrzők, akik mégis szeretnének megmutatkozni valamilyen formában. Ilyenkor öltöznek fiúnak. Bizony. Nem vagyunk pszichológiai blog, magam is csak érintőlegesen foglalkoztam ezzel, de mégis érdekes megállni egy pillanatra azon a gondolaton, hogy nők miért döntenek úgy, hogy „nemet váltanak” egy hétvégére? Egyáltalán tényleg ezt csinálják? 

Első sorban azért, hogy ugyanazokat a lehetőségeket élvezzék, amiket egy férfi hagyományőrző: lövöldözhessenek egymásra vaklőszerrel, rohamozhassanak, részt vehessenek a hadijátékokban anélkül, hogy nagyon kilógnának a csataképből.

A „harcoló nő” megjelenítésére XX. századi viszonylatban a legjobb megoldás vitathatatlanul a szovjet oldal erősítése, ahol a női önkéntesek az eső vonaltól a hátországig mindenhol megtalálhatóak voltak, ám nyilván nem mehet minden „harcolni” vágyó hagyományőrző nő szovjet mesterlövésznek…

A legjobb lenne erről női hagyományőrzőket kérdezni, de eddig az a tapasztalatom, hogy azok a nők, akik női mivoltukat elrejtik egy „fiús” szerep kedvéért a hagyományőrzésben, valójában ugyanúgy megélik a nőiségüket, csak éppen férfinak öltöznek. Nyilván ma már könnyebb az átjárás, de gondoljunk bele a helyzetbe fordítva… ugye?

A női jegyek elrejtésének egyébként számos (tévedtem, számtalan) módja létezik, aminek tényleg csak az adott egyenruha lehetőségei szabnak határt. Ő itt például egy lányzó, abszolút férfi ruhában:

Én személy szerint ebben a „mimikri-életmódban” egyetlen veszélyt látok: Alapvetően mindenkinek szíve joga, hogy olyan szerepben jelenjen meg egy hadijátékon, ahogy neki kényelmes, és amivel mások élményét nem rombolja (nagyon kellemetlen lehet, teszem azt egy keleti front csatában angolszász hagyományőrzőkkel szembetalálkozni…). Viszont van egy olyan határ, amikortól görcsös önigazolásba csaphat át a dolog, és olyan parázs viták alakulnak ki, mint a „női önkéntesek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt”. Aminek az a vége, hogy női honvédnek, sőt huszárnak öltöznek fel lányok úgy, hogy közben kijelentik: hiteles ez a kép, hiszen a Kőszívű Ember Fiaiban is… ilyenkor az ember fia (és lánya is) csak vakarhatja a fejét, hogy a koedukált katonai egység tulajdonképpen akkor nem is modernkori találmány? Hiszen tíz villámló szemű huszárlánnyal szemben kell megvédenie az embernek a történelmi igazságokat… a kép illusztráció:

 

A megoldás szerintem a következő (és most leszek megdobálva): minden körülmények között ragaszkodni kell a történelmi hűséghez. Én is szívesen hajlítanám magam felé a történelem kerekét, mondván: „volt szemüveges ejtőernyős a Magyar Néphadseregben és a Magyar Honvédségben”. Volt, láttam is fotót róla, de nem ez volt a tipikus. Így ezt kell továbbadnom. 

Ahogy egy barátom szokta mondani „igyekezzünk inkább a tipikusat, a szabályosat megjeleníteni, ne a kivételeket!” Éppen ezért ahányszor csak lehet, elmondom, hogy bár minden eredeti, és szabályos rajtam, a szemüvegem (ami nélkül meg nem látok ugye) NEM AZ! Majd ha a szememet megműtik, akkor teljesen jó lesz a kép. 

Ha mégis úgy dönt a hölgy, hogy férfiszerepbe bújik, akkor készüljön fel arra, hogy nagyon nehéz pillanatai is lesznek, és nagyon kreatívan kell elrejtenie a saját nőiségét ahhoz, hogy beleférjen a képbe. Mint írtam, erre rengeteg lehetőség adódik! Bátorításul egy férfi szerepben hagyományt őrző nőismerősöm véleménye: "Ha a fiúk nem elég tökösek, hogy megcsinálják, a lányoknak kell!"

Egy szónak is száza vége, a katonai hagyományőrző nők olyan bajtársak, akiknek nem csak a mai kihívásokkal, de a múlt előítéleteivel is meg kell küzdeniük, hogy megtalálják a számukra ideális szerepet a katonai hagyományőrző közösségben, ahol vitathatatlanul helyük van. Ehhez néha kilépnek a saját bőrükből is, ami legalábbis szerintem igen nemes tett, egy jó ügyért!

Ha női hagyományőrző ügyben más a véleményetek, esetleg tapasztalatotok, ne habozzatok megosztani a többiekkel!