Szolgálati közlepény: Hazagyöttem

Hogy őszinte legyek srácok, itthon vagyok egy ideje, de annyira nagyon nem volt erőm semmihez, hogy nyáááá... szerencsére még mielőtt nekiindultam volna Horvátországnak, itthon összeállítottam egy újabb gyűjtemény fotóit bemutatásra, úgyhogy nem veszett el teljesen az ügy.

No de hol is jártam pontosan? Ha valakit izgatna, a főhadiszállást a dalmát tengerparton és Čiovo szigetén terpeszkedő Trogir városától egy bő köpésnyire, a Rožac kempingben ütöttük fel. Ez egy saját stranddal, nagyon kulturált vizesblokkal, wifi-vel felszerelt lakókocsi-kemping, ahol igazi nemzetközi forgatag pörög a nap minden órájában. Akár aludni akarsz, akár nem.

Maga az Adriai-tenger hozta azt, amit egy tengernek nyújtania kell: sós volt, roppantul tiszta, és kifejezetten hűvös. Mindenképp megéri belecsobbanni, ha még nem próbáltátok! Ahogy a helyiek mondják: "Kad stavis prst u more povezan si s cijelim" svijetom azaz "Amikor bedugod az ujjad a tengerbe, kapcsolatba kerülsz az egész világgal". 

Ám még mindig nem utazóblog vagyok, úgyhogy hiába viselkedtünk kint családostól tőről metszett turistaként, itt és most a dolog hadtörténeti jellege domborodik ki - sajnos utólag, mivel a helyszínen szinte törvényszerűen nem juthatott idő mindenre. Hadtörténeti szempontból pedig Trogir városának van néminemű tapasztalata. Itten éppen
Csontváry Kosztka Tivadar: Traui látkép naplemente idején (Trau/Trogir 1899.) cmű épén látható az város:

A cirka tízenikszezer lelket számláló városnak akad egy latin neve, Traqurium, valamint egy német, Trau. Ez, valamint az a tudat, hogy a helyiek nagy része nem feltétlenül idegenforgalmi indíttatásból a horvát és (ez már egyértelműen tourist-éknak, azaz nekünk szól) az angol mellett elbeszélget veled németül, olaszul, kicsit magyarul is jelzi, hogy a térség az évszázadok során minden volt már, csak még akasztott ember nem. Így néz ki a Trogir mikor éppen fotózzuk hogy mégis útiblogoljak:

Sikátor. Bizony.

 Erkélyjelenet Romeovics és Julianova nélkül

Szent Lőrinc Székesegyház. Épült vagy háromszáz évig, a bimbammokat még máig kézzel cibálják ha kell ha nem.

 Keresztelő Szent János temploma. A XIII. században rakták össze. Akkor még tudtak építkezni.

Keresztelő Szent János trogiri szobra.Vagy szállítani készülnek, vagy pedig az ott egy szakrális daruplatform, és én vagyok a bunkó.

Időrendben visszafelé haladva örömmel láthatjuk, hogy a térséget nagyjából érintetlenül hagyták a Jugoszlávia széthullása utáni háborúk, bár szerb feliratokkal nem nagyon találkoztam sehol, horvát zászlókat viszont okkal-ok nélkül látni minden középületen, templomon, sőt, sok kertes ház teraszán is.

Az ezt megelőző konfliktusból, a II. világháborúból azonban a térség sem tudott kimaradni, Trogirt jelesül 1941 áprilisában szállták meg az olasz csapatok, Jugoszlávia lerohanásának keretén belül, főleg kikötője, és biztos jóval kevésbé a helyi rakija (avagy sligovica) okán, ami szerintem önmagában csatadöntő kivitelű rettenet.

Mivel a frissen született Horvátország (akkori nevén Horvátország Független Állama avagy
Nezavisna Država Hrvatska - NDH) akárhonnan nézzük is fasiszta jellegű bábállama volt a Berlin-Róma tengelynek, amivel ma sem dicsekszenek az emberek, nacionalizmus ide vagy oda, rengeteg emléktábláját és egyéb nyomát látni a partizánháborúnak, amire a vidék kifejezetten alkalmas. Ha Winston Churchill szerint aki ráadásul Sir is, ez volna "Európa lágy alteste" akkor nem tudom mi neki a kihívást jelentő kemény terep...

Dalmácia  esetében még azzal is színeződik a helyzet, hogy a térséget az olasz Mare Nostrum (Mi tengerünk) elv alapján tokkal-vonóval hozzácsapták Mussolini játszóteréhez, mondván, a Földközi-tenger bizony olasz Comprende? Ami a helyiek kívánságlistáján nagyon kicsit volt a 101 kiskutya dramatizált élőszereplős musicalváltozatának kötelező megtekintése alatt. Merthogy dalmata... dalmát... értitek...? Mindegy.

Így az errefelé folyó partizánharcok résztvevői a helyi ellenállók (nélkülük nehéz) és a talján katonák voltak, utóbbiak erős fórral indultak neki a meccsnek. Hazai terep előnye ugye, helyi lakosság támogatása ugye, aszimmetrikus hadviselés jellegzetességeit támogató terepadottságok és azok kihasználása ugye... az olaszok meg átaludták Clausewitzet de még Szun-cét is... Itt is inkább a partizán, mint a parmezán a nyerő:

Ha már sportnyelv, fór, és társai: A közeli Split szeme-fénye, a HNK Hajduk focicsapat (nevük nem véletlenül cseng magyarosan: legnagyobb idoljaik a hajdúk, akiket afféle Robin Hood-szerű kedélyes banditáknak lát a helyi folklór) miután 1943-ban az olaszok letették a fegyvert, és Splitben rövid partizán-önkormányzat után a németek lettek a górék, edzőstül-játékosostul fogta magát, és inkább testületileg beállt nagy rajongója, Tito partizánjai közé, mint hogy az NDH zászlaja alatt rúgja a bőrt. 1944. Július 7-én a csapat hivatalosan is a jugoszláv partizánok futballcsapatává avanzsált. Ekkor jelent meg a klub címerében a partizánok vörös csillaga is, (amit az utóbbi időben valahogy hanyagolnak) és a földközi-tengeri hadszíntér számos szövetséges futballcsapatával játszottak barátságos mérkőzéseket, többek között egyszer még a briteket is lenyomták. Emellett Charles De Gaulle tábornoktól a "Szabad Franciaország tiszteletbeli labdarúgócsapata" megtisztelő címet kapták meg. Ők itt a Hajduk(ok?) az 1944. szeptember 27-i római meccsen, az angol Nyolcadik Hadsereg csapatával. A csillagosok a dalmát fiúk.

Trogir a háború alatt Splithez hasonlóan kikötője okán a tengeri partizánokkal "Vörös Kalózokkal" vívott harc egyik fontos olasz támaszpontja, és kedvelt célpontja volt. Olyannyira, hogy már 1942 szeptemberében vontatóhajón érkező partizánok támadták meg a kikötőt, némi rongálás után mint akik jól végezték dolgukat távoztak. A következő év februárjában az olasz M21-et kapták el a nyílt tengeren partizánok, az olasz hatóságok csak a civil lakosságon statuálhattak példát.
1943 június 10-én egy felfegyverzett halászbárka garázdálkodása okozott forró perceket a Regia Marina (ez nem egy gregorián stílusban alkotó elektronikus-pop együttes neve, hanem az olasz Királyi Haditengerészeté) illetékeseinek.

Szintén 1943-ban, közelebbről április 30-án a kifejezetten partizánvadász feladattal (!) kifutó NAP 24 nevű hajót vonták ki a forgalomból. Ezek az összecsapások roppant egyenlőtlennek tűnhetnek, hiszen az egyik oldalon katonák állnak (igaz olaszok) katonai járművekkel (igaz oldschool hazaival, vagy félkész jugoszláv darabokkal), képzettséggel (igaz olasszal), fegyverekkel (Beretta, Carcano-Mannlicher, Breda... Nincs több kérdésem!), míg a másikon bármi ami úszik helyi legényekkel a fedélzeten, és néhány géppisztollyal, esetleg kézigránáttal... ám a támadások túlnyomó többsége sikerrel járt! Hogy ne legyek igazságtalan, meg kell említenem, hogy a több mint félszáz sikerrel zárult tengeri partizánakció mellett az olaszoknak is volt egy jó... napja, 1943. október 6-án elfogtak egy fegyvereket szállító jugoszláv partizánhajót. Az elfogást bonyolító olasz hajót még aznap elsüllyesztette a legénysége, nehogy német kézre kerüljön... legalábbis ez derül ki a jelentésből. 
A támadások javát így is Split élte át, ahol az olasz haditengerészet által jugoszlávoktól át elvett félkész és félromos hadihajók mellet a helyi fasiszta elöljárók és haveri körük magánjachtjai horgonyoztak. Több agyvérzést, és legalább féltucat sírógörcsöt eredményezett a terület új olasz urai körében a magántulajdon elleni erőszak mellett közszeméremsértést is megvalósító vandalizmus. Ez itt a képen egy német lobogó alatt hajózó jacht (ellentéte gondolom a nicht) illusztráció gyanánt, de elképzelhetjük a szorgos fasiszta tulajdonos örömét, mikor reggelre kelve egy nagy vörös és verhetetlen... gúnyrajz köszöntötte munkában megfáradt tekintetét.

Trogirban tudtommal nem voltak harcok, a város 1944. október 28-án szabadult fel a fasiszta uralom alól. Azt, hogy ezek a fasiszták olasz, vagy német katonák lehettek, nem sikerült kiderítenem, de sejtésem szerint akár mindkettő igaz lehet... Az olasz fegyverletétel (1943. szeptember 8.) utáni kavarodást remekül érzékelteti ez a helyzet is. Mussolini eltávolítása után az olaszok ugyanis egy csinos kis polgárháborúban találták magukat, egyik oldalon a fasisztákhoz hű erőkkel, akiket Németország támogatott, a másik oldalon meg a Szövetséges Hatalmak lassan csordogáló segítségében reménykedő békepártiakkal. Ebben a helyzetben a németek gyorsan használták ki technikai és helyzeti előnyüket, így számos olasz helyőrséget fegyvereztek le, köztük a dalmáciaiakat is. Minden esetre itt egy emléktábla, mely a jeles napra emlékezik. Akad a kis szigeteken minimum hat-nyolc tucat ilyesmi típusú darab:

Ez is egy partizánemlékmű, kocsiból rohamtempóban fotózva:

Ennek ellenére a mosolygós helyi pólóárus-lányzó vígan kínálgatta a hipster-népviselet olyan darabjait, mint pl. ez a Hitleres-bajszos-szmájlis trendiség ott a szélen. Nem vettem.

Egy világháborúval visszább Trau városa osztozott Dalmácia többi részének sorsában, az ide-oda forduló olaszok állandó célpontjaként a balkáni puskaporos hordó etnikai feszültségei az Osztrák-Magyar Monarchia tengerparti területeit is elérték, Dalmáciában az olasz irredentizmus mozgalma volt igazán népszerű annyira, hogy közel 9 000 dalmát önkéntes "menekült" Olaszországba a háború kitörésekor. Bár a város egyben a horvát kultúra fellegvára is volt a Monarchián belül, a háború alatt, és után itt is megjelentek az olaszok felé tolódás jelei... nem meglepő módon főleg a helyi olasz közösségben. Olyannyira, hogy a háború lezárása után (amit maga a város nem sínylett meg) helyi olasz nacionalisták olasz csapatok segítségével megszállják Trau városát, amit csak az amerikai közbenjárás után hagynak el. Nem csoda, hogy kitört a Mare Nostrum-őrület... ez a már emlegetett balkáni puskaporos... üst? Hogy kaphatta a nevét egy üstről a puskaporos hordó..? Kép? Zavar!

Trogir a Habsburg Birodalom (és így a Monarchia) előtt Napóleon alatt francia uralommal élt együtt, ennek nyomait nem láttam, hacsak nem számoljuk ide, hogy a hollandok után szerintem a második legbunkóbbak a franciák tudtak lenni a kempingben (holtversenyben nagy haverjaikkal a németekkel) mintha csak otthon lennének.

A városnak egyébiránt akad némi magyar vonatkozása is. 1180-től 1322-ig ugyanis az éppen a horvát királyi koronát is fel-felpróbáló magyar királyok fennhatósága alá tartozik. Már amikor éppen nem a velenceiekkel pofozkodunk rajta, akik 1420-ban döntenek úgy, hogy most már örökre az övék a hely. Vihetik, mert úgyis belerokkan a török hódítók elleni non-stop harcba a XVII. századra.

Főszerepet kapott a tatárjárás (1241) körüli csetepatékban is, ugyanis a lányait frissiben elvesztő IV. Béla királyunk ide menekült egy kissé kifújni magát. Emlékét a Kraljevac-(Király-)sziget neve őrzi leginkább, de horvát barátaink boldog-boldogtalannak széles mosollyal újságolják, hogy náluk volt átutazóban a megtört nagy király. Ha kérik, még meg is mutatják a koronázópalástjának csuklyáját amit személyesen tőle kaptak amiért hűségesen befogadták. A másik megoldás gondolom a felkoncolás lett volna, azt viszont nem lehet vitrinbe tenni... Ott menekül Ívbéla nagy erőkkel, mögötte a gaz tatarak:

 

Trogir/Trau egyébként már az ókorban, a rómaiak előtt is lakott település volt, római neve Traqurium volt, és eredetileg az illírek, majd a siracusai görögök lakták (ők Tragurion néven említették), a Krisztus előtti III. század óta, de olyan leletet nem tudtam hozni ami ezt igazolná, csak a Kamerlengo-kastély falának egyik pici kövét szedtem össze emlékül. Viszont náluk még nem ölnek meg senkit ha nyáron az étterem nyitott részén dohányzik, és a nejlonzacskó sem feláras a boltban... barbárok. Ez meg itt a helyi teszkó és én az új pólómba'

Hogy ne ez a sokkoló vizuális élmény égjen belétek, idedobom az út kifejezetten giccsesnek mondható naplementéiről készült felvételeket (mindegyik itt megjelent saját képért öcsém a felelős, de lehet, hogy a puskaporos üst rajza és IV. Béla retardált arcú üldözői is az ő lelkén száradnak).

Ja azért persze vettem csíkospólót, avagy lánykori nevén telnyaskát. Semmivel sem olcsóbb mint itthon, de kintről KELL hozni. Anélkül a határon sem engednek át. Neki is van története, elég az hozzá most itt, hogy mielőtt a szovjetek kisajátították volna, a francia kereskedelmi hajósoknál jött divatba, így különültek el a többi nemzet matrózaitól. PErszea többi nemzet matróza sem volt hülye, rögtön utánozni kezdte az új módit, így már a matrózok különböztek a nem-matrózoktól. Van belőle rövid ujjú, hosszú ujjú, trikóforma szabású is. A fehér alapon csíkozott póló nem fehér csíkjainak különleges jelentése van. A sötétkék a tengerészeké, a fekete a tengeralattjárón szolgálóké, az égszínkék a VDV szovjet légideszantosaié, míg van belőle állítólag zöld a határőrség, és piros a belbiztonsági szolgálat (OMON) részére. Én sötétkéket hoztam, mert az szép. Igyekszem nem beépíteni egy szovjet tengerészgyalogos gyűjteménybe. A csíkőrület kint egyébként oda fajult, hogy kapható ilyen anyagból kistáska, napernyő, kalap, papucs, felfújható fém faház is.

Remélem örültök, hogy itt vagyok, életjelet adtam, és mostantól megint jönnek a jó igényes bejegyzések!

Ahoy!

Szolgálati közlepény: Nyaralok

Kedves Mindenki!

Július 13-ától 21-éig Horvátországban rontom a levegőt, így addig nem leszek elérhető. Utána jönnek a csíkospólós posztok :-)

Üdv mindenkinek! 

PROGRAMAJÁNLÓ! Hadihajós nyílt nap!

Vízpart, hadihajók, katonasimogató, egyebek. 165 éves a magyar folyami hadihajózás, ez elég ok egy kiruccanásra a családdal. A belépés ingyenes!

Megközelítés: 

Tömegközlöködéssel: 
-M3 metró - Újpest központ - 104A busz - Bagaria utca
-Avagy: Pünkösdfürdő hajóállomásról induló ingyenes hajójárattal  (9:30-15:30 között óránkénti indulással)

KONTAKT

Lassan éledezik a blog facebook-csoportja is, aki kedvet érez a csatlakozáshoz, kommenteléshez, megosztáshoz, kérdezgetéshez, válaszolgatáshoz, vitatkozáshoz, az erre a zavarba ejtően szuggesztív képre kattintva meg is teheti!

Hírhalászat: Nem jó hír... legalábbis egy detroiti hagyományőrzőnek

Július 4-én az USA-ban mindenki nagy erőkkel megünnepli, hogy Will Smith és Jeff Goldblum visszaverte a földönkívülieket egy egyszerű Windows frissítéssel nemzete kivívta függetlenségét Nagy-Britanniától, immáron 237. éve. Ilyenkor dübörög az amerikai álom, tűzijáték, baseball-meccsek, hot-dog, katonai parádék, felvonulások, ésatöbbi, a viszonylag fiatal nemzet pedig egyként ünnepel. Szóval olyan, mintha a mi augusztus 20-ánkat egybekötnénk mondjuk március 15-el, és közben azt ünnepelnénk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott világbajnok lett illetve kijutott a VB-re vagyis döntetlent játszott Szomáliával.

 

 Egy detroiti férfi azonban kicsit átértelmezte a függetlenség fogalmát, amikor II. világháborús járművével, egy gyönyörűen restaurált M8 "Greyhound" páncélozott szállító harcjárművel nekiindult a belvárosnak. Ő itt a Greyhoung azaz "Agár" 

Az eredeti vasat az amerikai hadsereg tenderére 1941-ben kezdte fejleszteni három nagy cég a Studebaker, a Ford, és a Chrysler. A kiírásban szerepelt, hogy egy gyors, könnyű páncélvadászt tessék prezentálni, amire rá lehet passzintani a már meglévő 37mm-es M3 típusjelű (addigra régen elavult) páncéltörő lövegekből járművenként egyet, no meg némi védőfegyverzetet (egy .30-as kaliberű géppuskát a járműtestbe a gyalogság ellen, és egy .50-est a toronyba, ennek a dolga a légi célok elleni egyenlőtlen harc ha muszáj) is. A tendert pofátlan magabiztossággal egy év papírtologatás után 1942-ben a Ford gépe nyerte, a jó tulajdonságai mellett, és a rossz tulajdonságai ellenére sokat nyomhatott a latban az is, hogy ha a sereg kérte, tegnapelőttre legyártottak belőle 600 darabot. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg, és 1945-ig nem nagyon akart abbamaradni. Ez idő alatt legyártottak 8 523 darab Greyhound-ot, amiből olyan 1 000 darab a Kölcsönbérleti Szerződés (avagy a "kaparjunk össze némi hadsereget gyengébb szövetségeseinknek" program) keretén belül olyan egzotikus országok fegyvertárába került, mint Brazília, Franciaország, és Nagy-Britannia. 

A típus ezután zömmel az európai hadszíntéren bumlizott keresztül, ám eredeti feladatához, a páncélvadászathoz bizony már nem volt elég erős a lövege, így főként mindenféle erődítmények ellen vetették be, vagy gyors "hit 'n' run" azaz szabolcsi dialektusban "tockos oszt uzsgyi" taktika részeként gyors és roppant bosszantó erőszakos járőrvállalkozások során vették jó hasznát. A Greyhound a háború után még egy kicsit forgolódott a koreai háborúban, majd lassan átkerült az afrikai országok fegyvertárába, ahol (mint a szekercétől kezdve nagyjából mindenféle fegyverféleség) máig fel-felbukkan. Felhasználói között az USA-val és az EU kongói missziójával együtt 52 országot találtam, de ez az afrikai belpolitikai helyzet ismeretében nagyjából 46-192 közti szám is lehet. Gyűjtői értéke főleg abban áll, hogy nem lánctalpas, így közúton is egész lazán el lehet mászkálni vele tréler nélkül.Itt épp fekete-fehér:

A technikatörténeti megálló után vissza a detroiti sétakocsikázáshoz: Maga az ötlet még nem is akkora gond, hiszen ha valaki egy háromtengelyes harctéri matuzsálemmel akarja kifejezni hazafiságát, és minden papírja rendben van, azt az USA-ban cseppet sem nézik hülyének. Nyilván egy pár ilyennel támogatva gyorsabban is meglett volna az az elszakadás anno a brit elnyomóktól. 

A gond akkor kezdődik, amikor az úriember a járműre épített .50-es kaliberű Browning géppuskának látszó eszközzel néhány sorozatot is elereszt, és ettől a környék egyébként lövöldözéshez jól szokott lakói bepánikolnak. A 911-es forródrót fehér izzásig hevül, a rendőrök csak azbesztkesztyűben veszik fel a kagylót, amiből nagyjából kis eltéréssel ugyanaz a sztori körvonalazódik: egy őrült lövöldözik Detroit utcáin egy TANKKAL. Mert ugye ez Tank. Mindene van ami egy Tanknak: nagy, zöld, gurul, antennák is fityegnek mögötte, tornya is van, és ami a legfontosabb, és gyermekkorunk összes rajzfilmje, és háborús filmje alapján vitathatatlan bizonyíték: fehér csillag van rajta. Ötágú.

Több se kell a rendőröknek, helyszín lezár, iszonyatos erőkoncentráció, talán még a Fehér Házban is megcsörrent egy elfeledett telefon valamelyik takarítószeres szekrény mélyén, rajta a felirattal "CSAK DETROITI HARCKOCSITÁMADÁS ESETÉRE!". 

A történet vége: a jogkövető gyűjtő, és/vagy hagyományőrző, de mindenképp fonák gondolkodású amerikai állampolgár jámborul aláveti magát a Törvény erejének, bár ő úgy gondolta, hogy a sok-sok tűzijátékozás közepette az ő durrogtatása senkinek nem tűnik majd fel. Merthogy mivel is durrogtatott?

Gázfegyverrel.

Egészen pontosan az .50-es kaliberű M2-es nehézgéppuska élethű, ám PB-gázt eregető, ezzel valóban lövéshez hasonló hang- és fényhatást okozó változatával eregetett sorozatokat, ami nem igazán fegyver. Maximum annyira, mint amennyire a Greyhound "tank". Ez a megoldás igen népszerű a külföldi hagyományőrzők között, mert a kis palack gáz sokkal olcsóbb, mint a hevederenként 250 darab vaktöltény, így sokkal tovább lehet hadijátékokon lövöldözni, egyébként meg nagyjából eléggé veszélytelen jószág. A következő képnek semmi köze semmihez:

Tartozom egy vallomással: Eredetileg nem akartam ilyen vitriolosat írni, de kiszaladt. Az emberi hülyeség ismét megmutatta egyik arcát, és ennek két áldozata van: az egyik a rendőrség, akiknek erre az árnyékra is vetődni kellett, mert mit tudják ők, hogy az árnyékot egy hóbortos úriember veti. Viszont talán nyugodtabban is konstatálták, hogy ez a nap is úgy telt el, hogy nem kellett harckocsit kilőni, ráadásul a fizetésüket is megkapják érte, így őket kevésbé sajnálom. A másik áldozat iránti szánalmam viszont már-már fetisisztikus... mivel ennek az ökörségnek a szenvedő "alanya" (vagy inkább tárgya) az M8-as Greyhound volt. 

Adott egy történelmi darab. Végigrugdosták minimum egy háborún, otthonra talál egy gyűjtőnél, aki talán rendbe is teszi, ez csodás. Az viszont kevésbé, hogy utána ezzel a vassal teljesen anakronisztikus módon, egy tök másik történelmi korszak évfordulóját, és kvázi az "amerikaiságot" akarja megünnepelni. Majdnem mintha beparkolnék a Nemzeti Múzeum lépcsői elé március idusán egy teljesen indokolatlan T-34-essel. Ennél nem biztos, hogy ügyesebben:

A dolog végül a jármű elkobzásával ért véget, idáig tart a történet, gondolom a tulaj nem fog tudni nullszaldósan kijönni a kalandból. 

Egy NSA akta margójára: Fokozottan felhívnám a figyelmet, hogy az USA nem egyenlő ezzel a "rendhagyó" példával!

Az emberek nem mind mennek ki az utcára M8-as Greyhound-okkal ünnepelni, mert akkor nem a Függetlenség Napjának hívnák, hanem a "Nemzeti Greyhound és Légszennyezési/Közlekedési Dugó Emléknapnak". Továbbá azt a hülyét vennék őrizetbe, aki csak hot-dogot akar enni, baseballt nézni, és egy kicsit kilépni a mókuskerékből. Mondjuk a családdal. Vagy a Greyhounddal. Kinek mi... ne tagadjátok Kedves Olvasók, azért többen eldurrogtatnátok akár vaklőszerrel is mondjuk a Városligetben egy délutánt. Velem együtt.

Itten látható az eredeti cikk ANGOLUL

Hírhalászat: Lengyel elismerés a roncskutatóknak

Most nem az enyém a főszerep a saját blogomon, és ennek tiszta szívből örülök, mivel a következő hírt láttam az interneten:

"Magas lengyel állami kitüntetésben részesült a minap Magó Károly. A „Bene Merito” érdemjelet Radosław Sikorski, a Lengyel Köztársaság külügyminisztere budapesti látogatása alkalmával adta át – mások mellett – az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis zászlósának, a Szolnoki Repülőmúzeum munkatársának.



(...) A 'Bene Merito' (Jószolgálati Érdemérem) kitüntetést a Lengyel Köztársaság külügyminisztere a hazai és a külföldi állampolgároknak adományozza Lengyelország nemzetközi pozíciójának erősítésében végzett munkájuk elismeréseként. 

Az érdemjelet idén három magyar állampolgár kapta meg. Az egyik, Kovács Vilmos ezredes, a Budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, aki régóta elkötelezett ápolója a lengyel-magyar hadtörténeti örökségnek. Kovács Vilmos méltatásában elhangzott, hogy nagy elismerés illeti meg többek között azért a kiállításért is, amely a lengyel-magyar hadtörténeti kapcsolatokat nagy szakmai igényességgel mutatja be a Hadtörténeti Múzeumban.
Ennek a tárlatnak egy része egyébként a Szolnoki Galériában jelenleg is megtekinthető. Az ezredes segítségével és támogatásával vált lehetővé az is, hogy a jelentős történeti és eszmei értékű, lengyel gyártmányú Mors géppisztoly hazatérhessen Lengyelországba. Elhangzott, hogy az 1930-as években gyártott, 9 milliméteres, ritka géppisztoly átadása a magyar és a lengyel katonai múzeumok együttműködését szimbolizálja.
A két másik kitüntetett személynek is jelentős, a lengyel történelemhez, a lengyel honvédelem és a lengyel-magyar barátság hagyományaihoz való értő és érzékeny viszonyulás elismeréseként, valamint nagy történeti értékkel rendelkező tárgyi emlékek felkutatásának elismeréseként ítélte oda a kitüntetést a külügyminiszter. Magó Károly zászlós, a Magyar Roncskutató Egyesület titkára és Galambos Gábor, a történelem iránt érdeklődő civil személy kutatták fel ugyanis annak a lengyel légierőhöz tartozó Halifax repülőgépnek a roncsait, amelyet 1944. augusztus 26-án Magyarország fölött lőttek le, miközben Varsóba tartott, hogy a harcoló fővárosnak segítséget vigyen. (...)"

Tiszta szívemből gratulálok a kitüntetést elnyerő három szakembernek, és kívánok erőt, egészséget a további munkájukhoz is!

A teljes cikket itt olvashatjátok

Filmajánló: Surviving D-Day: Omaha Beach 1944 meg ilyenek

No nem tudtam aludni egy centit sem a hőségtől, amit az sem enyhített, ha kinyitottam az ablakot...

Így nekiláttam filmeket nézni. A két Green Street Hooligans (magyarul csak Huligánok címen fut) film után, amiből csak az első tetszett, (és nem csak azért, mert élmény volt látni, ahogy Zsákos Frodó atomrészegen szétveri London belvárosát) úgy döntöttem ismeret-erjesztő filmet fogok nézni. Találtam is egy izgiset, aminek Surviving D-Day: Omaha Beach 1944 volt a neve. Ebből már sejthettem, hogy nem a nagy 1933-as gödöllői cserkészjamboree ötven legszebb pillanatáról fog szólni, és nem is csalódtam: A film közel másfél órás, és nem untat minket kronológiai sorrenddel. Igazából időrendben ide-oda ugrál, úgyhogy annak, aki még egyáltalán nem találkozott a normandiai partraszállás valamelyik mozzanatával (ehhez azért mély barlangban kell élni ám) nem ajánlom. Igazából annak sem, aki tanulni akar, hogy aztán villoghasson a hihetetlen omahabícsisztikai tudásával a romkocsmában fetrengő merengő haverjai előtt.  
Előre szólok: a film angolul, közelebbről amerikaiul van! Aki nem érti ezt a nyelvet, annál sajnos hatványozottan csökken a termék élvezeti értéke, ezért felelősséget nem vállalhatok, a kocázatok és mellékhátasok tekintetéből kifolyólag kérdezzétek meg történelem- illetve angoltanárotokat. Ha láttátok a Ryan Közlegény Megmentését amiben Forrest Gump és katonái Will Hunting nyomában átverekszik magukat fél Franciaországon, és/vagy játszottatok a Call of Duty 2-vel, és épp nem szovjetek, vagy angolok voltatok, már nem indultok neki nulláról a dokufilmnek, és ha összesen ennyi volt eddig mögöttetek a témában, akkor határozottan csak nyerhettek. Miért?
Ezért: egy ilyen ismeret-erjesztő film egy dologra jó igazán: felpiszkálja a kíváncsiságot, és jó esetben arra sarkall, hogy az ember utánaássa magát a részleteknek. Hogy is volt az? Voltak még ott mások is? Ők hogy emlékeznek? Mi vezetett ide? Mit adtak nekünk a rómaiak? ilyenek... Rossz esetben elfogy egy tál popcorn. Gyerekek! MOPSZ!!!

Szóval... időrend... azért baj, hogy ugrál, mert néhol nehezen követhető, hogy ki kivel van, miért és hol csinálja amit csinál. Ezt a készítők epikus mennyiségű, horogkeresztekkel dekorált roppant mozgalmas térképpel, és az időpontok kiírogatásával, valamint gondos narrációval igyekeztek megoldani. Ja, ha már narráció... a film amerikai, így megvannak a maga sajátosságai, és fordulatai e téren is. 
A majdnem-kellemesen rekedtes és dörmögő férfihang fél percenként durmogja az arcunkba a hihetetlenül vérgőzös eseményeket a legdrámaibb szókészlettel, úgyismint "megoldhatatlan, ám létfontosságú küldetés" "szakadatlan, órákon át tomboló pergőtűz" és társai, mindezt olyan feszült, pergő, epikus stílusban, ami európai gyomornak már-már bevehetetlen. Nyilván nem könnyű a normandiai partraszállásról olyan filmet készíteni, ami az unalmas részletekkel foglalkozik, de itt még az unalmas lélektani pillanatokat is olyan heroikus epitheton ornansok kísér(t)ik, mint "idegőrlő várakozás" vagy "klausztrofóbikus katakombarendszer"... ez nem lenne baj, de mikor már a katonák reggelijét igyekeztek így leírni, akkor már néha átsuhant egy mosoly egyébként sziklakomor arcomon.
Bosszantó még, hogy a filmben konzekvensen "Amerika és Szövetségesei" jelennek meg. Olyanformán, mintha a nagy U. S. és A. nagyjából 1939-től a saját vállán vitte volna egyedül a háború minden terhét, mondjuk a Brit Birodalom helyett... nem dobálóznék számokkal sokat, és távol álljon tőlem az amerikai részvétel fontosságának kicsinyítése, de a britek és kanadaiak még ekkor, a háború számukra ötödik évében is több, mint 11 000 fővel több katonát tettek partra Normandiában a D-napon, mint "unokatestvéreik" (USA: 73 000 katona/Brit Nemzetközösség: 83 115 katona) és a britek-kanadaiak számára három partszakaszt, míg az amerikaiaknak "csupán" kettőt jelöltek ki az ötből. Ebből az egyik az OMAHA kódnevű, és ott valóban sikerült a nap legvéresebb veszteségét elszenvedni. UPDATE: Az egyik kedves Olvasóm jelezte, hogy a három brit/kanadai partszakaszon azért voltak többen a résztvevők, mert egyel több parton harcoltak, amiből ráadásul az egyiket teljesen a kanadaiakra bízták. Ez tagadhatatlan, így összeszedtem hányféle nép fiai indultak aznap Európa Erőd ellen földön-vízen-levegőben: Ott voltak ugyé az amerikaiak, Mellettük harcoltak aznap a britek, ausztrálok, új-zélandiak, kanadaiak, lengyelek, csehszlovákok, szabad franciák, görögök, szabad belgák, norvégok... zömmel a levegőben, vagy a tengeren. Így ez a hadművelet például Monte Cassino ostromához hasonlóan igencsak nemzetközi gárdával futott le. Nem is beszélve arról, hogy az Atlanti Falban, (azaz az Európát és Skandináviát átszelve a nyugati szövetségesek felőli partoldalon változatos fokon és mélységben kiépített "német" védelmi rendszerben) is elég sokféle nemzet katonái szolgáltak, úgyis mint: koreaiak, ukránok, lengyelek, oroszok (úgy hallottam, véletlenül még egy vendégségbe jött magyar tiszti különítmény is bekerült a szórásba, de erről közelebbit nem tudok mondani)... és még nem számoltam ide az eddigre egyfajta szélsőjobbos idegenlégióvá duzzadt Waffen-SS kismillió nemzetiséget-népet tömörítő alakulatai, igaz, ők 1944. június 6-án nem vettek még részt az adok-kapokban. 
Ja, és a Szövetséges oldalon a főparancsnok is vitathatatlanul amerikai volt. Ennyit a számmisztikáról.

No de vissza a filmre: mindig élmény látni, hogy hagyományőrzőket vonnak be, és így "játszanak újra" egy-egy ütközetet, hiszen így azt mutatnak meg, amit akarnak, és itt is a baj. Azt mutatnak meg, amit akarnak. Az eredeti felvétel nem beállított... tudom hogy mégis, de mégsem. Az ott rohanó katonák valóban akkor voltak katonák, ha szerencsénk van akkor tényleg abban a csatában voltak katonák, amiről a film szól... bár ez sem mindig jön össze... láttam már a Budai Vár előtt elhúzó szovjet vadászgépekről készült képsorokat angliai csataként felbukkanni hasonló munkában... de talán értitek mire gondolok. 
Jelen esetben, mivel a katonák 1944-ben nem vittek magukkal okostelefont Normandia partjaira, és ha vittek volna sem biztos, hogy lett volna kedvük filmezni és képeket megosztani, a film sokszor használ korábbi, hadgyakorlatokon készült, vagy valóban érdekes jeleneteket tartalmazó felvételeket, ám az "igazi" harcot a játékfilmesekre hagyja, akik ki is tesznek magukért.
Sokat ad a dolog "hitelességéhez" az, hogy történészek, mai katonák is beszélnek a dolog "szakmai" oldaláról, még kísérletezgetnek is néha. Jobbára ugyan a narráció hangvételében, adrenalintól és vértől csöpögő, hangulatfestő és -keltő módon, ám ezt nyilván a vágó és a rendező gondolta így, valamit valamiért.
Megszólalnak továbbá a filmben veteránok is, akiknek a narrációja alatt fut a cselekmény. Élveztem, hogy mikor egy bizonyos veterán kitért arra, hogy anno hogyan perszonalizálta a felszerelését (emlékszünk még erre?) akkor az a képernyőn is megjelent.
Rengeteg vaklőszer eldurran, sok-sok gallon művér szétcsorog, így nem lenne panasz a játékfilmes elemekre, mégis van. Nálam legalábbis akad: anakronisztikus egyenruhák. Nem feltétlenül, és nem mindenhol, látszik, hogy olyan hagyományőrző csapatokkal dolgoztak együtt a készítők, akiknek a háttértudása, és az ehhez párosuló tudása is megfelelő, de sajnos, vagy szerencsémre egy pici tapasztalatból tudom, hogy a képben az történik, amit a Rendező mond. Akkor is, ha te tudod, hogy amit kér, az nem hiteles, vagy amit rád ad, anakronisztikus. Mert ő fizet és te vagy a színész. 
Így történik meg, hogy a sok csodásan antikolt, háborúsnak látszó amerikai rohamsisakos hagyományőrző/statiszta között az egyik főszereplő fejére '60-as évekbéli sisak kerül, aminek az állszíját kis fém kapcsok rögzítik a sisak szíjtartó füleihez, ez pedig kívülről remekül látszik. Itt az ágy kellős közepéről persze könnyen vagyok nagyon okos, de nem tudom miért nem sikerült valamelyik szakértőnek rájönnie, hogy (ha más nem) a kapcsokat le kéne szedni a sisakról, máris kevésbé lenne feltűnő az anakronizmus, főleg premier plánban...
Aztán ott vannak a CGI-s torkolattüzek, hovatovább epikus CGI-jelenetek, amikből csak egy picivel több motiváció hiányzik ahhoz, hogy elhiggyem, nem egy lvl800-as Paladin készítette két bossfight között haveri alapon. Jók és szépek, csak valahogy idegenül "kiállnak" az élőszereplős képsorok közül.
Összességében mindezek ellenére szeretnék sok jót is mondani a filmről. Ha valaki át tud lépni a nyilvánvalóan amerikai, és nyilvánvalóan "ismeret-erjesztős" hibákon, és hagyja, hogy a film lendülete beszippantsa, akkor nagyon jól és hasznosan tölthet másfél órát. A veteránok beszámolói, és a korabeli fényképek nekem is okoztak meglepetést, és hoztak újdonságot, ebből egyet húznék át erre a blogra. Ez pedig egy korabeli FARB: George Kerchner hadnagy fényképe a 2. Ranger-zászlóaljból (jobbra):

Van neki mindene, ami szem-szájnak ingere és egy hagyományőrzőt közép-komoly agyvérzésig juttat:
-Az M1A1 Thompson géppisztolyt a puskákhoz rendszeresített bőr fegyverszíjjal hordja, ezt máshol eddig nem is láttam.
-Az M1911A1 Colt pisztolyhoz rendszeresített pisztolytok fülét méretre vágta, nyilván azért, hogy jobban kézre essen a tok nyitáskor.
-A sisakon álcaként terepmintás ejtőernyőanyagot használ (Ez elég elterjedt volt azok között a katonák között, akiknek sikerült hozzájutniuk az alapanyaghoz, ami remekül álcázott és Normandia bizonyos területein, az úgynevezett "ugrózónák" fáin nagy számban tenyészett.)
-1015-ös "Corcoran" ugróbakancsot visel, amit elvileg csak az ugrókiképzést teljesített ejtőernyősök hordhattak, ám a gyalogosok is igyekeztek maguknak beszerezni ha tehették (Az 1. Gyalogoshadosztály számos katonája bizonyítottan ilyen bakancsot hordott például, valamint minél jobban távolodtunk a fronttól, a hadtápterület "hősei" annál inkább keresték ezt a státusszimbólumnak számító darabot, függetlenül attól, hogy egyesek már sámliról leugorva is szédültek. A Rangereknek pedig a különleges feladatokhoz testhez állóbb volt ez a bakancs, mint a rövidebb szárú, kamáslival párosuló gyalogsági darab) sőt!
A hadsereg vezetése egy időben utasításba adta, hogy azoknak a gyalogos katonáknak, akik nem képesek megtanulni valamilyen oknál fogva a kamásli gyors fel- és levételét, szintén ilyen bakancsokat adjanak ki, mert azokat egyszerűbb felvenni... ettől függetlenül, ha a balsorsod ilyen bakanccsal a lábadon igazi ejtőernyősök közé sodort, akikkel nem harcoltál vállvetve egy jó ideig mondjuk Észak-Afrikában (mint az 1. Gyalogoshadosztály) vagy nem voltál még náluk is keményebb elitkatona (mint a Rangerek) akkor számíthattál arra, hogy mezítláb mész haza.
Kerchner hadnagy egyébként épp a Kiemelkedő Szolgálatért érdemkeresztet veszi át a képen azért, mert 1944. június 6-án személyesen vezette a Pointe du Hoc szikláin elhelyezett német ütegállás elleni, az öngyilkosság igen szélsőséges, mondhatni extrém formájának is beillő rohamot, úgyhogy nem hiszem, hogy bárki is rá merne szólni a lazaságért... egyébként sem érdekelné, mert 2012-ben, 93 évesen elhunyt. 

UPDATE: ugyanaz az Olvasóm, aki facebook-on jelezte a Kanada-problémát, ugyanígy megjegyezte azt, ami talán nem teljesen jött át az írásomból, ezért itt konkrétan leszögezném: ez a film azt járja körül, milyenek voltak egy Normandiában, ott is leginkább az OMAHA kódnevű partszakaszon partot, vagy a part mögött éjszaka földet érő amerikai ejtőernyős túlélési esélyei (az ejtőernyősöknél is sikerült egy másik hadosztály katonáit megjeleníteni, mint akikről a veterán mesélt...) és ezt a feladatot jól is teljesíti a film, viszonylag kevés hibával. Hamarosan bemutatok Nektek egy másik D-napos, ezúttal ejtőernyősös filmet, ahol a ló túlsó oldalát láthatjuk, mert szinte kizárólag hagyományőrzők, hadtörténészek dolgoztak rajta, és miközben kínosan ügyeltek a történelmi precizitásra, a film művészi oldala szörnyet halt. Ezután előrántok a varázscilinderemből egy olyan szintén D-napos filmet, ami szerintem az apróbb hibái ellenére is kiválóan hozza kis költségvetésből amire vállalkozott. Azért megpróbálok nem átcsapni filmes blogba, de a hagyományőrzők világa bizony összefonódik a filmkészítőkével, hiszen az olyan szuperprodukciók, mint a már emlegetett Ryan Közlegény, vagy mint a még nem emlegetett Pacific-sorozat is mind-mind segítségül hívták a hagyományőrzőket. Ha másnak nem, statisztának.

Latiatuc feleym zumtuchel? Ezért érdemes belenézni ilyen "jóóóféle" dokufilmekbe. Előkerül egy sztori, egy fénykép, egy ötlet, és már ott vagytok, hogy "Hé! Erről többet akarok tudni!" avagy "Hé! Ezt meg akarom csinálni én is!" így ezek az ismeret-erjesztő filmek, ha nem is a kiapadhatatlan bölcsesség örök kútfejei, arra nagyon jók, hogy felébresszék a szunnyadó őrületet.
Nagyon köszönöm az olvasói kiegészítéseket, jöhet még sok ilyen okos gondolat!

Összességében a filmet a hagyományőrzőkre is alkalmazott skála szerint értékelve azt mondanám, ez egy a progresszivitást alulról célzó mainstream alkotás lett. Szerintem.

Itt a link filmje, vagy a film linkje, nézzétek meg, meséljetek róla másoknak is, ha pedig valami tetszett/nem tetszett benne és én kifelejtettem, vagy éppen nektek az tetszett ami nekem nem, esetleg fordítva, vagy teljesen másképp, akkor kommenteljetek!

WARdrobe szekrény: 1956, Budapest

Tudom, egyáltalán nem ma van az évfordulója, vagy egyáltalán, miköze sincs a dübörgő nyárhoz, de a légoltalmi gyűjtemény fejlesztésével felszabadult bőrkabátot egy alakuló 1956-os képhez használtam fel. Nem mintha előtte ne lett volna ötletem, egészen pontosan egy 1953-as pufajkát használtam hozzá, de annak úgy fest új küldetése lesz, így jött az 1940-es évekből ránk maradt bőrkabátom, ami már volt minden, csak még akasztott ember nem. 
Az alapot a kutakodáshoz most is Romsics Ignác professzor úr remek könyve, a Magyarország Története A XX. Században című átfogó munka adta. Emellett jó hasznát vettem a Szalay Hanna által összeállított 1956 Sajtója október 23-november 4 című forráskiadványnak, mely többek között röplapok, újságok, felhívások, közlemények releváns részleteit, és a Kossuth Rádió napi adásainak teljes szövegét is leközli, egyszóval nagyon alapos, és semmit nem kommentál. Használtam még bizonyos fokig a Győri László által összeállított Piros a Vér a Pesti Utcán című verseskötetet is, ezekből a korszellemet, az utca hangulatát jól ki lehet bogozni. Mindenkinek fokozottan ajánlom itt is, hogy nézzen utána mindennek, mielőtt belekezdene akár egy olyan zűrzavaros és "egyszerű" összeállításba is, mint az 1956-os.
A képanyagot az internet szolgáltatta nekem, és Nektek is.
Indításképp egy érdekes kép: az itt látható forradalmár fegyverzete némiképp eltér a "megszokottól", hiszen a derekára fűzött két darab 42/48M "Vécsey" támadó (nyeles-) kézigránát mellett egy szovjet AK-47-es gépkarabély 48M karabély van a kezében. 
Nem sokan tudják, vagy gondolnak bele, de az 1947-ben kifejlesztett, a Vörös Hadseregben 1949-ben rendszeresített, mára pedig legendássá lett eszközt Budapest utcáin vetették be először a beavatkozó szovjet csapatok. Hogy mégis miért nem ez a fegyver 1956 szimbóluma? Egyszerűen azért, mert a lőszere nem felcserélhető a Magyarországon is használt 1948M géppisztolyéval, ami a szovjet PPS 41 géppisztoly hazai variánsa, amihez szó szerint hegyekben állt a lőszer a különféle raktárakban, legyenek azok rendőrségi, üzemi őrségi, vagy katonai raktárak. Az biztos, az öreg Kalasnyikov nem ebbe betegedett bele. 
A felkelőn a civil ruha és a katonai elemek érdekes keveréke figyelhető meg, nagy divatja volt a szintén katonai raktárakból összegyűjtött pufajkáknak, amelyek megint csak szovjet mintájúak, mint akkoriban a Magyar Néphadseregben nagyjából minden és bármi. A karján kötést visel.

UPDATE: Többen is jeleztetek a fenti kép kapcsán érdekességeket. Az egyik Olvasóm azt emelte ki, hogy a fegyveren behajtható döfőszurony látható, ami a szovjet M44 karabélyok, és a róluk másolt magyar 48M karabélyok jellegzetessége. 

A másik jelzést a karon viselt "kötés" ügyében kaptam, és valóban, az, amit én jó ideje kötésnek láttam, kinagyítva vízszintesen elég szabályosan hármas osztatúnak tűnik, még ha a színek nem is különülnek el rajta élesen, így valószínű, hogy ez is egy vékony nemzetiszínű karszalag, olyan fajta, amit a továbbiakban bemutatok majd. Minden esetre az igaz, hogy nem ez a kép a legjobb arra, amire használtam, ezért AK-47-ügyben jobban ajánlom a következő képet:

Itt két másik kép, ahol egy másik forradalmár kezében jobban valóban látható a fegyver:

Valamint egy harmadik, amin a Széna téri felkelőcsoport parancsnoka, Szabó János, a legendás "Szabó bácsi" megcsókolja az AK-47-esét emberei körében. Visszaemlékezések szerint nem kifejezetten a fegyvernek szól a hódolat, sokkal inkább "Szabó bácsi" jellemében keresendő a kulcs, mert szeretett az emberei előtt teátrálisan viselkedni, nagy hatású beszédeket mondani, mai szóval kicsit "showman" is volt. Ennek (is) köszönhette, hogy egyike volt azoknak a csoportparancsnokoknak, akik megválasztásuktól kezdve a forradalom bukásáig a posztjukon maradtak, ha nem is konfliktusok nélkül, ami egy 900-1400 fős csoport esetén nem kis teljesítmény, hiszen a "Szénatérieknél" csak a "Corvinközieknek" volt nagyobb a befolyása és a létszáma. 

A következő képen számomra több dolog is érdekes. Első sorban karszalag-ügyben szeretnék néminemű mítoszt eloszlatni: a felkelők nagy többsége NEM hordott széles piros-fehér-zöld karszalagot, ahogyan azt sokan elképzelik. Legalábbis a forradalom kezdeti szakaszában biztosan nem, utána pedig leginkább a Nemzetőrség tagjai, akiknek a karszalagjaira visszatérek még. Egyszerűen azért nem, mert a forradalommá terebélyesedő tüntetések sodrában sokszor nem volt idő ilyen karszalagok legyártására. Éppen ezért a karszalag-viselés erősen esetleges, egyéni ízléstől függő dolog. Ez alól kivételt képeznek a katonák, és a Nemzetőrök, mivel ők egy hivatalos fegyveres testület tagjaként a hadijog vonatkozó szabályai szerint kötelesek voltak magukat jól láthatóan megkülönböztetni a fegyvertelen tömegtől, ez pedig egyenruhák híján (vagy éppen a szemben álló felek egyenruháinak hasonlósága miatt) karszalagokkal lett megoldva. Ekkor kerültek elő a II. világháború alatt fel nem használt légós, vagy munkaszolgálatos karszalagok. Persze ez nem jelenti azt, hogy a felkelők ne igyekeztek volna ezerféle módon jelölni a nemzeti hovatartozásukat, főleg a nyomasztóan sok vörös csillag után.

A képen látható két forradalmáron magyar pufajkakabátok vannak, amikhez tiszti derékszíjakat szereztek, valamint a középen álló lány (a forradalom egyik leggyönyörűbb arca!) egy kis egészségügyi oldaltáskát is magára akasztott, talán kötszerekkel, talán lőszerrel teli. Érdekes a bal szélső felkelő "karszalagja", ami szerintem megegyezik a méteráruboltban ma is kapható nemzetiszínű szalaggal, és a lány sapkarózsája, ami szerintem egy Kossuth-címer lehet. A képen látható fegyverek mind 48M géppisztolyok.

Ezen a képen egy másik "sapkajelvény" látható: a magyar katona lecserélte az ismert és gyűlölt Rákosi-címert a sapkáján egy nemzetiszínű anyagdarabra.

Szintén magyar katona látható ezen a képen Kossuth-címeres kitűzővel, és hatágú rendfokozati jelzésekkel. Az 1956-os Honvédség tagjai ebben is igyekeztek visszanyúlni egy régi hagyományhoz.

Ez a fénykép nagy kedvencem, nem sűrűn látni ugyanis rohamsisakos felkelőt eredeti fényképeken, főleg nem az egyenruha többi része nélkül. A civilek többre becsülték a sapkákat, mint a nehéz 50M rohamsisakokat. Találjátok ki ezek vajon melyik hadsereg sisakjai alapján készültek?

Látszik még egy érdekesség, a géppuskaheveder, jelen esetben a derékon átvezetve. Ez volt az a motívum, amit az 1956 utáni megtorlások során csak gúnyosan "zsiványszokásnak" neveztek, ám gyakorlati haszna volt. A felkelők nagy része nem tudott patrontáskát, tártartót szerezni a fegyveréhez, hacsak nem volt katona, mint vélhetően a jobb oldali férfi (itt jól látható a katonák által viselt karszalag is), így zsebükben, zsákmányolt gázálarctáskákban, vagy pedig a géppuskákhoz hevederekben kiadott lőszert tekerték magukra.

Egy kép a hevederek viseléséről:

A sok fekete-fehér után itt van maga a gyűjtemény, lássuk, mire használtam el a fekete bőrkabátot:

Számomra legértékesebb darabja a legkisebb: a bal gallérhajtókán látható piciny, öreg szalagdarab. Ezt ugyanis nagymamám hordta 1956 vérzivataros napjaiban, és Tőle maradt rám. Azt hiszem méltó helyet találtam neki.

A gyűjtemény egyébként közel 100%-ig eredeti, egyedül a Kossuth-címeres sapkajelvényből vettem másolatot, nekem így pont tetszik.

Fontos elem még az 1950M sisak, ami 1953-as gyártású. Láttam belőle olyan darabot, amire fehér Kossuth-címert festettek, de én meghagyom ilyennek.

A két kézigránát a már emlegetett 42/48M Vécsey támadó kézigránát, mindkettő hatástalanított, gyűjteményi darab. A bal oldali darab 1949-es, a jobb oldali 1951-es gyártású.

Ezen a képen nyújtott töltetként működnek az összecsavart fejek, ezt a kis gonoszságot két-három gránátfejjel érdemes játszani, úgy képes egy harckocsi lánctalpának leszerelésére is. Több fejet nem éri meg összecsavarni, mértéket kell tartani itt is. 

A nekünk bal alsó zsebből egy fegyverolajozó készlet kandikál ki, az "O" jelű szelencébe megy az olaj, a "Zs" jelűbe pedig a zsír. A fegyverek karbantartásával kapcsolatban nem találtam forrást 1956-ra vonatkozóan, csak gyanítom, hogy a fiatal felkelők számára nem ez volt a legfontosabb elfoglaltság, kivéve, ha akadt katonaviselt ember a csoportban, az építőleg hathatott a fegyelem gyors kialakulására, ami nem feltétlenül gond ha az ember tizenéveseket és fegyvereket ereszt össze, MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség: katonai előképzést, és sokféle egyébként is hasznos tudást és vizsgát, pl. jogosítványt, ejtőernyős képesítést, pilótavizsgát, rádiós gyakorlatot, búvárvizsgát stb. széles rétegek számára elérhetővé tevő félkatonai szervezet) ide, vagy oda.

Van itt még egy 1953-as datálású (eszméletlen mennyi mindent gyártottak abban az egy évben) sebkötöző csomagom is, szerintem végszükség esetén még használható is lenne, én legalábbis ismerek olyat, aki nem is egyszer használta, és egyben van.

A derékszíj a korabeli rendszeresített katonai darab, ez tartja egyben az egész vándorcirkuszt.

A nekünk jobb oldali mellzsebre egy korabeli katonakönyv került, ez nevelőapám édesapjáé volt.

Érdekes még a megsárgult, eredeti röplap, ezt szereztem az elemlámpa helyett. Címe: NAGY IMRÉBEN BIZALMUNK és az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság adta ki, dátum nincs rajta. Így szól:

"NAGY IMRÉBEN BIZALMUNK!"

Ez volt a jelszó még kedden, október 23-án.

Ez a bizalom két-három napra megingott, de most erősebb, mint valaha!

Kiderült, hogy Nagy Imre két napig az ávó foglya volt.

Géppisztolyokkal a háta mögött mondta el első rádióbeszédét.
Legújabb nyilatkozatából kiderült, hogy a statáriumot és a szovjet csapatok beavatkozását nem ő rendelte el.

Ezt csak a Rákosi—Gerő-féle gazemberek fogták rá, hogy megbuktassák.

Mi tehát hiszünk Nagy Imrének. De féltve intjük, vigyázzon a nép bizalmára!

Azonnal különítse el magát a hazaárulóktól!

Azonnal takarítsa ki a kormányból a régről itt maradt szemetet,
azokat, akiket joggal vet meg és gyűlöl a nép.

Intézkedjék, hogy a szovjet csapatokat vonják ki az országból!

Intézkedjék, hogy az ávósok ne furakodjanak be az új rendőrségbe!

Nagy Imre helytállását már eddig is sok helyes intézkedés igazolja! Sürgetve várjuk a többit is. Amilyen mértékben Nagy Imre teljesíti a nép jogos követeléseit, bizalmunk oly mértékben fog benne növekedni.

EGYETEMI

FORRADALMI

DIÁKBIZOTTSÁG

Mivel dátum nincs, így csak a szövegkörnyezetből sejthető, hogy valamikor 1956 október 26-28 között íródhatott. Írtam erről az elmúlt pár órában egy kisregénnyi agyalást, korabeli idézetekkel megtámogatva, csak úgy magamnak, vázlatszerűen, de kitöröltem, mert egyszerűen nem tudok ennél közelebbi dátumot adni Nektek az események tükrében, ez a három nap az, amire le tudom szűkíteni a lehetőségeket. Ha van Köztetek olyan, aki közelebbit tud mondani a röplappal kapcsolatban, annak a segítségét nagyon szívesen veszem!

A gyűjteményből vitathatatlanul hiányzik egy 48M géppisztoly, vagy 48M puska, esetleg 48M karabély, csak hogy az 1956-ban legelterjedtebb fegyvereket említsem. Az igazsághoz közelebb áll ha azt mondom, lőttek mindennel, míg akadt lőszer, én viszont szeretnék egy "tipikus" forradalmárt bemutatni, ahhoz pedig nem illik jól az AK-47, vagy a Mannlicher kurtály. Igyekszem majd ahogy lehetőségem engedi beszerezni egy megfelelő, és hatástalanított "vasat" a képhez, lehetőleg olyat, ami más összeállításokban is "újrahasznosítható".

Végszónak itt egy nóta az amerikai Ignite együttestől, annak is magyar származású frontemberétől, Téglás Zolitól. Punk-rock, így nem feltétlenül lesz mindenki ínyére, de én imádom, hogy némelyik számukban magyarul is megszólalnak:

UPDATE: Légoltalmi Liga gyűjtemény (1937-1944) - megköszönős poszt

Legutóbb írtam arról, sikerült szerezni elemlámpát a légoltalmi gyűjteményhez. Az Élet, azonban közbeszólt, az eladó nem találta a terméket, így megegyeztünk, elhoztam tőle mást, ugyanabban az árfekvésben, amit hamarost bemutatok. Itt is szeretném megköszönni neki az együttműködést. 

  

Ez a kis kitérő nem vette el a kedvemet, úgyhogy kicsit átalakítottam a légoltalmi gyűjteményt, egy hosszabb bőrkabát segítségével. Ráadásul találtam még pár eredeti fényképet az interneten, amiket itt közlök is, hátha valakinek segítséget nyújthatnak:

Légoltalmi szolgálatosok, leventék, és tűzoltók kutatnak a romok között Budapesten egy bombatámadás után. Jól látszik a vastag tűzoltó-öv, a vászon kezeslábas, a már bemutatott 35M "Légó-B" sisak, és a 35M "Légó-A" változat is:

Légvédelmi keresőreflektor:

Valamint légoltalmi irányítóközpont, ahonnan az országos riasztórendszert koordinálták:

Ezek a képek jó betekintést engednek a légoltalom összetett munkájába, és nem utolsó sorban korabeli forrásként nekem az első kép különösen sokat segített a felszerelés továbbgondolásában. No de lássuk a medvét:

Ez volt a medve, és most rátérnék abban, mi változott a gyűjtemény képében. Első sorban hosszabb bőrkabátot használok hozzá, mert a háromnegyedest túl rövidnek éreztem ehhez az összeállításhoz, már azt is tudom, hová tökéletes viszont.
Egy kedves jó barátomtól emellett kaptam egy roppant érdekes olvasmányt, aminek már a címe is sokat ígér: Mezőgazdasági Termények Gyujtóbombák, Gyujtóeszközök, és Gyujtogatás Elleni Védelme Érés Aratás és Cséplés Idején 1942-es budapesti kiadású füzetke, ami leírja, hogyan telepítsük szét a gyúlékony és háború idején létfontosságú terményt úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt okozza benne a fentről, vagy épp lentről érkező szabotázs, hogyan létesítsünk tűzfigyelő szolgálatot a szántóföldek mentén, és hogyan néz ki, miként oltható az angol gyújtóbomba és még sok más, akkor létfontosságú tipp. Mindezt csodálatosan érthető, már-már művészi ábrákkal teszi egyszerűbb lelkek számára is egyértelművé a füzet. A bonyolultabbaknak természetesen jut törvény- és rendeletgyűjtemény is a különféle idevágó paragrafusokkal egyetemben. A füzet megélt egyet s mást, ez látszik az állapotán is, de kellő óvatossággal olvasható. Innen is nagyon köszönöm Laci!!

A következő darabot jó ideig nézegettem, mielőtt megvettem volna. Úgy voltam vele, hogy egyáltalán nem lesz rá szükségem, vagy ha igen, könnyen megoldható, egy másolattal. Azonban a kis szemét addig csücsült az aukciós oldalon, míg meg nem kérdeztem, olcsóbban eljönne-e a darab, és megneveztem egy nekem működő összeget. Szerencsém volt, mert az eladó jó ideje pakolhatta már, így beleegyezett. Neki ezt köszönöm! így egy kis alkudozás után került hozzám ez az ÓVÓHELY feliratú zománctábla, ami valaha, egy kevésbé jobb napokat látott légópince ajtaján, vagy bejárata fölött csügghetett szótlanul, mint szemölcs a fán. A zománctábla felülete enyhén domború, hossza 30 centi, szélessége 10 centiméter. A sárga háttér előtt élesen elütnek a nagy vörös betűk. Kifejezetten figyelemfelkeltő, és a hozzám hasonló lelkületű gyűjtőfélék, történelem iránt érdeklődők fantáziáját is biztosan azonnal megmozgatja. Emellett van neki két luka a csavarok okán.

Ő az a két újdonság, amik okán felújítottam a légós képet, talán kicsit közelebb jutva a valóságoshoz. Így néz ki egyben a már ismertetett összeállítás új arca egy életlen, későn készült fotón:

Ha tetszett, osszátok meg másokkal is! Ha nem, írjatok véleményt nyugodtan.