Bréking Nyúz: Egy új hagyományőrző csapat a láthatáron!

Üdvözlet újra mindenkinek! 

Jól eltűntem az utóbbi időben, aminek egyetlen oka volt: Közös erővel, többen összefogva nekifogtunk egy olyan terv megvalósításának, aminek már most nagyon pozitív visszhangja kelt, ez pedig a Magyar Néphadsereg, később a Magyar Honvédség ejtőernyős, csapatfelderítő, mélységi felderítő katonái előtt tisztelgő, remekül csengő nevű MN-MH Ejtőernyős Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör életre hívását jelenti. Ez a logónk:

Mint sejthetitek, a célunk az 1950-1990 között szolgált magyar katonáknak igyekszünk emléket állítani. Valamint annak az elit fegyvernemnek, amelyről máig sok legenda, tévhit, viszont nagyon kevés konkrét információ ismert, legalábbis ami a köztudatba került részt illeti. 
A Baráti Kör ötlete először 2013. május 26-án az I. Hadi Kulturális Fesztivál alatt, illetve után merült fel, amikor öten összeálltunk, megpróbálni, hogyan fogadják a rendezvény nézői, és a hagyományőrző cimborák egy ilyen formáció porondra lépését. Ekkor még természetesen magunkra is csak "alkalmi felderítő harci kötelékként" gondoltunk, ám a SZERVEZŐK és a RÉSZTVEVŐK (így csupa nagy betűvel, mert hihetetlen lelkesedéssel, aktivitással, és odaadással dolgoztak mind), és nem utolsó sorban a Közönség felől érkező pozitív visszajelzések után úgy döntöttünk, megnézzük mire megyünk egy szinttel feljebb. 

Így Tapolca után elkezdtünk ismerősöket, segítőket keresni, akik tanácsokkal, útmutatással, szakértelemmel segítették és segítik most is a munkánkat. Mivel a tapolcai "kísérleti keretből" mind az öten valamilyen szinten-formában benne voltunk már a katonai hagyományőrzésben, megvolt az az alap, amire építhettünk, és azok az ismeretségek, barátságok, amik megkönnyítették a kezdetet. Felsorolni is nehéz lenne, hányan hányféleképp segítették már a munkánkat önzetlenül, egészen eddig a pillanatig, amikor ezeket a sorokat írom. 
A "tanulás" folyamata most is tart, folyamatosan alakul a közös gyűjtemény, ám az első fokozaton túl vagyunk, hiszen augusztus 10-én, egy közös gyűlésen úgy döntöttünk, hivatalosan is megalakulunk. Már a helyszín is történelmi tartalommal bír, hiszen a Harminckettesek terén, Budapest 272 éves múltra visszatekintő, számtalanszor átszervezett háziezredéről elnevezett téren gyűltünk össze egy baráti hangulatú délutánra, ahol lefektettük azokat az alapelveket, melyek szerint most is fejlődünk.
A következő lépést a folyamatos szellemi és anyagi (gyűjteményi) gyarapodás mellett az jelentette, mikor a találkozó után szinte azonnal a nyilvánosság elé léptünk. Egy hete működik a Baráti Kör nyilvános Facebook-oldala, ahol nagy meglepetésünkre, és örömünkre, a hajdani felderítők voltak az elsők, akik üdvözölték a kezdeményezést. Máig tőlük kapjuk a legőszintébb kritikákat, és a legtöbb segítséget is.

A jelenlegi célunk annak a körülbelül négy évtizednek a minél alaposabb megismerése, és bemutatása, amit képviselünk, ehhez pedig mind tárgyi téren, mind pedig tudásban folyamatosan fejlődünk. Jelenleg azoknak a szakirodalmaknak az összegyűjtésén dolgozunk, amiknek a segítségével a lehető legpontosabban feleleveníthetjük az általunk képviselt korszakokat. Szerencsére ebben viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen mindenről létezik szabályzat, leírás, visszaemlékezés, csak meg kell találni. Egyszóval folyamatosan épülünk, szépülünk, sok ismerős képet is láthattok majd az albumokban, és sok újdonságot is!

Minden kedves Olvasómat szeretettel várjuk a jövőbeni rendezvényeinken, amikről a facebook-on adunk hírt. Osszátok meg a barátokkal is!

Bújócska: Avagy a Néphadsereg álcaruhái terepen

A csodálatos, könnyed, szellős nyárias idő, amit mind úúúúggggyyyy szeretünk, meghozta a kedvemet egy kis "terepgyakorlathoz". A baráti körben ugyanis komoly eszmecserék futottak le abban a témában, hogy a Magyar Néphadsereg jobbára teljesen megegyező szabású álcaoveráljai közül melyik is igazi álcázó kezeslábas. Nosza összekötöttem a kellemeset (?) a hasznossal (?) és újra terepre vittem a régi harcosokat. Az alapkoncepcióm az volt, hogy minden egyes ruhadarabot azonos háttér előtt és azonos testhelyzetekben fotózok le, így láthatjátok (nagyjából) melyik terepminta hogyan olvad bele (vagy hogyan nem) a környezetébe. A fényképeket drága jó öcsém készítette, ráadásul mobiltelefonnal(!) így több szakember számos munkaórája van benne, hogy ennyire sikerült felhozni a képminőséget. Egyszóval ezek már a szép képek! Nem fotósblog vagyunk!

Első versenyzőnk a 82M háromszínnyomású, avagy "rábaterep" kezeslábas. Az ő mintája már ismerős lehet a már bemutatott mélységi felderítő összeállításból, ami nem is csoda, lévén ugyanaz. A kezeslábas anyaga nagyon jó vastag, strapabíró. Ha többet szeretnétek megtudni róla, a Combat Gear Blog idevágó bejegyzése minden fontosat elmond róla. Szintén megéri a kommenteket átböngészni! Bár az álcázás sikerességét nagyban növeli, itt én most nem használtam álcafestéket, érdemes lesz figyelni arra is, menynire világít a "csupasz" bőr a terepen.

Az első képen szép kulturáltan ácsorgok egy teljesen hétköznapi pusztai növénytársulás közepibe'. Mindegyik összeállításhoz honvédségi bőr derékszíjat, 65M gyalogsági bakancsot, alias "surranót" vettem fel, valamint a nyakamba kanyarítottam az AMD-65-öt is, hogy ne legyen üres a kezem. A fejemre ezen a képen a 87M ejtőernyős barettsapka került.

 
Elsőre is látszik, hogy a kezeslábas összhatásában sötétebb mint a háttér növényzete, így sötétebb alapszínű terepen (sűrűbb erdőben, ősszel, lehullott levelek között) talán jobban érvényesül, de lássuk hogyan teljesít amikor már bújócskázunk benne!

Itt az árnyak között már inkább érvényesül a kezeslábas álcázó képessége, ráadásul a csuklyát felvéve az arcot is takarja és védi az ágaktól-tüskéktől. A következő képen látjuk, hogy mennyire:

Az arc előtt lévő álcaháló nem töri úgy az arc kontúrjait, ahogy azt mondjuk egy általam is ismert és használt KZS-1-es álcaruha teszi, de itt is áll amit az előzőekben megállapítottam: sötétben, álcafesték használata mellett a kezeslábas remekül megállhatja a helyét, azonban a képen bemutatott körülmények között nem olvad bele teljesen a környezetbe.

A következő darab az 51M felderítő kezeslábas "őszi", azaz "zárt terep" avagy "erdei" terepmintás darabja. Magához a mintához nagy reményeket fűztem, hiszen önmagában is látványos, jól használhatónak tűnő ruháról van szó. Az egyetlen problémám az anyag vékonyságával adódott: mivel a kezeslábast eredetileg a rendszeresített gyakorló egyenruha FÖLÖTT ildomos hordani (elnézést a képes beszédért) a bánatos lepkepuki is lukat üt az anyagon. Ezt erősíti az is, hogy az overált az 1950-es években gyártották, és azóta csak nyúzták-nyúzták. A képen 65M "bocskai" sapkával a fejemen mutatom be a darabot:

Mint látjuk a terpeszállás elengedhetetlen része a metódusnak! Ez az álcaminta valóban jobban érvényesül mint az előző, talán némileg világosabb alapszíne okán. A körvonalakat is jobban töri, mivel a vékony anyag könynedebb esése erre remekül alkalmas. No de lássuk, mit tud a ruha a kertek alatt!

Önismétlés a tudás anyja: a ruha úgy látszik határozottan ilyesféle környezetre lett kitalálva, a bokorba bújva is rejti a viselőjét.

 

Szerintem itt látszik igazán jól a ruha és az álcaminta rejtőképessége, remekül elmossa a felhasználó körvonalait, a minta pedig szinte egyezik a talaj színével. Egyetlen problémát itt a vékony anyag jelenti, amin gond nélkül átszúrnak a tüskék, levelek, ágak, úgyhogy aláöltözet nélkül nem ajánlom a kúszás-mászást benne.

A következő darab ebből a bejegyzésből már ismerős lesz sokatoknak, ott is szidtam mint a bokrot, de most élesben is bizonyítja, hogy tényleg nem valami sokoldalú álcaruha. Ő pedig a tölgylevélmintás álcázó kezeslábas, a fejemen a 87M rendőrségi barettsapka csücsül.

Maga a fénykép is igen pszichedelikus jellegű lett (köszönöm drága öcsém!) amit remekül fokoz az álcaruha, bár ez a darab egy világosabb alapszínű háttér előtt talán még álcázni is képes... erre talán ősszel térjünk vissza. A ruha anyaga egyébként már elég kopottas, és ugye ott a Komondor Terrorelhárító Szolgálat kékségesen szépséges karfelvarrója is.

Szegény ruhát már annyit szidtam itt is és a másik bejegyzésben is, hogy illik megemlítenem: mégis ez a darab az egyik legnagyobb kedvencem a gyűjteményben, mivel szavak nélkül is bemutatja a "fából vaskarika" elvét amely mellett kis hazánkban a fegyveres rendvédelmi és honvédelmi szervek munkatársai dolgoztak(nak...?). Emellett pedig látványos, mert hason csúszva is virít.

A ruha anyaga egyébként nem túl vékony, nem túl vastag, csak a csukló és a boka gumírozása eresztett a tartásából az évek során.

A következő, és összeállításomban utolsó darab a már szintén (nem is oly rég) itt bemutatott 51M "tavaszi" terepmintás, avagy "nyílt terep" álcaoverál. A fejemre ismét 65M bocskai sapka került. Ezt a ruhát is sokat, és igazságtalanul bántottam, így megkövetem azokat, akik szerint igenis jól álcáz. Nekik volt igazuk!

Bár a fénykép még mindig az első színes házilag gyártott amatőr fotók stílusát idézi, már itt is látszik, hogy nagyon jól beleillik a háttérbe, pedig esküszöm nem kerestem másikat!

Itt kezdődik az igazi bújócska. Az eddig használhatatlannak gondolt 51M "tavaszi" kezeslábasban egyszerűen eltűnök! Csak a kezem árulkodik róla, hogy erre járok.

Itt hason fekve még komolyabb a helyzet.Persze a fotózás közben a Nap is bukott lefelé, ahogy azt ilyenkor tenni szokta, de a minta itt mutatja meg mit is tud igazán. Számomra, aki teljesen szkeptikus voltam a terepminta használhatóságát illetően, ezek a képek nagy meglepetést okoztak. Ezért is jó kipróbálni minek mi az értelme a terepen, nagyon sokat lehet belőle tanulni!

Egy szösszenet az álcázáshoz: nagyon fontos elem a szabadon maradó bőrfelületek eltakarása álcafestékkel. Ezeknél a kezeslábasoknál hiába az arc elé ereszthető álcaháló, mégis érdemes lekenni az arcot, és a fület is, mivel a csuklya fülrésze szintén hálós kidolgozású, így alá lehet látni. A kezek szintén árulkodóak lehetnek, úgyhogy amennyi kilátszik az egyenruhából azt szintén el kell takarni, álcafestékkel, vagy lövészkesztyűvel.

Remélem azért élvezhetőre sikerült az összeállítás, a blog facebook-csoportjában ki is írok egy szavazást, hogy Ti is eldönthessétek melyik álcaruhában kúsznátok ha muszáj lenne!

A dzsungelrúzs legyen veletek!

WARdrobe szekrény: Magyar Néphadsereg csapatfelderítő (1970)

Még mielőtt elmentem volna nyaralni lefotóztam ezt a gyűjteményt, hogy itthon már csak fel kelljen dobnom ide Nektek, úgyhogy mindenféle szószaporítás nélkül következzen az 1970-es évek magyar csapatfelderítő-gyűjteménye. Irodalomnak most Eric Bernard Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek c. 1991-es könyvét használtam, de ez csak mankó, a képeket pedig a Néphadsereg facebook-oldal gyűjteményéből emelem át szemléltető jelleggel.

No de mik is azok a csapatfelderítők pontosan? A felderítők feladata nem az ellenséges erők pusztítása különféle tűzeszközökkel, hanem az információgyűjtés a szemben álló fél létszámáról, tevékenységéről, állásainak elhelyezkedéséről, az ismeretlen terep adottságairól, a természetes és műszaki akadályokról, egyszóval arról mi is vár a bemerészkedőkre majd ha megkezdik a merészkedést. Ezt a feladatot felderítők nem hírszerzési módszerekkel (poloskázás, fizetett informátorok, kvázi: kémkedés) valósítják meg, hanem különböző felderítő eljárásokkal és eszközökkel, leginkább ipari mennyiségű csendes kúszással, várakozással, és rövid, velős rádióüzenetekkel. Offenzíva (parasztosan: támadás) előtt különösen sokat zargatják az ellenséget, igyekeznek a lehető legtöbb információt kipréselni belőle úgy, hogy a tervezők percre pontosan tudják mi is történik a másik oldalon. 
A mélységi felderítők emellett még zavarkeltéssel is remekül képesek segíteni egy induló támadást, hiszen ejtőernyős képességüknek köszönhetően gyorsan megjelenhetnek fontos hidak, kereszteződések, raktárak közelében, vagy éppen fontos célszemélyek lelövöldözésével, mintegy a lándzsa hegyének csúcsának végeként mérik a nulladik csapást. Itt éppen FUG-ról (Felderítő Úszó Gépkocsi) deszantolnak lándzsahegyileg:

Visszavonuláskor sem tétlenkednek, mert úgynevezett hátrahagyásos módszerrel remekül képesek jelenteni a felettük átvonuló ellenség összetételét, céljait, esetlegesen még partizáncsoportokat is képezhetnek és vezethetnek, ami megint nem feltétlenül tartozik a megszálló csapatok öt legszebb kívánsága közé nagyjából évezredek óta.

A fő különbséget a mélységi- és a csapatfelderítő között az adja, hogy előbbi mindezt az ellenség mélységében, mélyen a frontvonalak mögött műveli, és általában ejtőernyővel, vagy helikopteres kirakással érkezik meg a "munkahelyére", míg a csapatfelderítők "játszótere" maga a frontvonal, annak is az ellenségesebbik felén történő mocorgás, de semmiképpen sem 20-30 kilométerrel mögötte.

Magyarország hadtörténelmében a felderítő katona mint olyan igen mély és erős gyökerekkel rendelkező szereplő, hiszen a sztyeppei lovasnomád harcmodor alapját is a körültekintő alapossággal megtervezett, precízen és villámgyorsan végrehajtott akciók jelentették, melyek legalább annyi türelmet igényeltek, mint amekkora fizikai állóképességet, ez pedig ma is a két legfontosabb sarokköve a felderítő katonák működésének. Szóval ő egy proto-felderítő:

 

A magyar felderítők történetéhez zanzásítva elég az, hogy mikor már nem a Monarchia hadseregében működtek, akkor a feladatukat főként az éppen aktuális nagypolitika mentén a legközelebbi "Nagy Testvér" mintájára és árnyékában oldották meg, több-kevesebb önállósággal. 
A II. világháború alatt például (német "kérésre") a harcászati, de sokszor a hadászati felderítés fő terhét az első vonalban harcoló csapatok járőrei, és a légifelderítő osztályok viselték, a felderítő feladatok az úgynevezett "gyorsfegyvernem" (lovasság, gépkocsizó lövészek, stb.) felelősségévé váltak. Ezen a helyzeten az 1950-es évek változtatott, amikor (szovjet "kérésre") egyre fontosabbá vált a kis létszámú, jól képzett csapatok által nem feltétlenül "megszokott" módon szerzett információ, és innentől kanyarodunk a gyűjteményhez, ami az 1970-es évek csapatfelderítőinek felszerelését mutatja be. Itt egy amerikai gyűjtőn látható a felszerelés:

Elsőként a 65M Bocskai sapkát mutatnám be - már ha egyáltalán kell, hiszen a Magyar Néphadsereg egyik legismertebb ruhadarabjáról van szó.

A bocskai-sapka a magyar honvédek egyik legjellegzetesebb ruhadarabja. A fejfedő jellegzetessége, hogy a fülei lehajthatóak, bár én eddig nem láttam erre példát. A sild műanyagból készült, ami nem feltétlenül elég hajlékony, hogy a zsebbe gyűrhessük, ezen változtattak a továbbfejlesztett sapkán, ami már teljes egészében a gyakorló egyenruha zöld zsávoly anyagából készült. Itt a füle lehajtva:

Gyakorlati haszna a lehajtós füleknek alig van, mivel a vékony anyag nem melegít télen, viszont a portól, egyébtől sem igazán véd.

A következő darab az 51M álcázó kezeslábas, "nyári", azaz "nyílt terep" terepmintával. Ez a darab a mintázatát kivéve megegyezik a már bemutatott Komondor Terrorelhárító Szolgálat tölgylevélmintás overáljával. Ugyanolyan vékony, ugyanolyan nagy combzsebei vannak, és ugyanúgy kapucnis-álcahálós. Ja és 1954-es. Ez az eleje:

Ez meg a hátulja, a jól látható álcacsuklyával, archálóval:

Az ajtó nem része a ruhának, véleményem szerint így is elég randa. Mármint a kezeslábas. Most komolyan! Próbáltunk rájönni mi az a terep, ahol jól álcáz ez a kezeslábas, és rájöttünk, hogy a 87M háromszínnyomású rábaterep amit itt mutatok be, simán lenyomja, és ezzel a rikító, mentolos fogkrémet idéző alapszínnel esetleg a Teletubbies-ban arathatna sikert, amit fokoz ez a mustáros-bordós életidegen foltozás... Azért itt egy cimborám az egyenruhában, ahogy éppen megfelelő hátteret talált a rejtőzéshez... keresgéltünk egy ideig és még így is látszik a koma:

Fontos darab még a szintén minden katonának kiadott 70M sisakgázálarc és annak táskája, amit szerintem a kanálgéphez hasonlóan minden magyar háztartásban megtalálhatunk:

Ez a teljesen gumi, szado-mazo boltokban is biztos nagy sikert arató készlet (nem tudom, az enyém nem onnan van, én bolyhos bilincs-párti vagyok...) a nagy baráti Szovjetunió Vörös Hadseregében rendszeresített PMG gázálarc licensze alapján készült, és igen furfangos módja az emberkínzásnak, hiszen a gumi álarctest az izzadt emberi bőrrel gyors és szoros kapcsolatot alakít ki, ráadásul az álarctesten belülről kifelé sem mehet semmi, így az ember azonnal érzékletesen tapasztalja meg milyen amikor a saját levében fő... A szürke rettenethez jár még egy aktív szenes szűrőszelence, valamint páramentesítő szappan. Elvileg a teljes vegyvédelmi készletbe tartozik még egy csodás gumiruha, egy pár csizma és kesztyű is, ezeket még nem szedegettem össze. Minden esetre itt a csomag ahogy nálam konzerválódott. Atomtámadás ellen nem véd, mert nem a vízbűl veszi ki a zokszigént. Teccikérteni?

Az összfegyvernemi kínzókészlet után jöjjön a Néphadsereg büszke, műbőr térképtáskája. Igazából nem tudom büszke-e, lehet, hogy mániás-depressziós, vagy talán csak simán apakomplexusos pszichotikus, eddig elég jámboran tűrte a vegzatúrát. Külsőre egy bájos kistáska, ám ahogy egyre széjjelebb nyitja az ember, rájön, hogy nem kevés agyalás lehetett abban, hogy beleférjen mindaz a motyó és kütyü amit belepréseltek. Személy szerint nekem ezért (is) nagy szerelmem a military stílus: nagyon sok esetben (néha Magyarországon is) a végletekig praktikus, a használhatóságot szem előtt tartó eszközök, ruházati elemek jönnek össze. 
Persze az optimális keverék mindenkinél más, ezt ki kell tapasztalni, és persze az sem hátrány, hogy az ember nem "muszájból" veszi magára a kiadott felszerelést, hanem a saját zsebéből költ arra ami érdekli... a fenét nem hátrány, de a szabadság érzése mégis ott van... Ilyen a térképtáska csukva, rajta az állítható vállheveder, élek a gyanúperrel, hogy a kapcsokkal derékszíjra is rögzíthető:

Ilyen kinyitva, abban a nagy bőrből való zsebben lakik a 39/49M tájoló, ami a II. világháború óta nem változott (ahogy az égtájakat sem zavarta odébb az emberiség katonai-politikai öngyilkossági kísérleteinek hullámzása)

Ahogy ígértem: ott a tájoló ni: A zsineg rajta kiválóan alkalmas nyakba akasztáshoz, így csökkenthetjük a széthagyás lehetőségét. A benne lévő tükröt (bár nem arra való) én leginkább álcafesték felvitelekor használom. Az alsó zsebbe kerülnek a piros és kék színű irónok, vonalzók, körzők, egyszóval tolltartó (van is ehhez megszólalásig hasonló civil tolltartóm az 1970-es évekből, valószínűleg ugyanott készültek mint a térképtáska tolltartói... coccialista lelemény)

Itt már roppantul kifelé csomagolódik a nemzetközi helyzet, ezen a vízhatlan munkafelületen lehetett a lényegi munkát elvégezni, és a megszerkesztgetett, roppant titokzatosan összefirkált térképeket tárolni is.

Töredelmesen bevallom, hogy a térképek olvasásán kívül eddig másra nem volt szükségem, így írni elég egyedi stílusban, ellenség és barát, de még saját magam számára is megfejthetetlenül vagyok képes. Persze készen állok a fejlődésre:

No, de a nyilvánvaló gyengeségeimről és gyengéimről tovább ugorva szeretnék bemutatni egy másik hasznos jóbarátot, aminek a kezeléséhez még tán tanulni sem kell sokat: ez pedig az AK 47/59 bajonett.

Azt hiszem ez is egy igen ismerős darabja a gyűjteménynek, és be kell vallanom, tényleg hasznos is. Persze leginkább nem szuronyként jött jól, hanem sokkal inkább robusztus, masszív kialakítása miatt egyfajta túlélőkésként. A kés markolata bakelit, ahogy a hüvelyre is került egy gumi fogófelület, így pedig ha a pengén lévő hasítékba beakasztottuk a hüvely elején kiképzett kampót, egy olyan drótvágót kaptunk, amivel elvileg áram alatt lévő vezetékeket is elvághattunk. Így ni:

Ezt viszont a military boltokban drága pénzen vásárolt, vagy apu által a Néphadseregből hazamentett darabokkal sem feltétlenül ajánlom, mert 20-30 éve bizony csúnyán elöregíti a gumit, és fő a biztonság!

A késnek egyébként van egy vágóéle, valamint egy fűrészfogas kialakítású éle, bár én szintén az életkora okán, és a penge anyagának ridegsége miatt óvatosan fűrészelnék vele. Természetesen emellett fegyverre is lehet tűzni, kivételt képez ez alól a felderítők, ejtőernyősök által (is) használt AMD 65 gépkarabély. Hogy miért tartozik mégis a képhez? Mert a katonák függetlenül attól, hogy jó-é a fegyverükre, egységesen megkapták. Nincs kivételezés!

Így kivételezés nélkül eljutottunk a gyűjtemény végére, a lábbelihez. A csapatfelderítők mint már írtam (ugye írtam?) nem kaptak ejtőernyős kiképzést, és nem is helyezték ki őket légi úton, mert az ő feladatuk szorosan kötődött a frontvonalakhoz, hiszen ők a frontalakulatok szemei és fülei voltak és azok ma is. Éppen ezért ezek a katonák nem a 65M ejtőernyős bakancsot viselték, mint a mélységi felderítők (egyébként ők sem mindig, ez ízlés dolga volt...) hanem a gyalogsági 65M bakancsot, aminek a talpa kevésbé volt vastag, és hiányzott róla a lábfejpánt. Ez is ismerős lesz az obsitos sokatoknak, egy jól leharcolt, betört példány:

A gyűjtemény egyben viselve mondjuk a '80-as 90'-es évek mélységi felderítő felszereléséhez hasonlítva nagyságrendekkel kényelmetlenebb számomra, ami talán nem véletlen: a felszerelés legnagyobb része a harcos két oldalán kap helyet, a fegyverét a nyakába akasztva hordja, ráadásul maga a kezeslábas hiába vékony, nem szellőzik jól, és egyberuha jellegénél fogva mikor hív a természet, még férfiemberként sem egyszerű lehámozni a teljes harci díszt. Ha választhatok, akkor inkább a 87M ejtőernyős egyenruha köré épülő kócerájt rántom magamra.
A teljes képben helyet kapott még a legénységi derékszíj, a 70M kulacs, és a hatástalanított AMD-65/5 típusú gépkarabélyom is. Nem kis munka volt úgy tekeregnem a fotóapparáttal, hogy ilyen szar szögben kapjam el a cuccot, de rengeteg mindent próbáltam meg bepréselni a képre.

Ha tetszett a poszt, vagy ha nem, nyugodtan osszátok meg, velem pedig a gondolataitokat, sztorijaitokat a témában ha vannak!