2013. június 28., péntek

A hagyományőrzők típusai



Lelkierőt gyűjtöttem az egyik legnehezebb téma feldolgozásához. Az ember mindig nehezen néz őszintén tükörbe főleg akkor, ha másokról is véleményt alkot. Elkerülhetetlenek a viták, súrlódások, egyet-nem-értések, főleg ilyen esetben. Kényes az egyensúly, és nehéz meghatározni, kik is tartoznak a hagyományőrzők mely csoportjába, és van-e értelme egyáltalán ilyen megkülönböztetésnek egy olyan szabadidős tevékenységben-életformában, ahol az ember végül is a saját idejével-pénzével dolgozik. 
Szerencsére nem én találom fel a spanyolviaszt, valaki(k) már kategorizálták előttem a hagyományőrzőket, így nézzük, mik is a "törzsfejlődés" szakaszai egy katonai hagyományőrzőnél:


A Gagyizó (Farb)
Mint minden jó, ez a besorolás is az Egyesült Államokból ered, a feloldása pedig az idők homályába vész, de akad pár elmélet a megfejtésre.
Betűszó nr. 1: „Fast And Researchles Buying” azaz értelmi fordításban „Garantáltan Alaptalan GYors Invesztálás”. Oka a már említett eszeveszett felhalmozási vágy, tanulás és válogatás nélkül.
Betűszó nr. 2: „Far Be it from me to criticise” vagyis „Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam…” ez az a mondat, amit az igényes, és vitázni vágyó kénytelen hagyományőrző egy átlagos rendezvényen ezermilliószor elkezd, majd egy hangsúlyos „DE”-vel folytat. Aztán felad.
Betűszó nr. 3: Farbe (német: szín): A hagyományőrzők ezen szegmensét máig arról lehet megismerni, hogy színpompásak, feltűnően csillognak-villognak, és hozzáértő szem számára kirívóan kellemetlen, már-már giccses látványt jelentenek.
Hogy őszinte legyek, a legtöbbünk itt kezdi, hacsak nem kerül elsőre olyan csapatba, vagy olyan tapasztaltabb hagyományőrzők keze közé, akik segítenek. Minden hagyományőrzőnek megvan a maga „első rendezvénye”, ahol tuti, hogy megkapja ezt a címkét. Van, aki utána sem tudja/akarja leszedni magáról és itt a baj. Miért is baj ez?
Gagyizó minden olyan figura, akinek a felszerelése, megjelenítése, vagy a viselkedése méltatlan ahhoz, amit képvisel és akarva, akaratlanul lejáratja a hagyományőrzést. Ékes magyar fordításban most tört be a halpiacra egy új szó, és ez a „Gagyományőrző”. Nem tudom jogdíjas-e, de ha igen, innen üzenem, hogy leisszuk.

A fő motívum (szerintem) ennél a brigádnál a hajthatatlanság és a nemtörődömség. Nagyon sokszor hiába jelzed akár ezerszer, hogy egyszerűen nem hiteles, amit alkotnak, és hiába mondanád, hogy van gyógymód, semmi pénzért nem válnának meg a szép műszóval csak anakronisztikusnak nevezhető kellékeiktől. Ennek pedig csak egy oka lehet: jól érzik magukat így, nem akarnak változtatni.


Természetesen vannak, akik látva, hogy lehet másképp is csinálni, és az nem feltétlenül drágább, kimásznak a gödörből. Ők azok, akik rosszkor voltak rossz helyen. Ha ez egy egész csapatot jelent, az még jobb. Az igényesség nem egyenlő a gazdagsággal, mert az ember mennyiségre kicsiny, de minőségileg támadhatatlan gyűjteménnyel is lehet elismert hagyományőrző. 
A minőség pedig nem egyenlő a magas árral. Például az "eredetivel megegyező anyagból eredeti eljárás alapján" készült repro felszerelési tárgyak nagy része, ugyanúgy pakisztáni, vagy kínai eredetű, csak van rajtuk egy címke, amitől az ember rögtön azt gondolja, hogy többet ér az adott termék. Pedig ez csak reklám, láttam szétesni "eredetivel egyező anyagú" felszerelést ott, ahol az olcsóbban vásárolt, "gagyi" darab még vígan muzsikált. Így számomra nem "gagyizó" az, aki az olcsóbb replikát veszi meg addig, míg az az olcsóbb másolat külső jegyeiben és minőségében, használhatóságában hozza azt, amit egy drágább másolat. Teljesen mindegy, hogy az amerikai M36-os hevederemet a Mil-Tec Sturm, vagy az At The Front gyártotta, attól még mindkettő M36-os heveder lesz.

Hogy mégis akkor miben károsak a "gagyizók"? Történelmet hamisítanak. Hozzáállásukkal, hiszen sokuknak ez a hobbi annyit tesz, hogy "villantsuk meg a cuccainkat hadd ámuljon a nép", (hiszen ehhez nem kell háttérmunka, dobozban készen kapható), és külső jegyeikben is, hiszen a kedvesdrágalátogató azt gondolhatja, tényleg így néztek ki a középkori lovagok:


 Avagy ez lenne a II. világháború előtti amerikai lovaskatona "abrakja":



editor's note: Én megértek mindent, ez egy drága hobbi. Én sem a saját hátsómból húztam ki a gyűjteményemet, de még csak nem is máséból. Viszont a legdrágább megoldás (megint csak szerintem) arra pénzt kiadni, ami aztán nem lesz jó. Nagyon nem. Ezért tartom fontosnak (és itt egy kis kitérő jön) egy új gyűjtemény összeállításakor a következő lépéseket:

1: Do your Homework! Ez nem azért van angolul, mert valami külföldi honlapról szedem az okosságot, hanem mert nem csak itthon kell körülnézni, számítanak a külföldi források is, főleg ma, amikor két kattintásnyira vagy mindentől. Mikor eldőlt belül, hogy nekilátsz egy történelmi korszak reprodukálásának (legalábbis megpróbálkozol vele), vedd elő a törikönyvet. Lehet középiskolai, vagy akár netes forrás is, de olvass utána a konfliktusnak, korszaknak. Mintha sosem hallottál volna róla előtte. Aztán áss mélyebbre. A már bemutatott Légoltalmi Liga-gyűjtemény lesz az állatorvosi ló, rajta mutatom be, mit hogyan csináltam:
A kedvemet egy itt meg nem nevezett budapesti muzeális kiállítóhely földalatti kazamatái hozták meg a kép összeállításához. Ez a motiváció, e nélkül ne is álljatok neki, nem fogjátok élvezni, és nem lendít semmi tovább a holtpontokon. 

Amint hazaértem, felcsaptam a könyveimet. Elsőként E. Davidson és D. Manning A II. világháború krónikája c. munkájához fordultam, ami az említett konfliktust napra pontosan szócikk-szerűen bemutatja. Emellett M. Szabó Miklós A Magyar Királyi Honvéd Légierő a Második Világháborúban című művét is lekaptam a polcról, és ott volt az 1939-ben a Légoltalmi Liga által kiadott Légoltalmi ABC is. Ezekből láttam mikorra tehetőek a nagy angolszász bombázások az ország felett nagyjából, és mi az amit ekkor hordhatott egy légós. 
Ezzel párhuzamosan kutatni kezdtem a felszerelések után. Ehhez a legjobb mindig eredeti forrást (naplót, katonai szabályzatot, fényképet, korabeli festményt, kódexábrázolást stb.) használni, és folyamatosan kételkedni, összehasonlítani. Én a fényképek mellett a Légoltalmi ABC-t használtam forrásként, és mivel a civilektől a légoltalmistákat sokszor csak a sisak és a karszalag különböztette meg, megnézegettem a korabeli civil fényképeket is, köztük a saját családi albumunkban lévőket is. A pancsolós-pöcsös-gumikacsásokat is.



Ha már viselet és háború: előttünk akárhányszáz évvel ezelőtt is csak emberek éltek, akik a lehetőségeikhez mérten választották meg a viseletüket, és ez akkor sem tűnt el, amikor a katonákat (és sokszor a civileket) egyenruhába bújtatták. Ezzel senkit nem arra bíztatok, hogy azonnal aggasson magára mindenfélét! Nagyon fontos, hogy térben és időben legyen hozzáférése az adott darabhoz, és meg tudja indokolni (nem kifogást keresni, indokolni), fényképekkel alátámasztani, miért azt hordja! Ezeket szem előtt tartva nem lehet gond és sok kötözködést gyorsan le lehet szerelni ha ismerd a korszakodat, és a felszerelésedet.

2. Gyűjtés: Ez a nagy pénzkidobálás szakasza: ahhoz, hogy minimális legyen a hibázás lehetősége, érdemes felvenni a kapcsolatot más, a területen már régebb óta mozgó hagyományőrzőkkel, akik tanácsokat tudnak adni, melyik beszállító, cég, mesterember készíti a legjobb másolatot a keresett darabból. Ha valakinek van szíve, vagy lehetősége eredeti darabokat nyúzni, akkor azzal nem lőhet mellé egyáltalán, csak vállalnia kell azt a kockázatot, hogy a viselés közben a darabok nem kifejezetten múzeumi körülményeknek lesznek kitéve. Ezt úgy mondom, hogy több majdnem teljesen eredeti gyűjteményem is van, amiket hordok is, bár nem feltétlenül kéne már…
Ha megkaptuk a tanácsokat, gyűjtsünk. Nem szabad fejjel a falnak menni, csak nyugodt körültekintéssel. 

Én mindig nagyon alaposan próbálom behatárolni azt az időintervallumot, amire felépítem a gyűjteményt. A légoltalmi gyűjtemény esetében ez leginkább az 1944-es hadiév nyarát, az angol-amerikai bombázások (korabeli nevükön „terrorbombázások” avagy „terrortámadások”) csúcspontját jelenti időben, míg térben Budapest székesfőváros I. kerületét. Ez persze egyéni ízlés dolga, de a példának okáért sokat számíthat az, hogy egy 1939-ben Lengyelországban szolgáló, vagy 1945-ben Berlinben harcoló német katonát mutatunk-é be. Vannak olyan hagyományőrzők, akik konkrétan egy-egy embert modelleznek le, és az ő viseletét, vagy épp viselkedését is beleviszik a megjelenítésbe. Róluk később.

3. Upgrade, upgrade, upgrade! Ne engedjük el a témát! Ha összeállt a kép, akkor is tartsuk az ujjunkat a kutatások verőerén. Hátha előjön némi új képanyag, sosem látott filmhíradó, feltáratlan lelet, ami alapján új lendületet kaphat a gyűjtemény, és tovább színesedhet… vagy épp fakulhat, mert kiderül, amit eddig igaznak hittünk, az valójában történelmi tévedés. Benne van a pakliban.

 
4. Emellett én mindig igyekszem az eddig kizárólag XX. századi katonai témájú (tehát uniformizált) gyűjteményeimet és képeimet egy kis személyes adalékkal perszonalizálni. Ez már a sokadik műszó, egyszer majd kigyűjtöm mindet. Ide tartozik mindaz, ami nem szabályos, de a katona a saját kényelme érdekében, vagy ízlése mentén beszerzi/átalakítja a felszerelésén.Benne van ebben a napló, a szótár, a fogkefe, a kedves/barátnő fotója, a zsákmányanyag, improvizált egyenruha-elemek, minden, amit nem a hadseregtől kap a katona, hanem civilből hoz, vagy a fronton felszed. Ezért fontos térben és időben észnél lenni, és tudni mi is az ami még belefér egy ilyen képbe (meglepően sok minden, ha ismered a korlátaidat).

Itt egy fotó az 1944-1945-ös ardenneki csatában egy katonáról. A sisakhuzata annyira eszelősen jó, és a fejszerkezete annyira hasonlít rám (egyesek szerint), hogy hülye leszek nem megcsinálni ezt az összeállítást (William Furia őrmester, 1944. telén valahol Belgiumban):


No de vissza is a lényeghez, a hagyományőrzők fajtáihoz. A következő típus elméletben a legszélesebb réteget adná, de szerintem legjobb esetben is holtversenyben állnak az előbb taglaltakkal, viszont hozzáállásukat fényévek választják el tőlük:


Mainstream avagy a középkemény-mag:

Ők azok, akik igyekeznek jól csinálni, ki is tesznek magukért, viszont nem mennek bele olyan "végleges" átalakításba, amit nem lehet a hétvégi rendezvény után levenni és elrakni, és nagyban befolyásolhatja az életüket. Ilyen például egy korhű hajviselet (egyes korszakokban bizony előfordultak döbbenetes frizurák) viselése:


Esetleg nem megfelelő arcszőrzet (a legtöbb hadsereg legtöbb fegyverneménél nem volt ildomos szakállat növeszteni, a bajusz is erősen opcionális, ha nagyon pontosak akartok lenni, mindig nézzetek utána gondosan, mi az a szőrzet ami belefér. A hölgyek is...).
Netán olyan testékszer, tetoválás. ami akkoriban még nem nagyon létezett, vagy nem volt elterjedt. Ezeket a legtöbben leragasztják/kiveszik/eltakarják.
Vagy akár lehet ez egy korhű szemüveg nem-viselése. Ez persze nem von le sokat egy igényes összeállítás képéből, számomra például mégis fontos. Sőt, hogy őszinte legyek, nekem a "100%-os" történelmi átéléshez kell a korhű alsónemű is. Ezzel persze magamnak nehezítem meg az életet kizárólag. Azért, hogy ne csak mások kapják az ívet képileg, itt egy nem-oly-régi fotó rólam, ahol éppen nem odaillő a szemüvegem (máris magyarázkodhatok, hiába 100% eredeti a rajtam lévő "eszközpark": az általam felvett '90-es évek-béli magyar mélységi felderítő-gyűjteményhez NEM LÉTEZIK korhű szemüveg, mivel az említett orvosi segédeszköz viselése kizáró okként szerepel. Kontaktlencsét nem vettem, ez az első olyan gyűjteményem, ahol a szemüveg anakronisztikus. Lesz szemműtét, aztán meglátjuk látunk-e)



Nagyon nehéz beskatulyázni ki is a "mainstream", mert végső soron külsőleg jól néz ki, egyben van a cucca, de mégis valami nem kóser. Ez nem hiba, ezzel még nem lehet félrevezetni senkit, mert senki sem várhatja el, hogy mindenki aki belevág, a teljes életét alárendelje a hagyományőrzésnek (bár láttam olyan mozgássérült srácot, aki például a lehetőségeit alkalmazta a gyűjteményére és csodálatosan látványos amerikai polgárháborús hadirokkant-képet állított össze), és emiatt ne csináltasson tetoválást, piercinget, vagy ne hordjon szemüveget. Minden ilyen helyzetre megoldást lehet találni, legrosszabb esetben el lehet (és kell!) magyarázni, mi az ami nem hiteles... alakult már ki ebből nagyon jó tetoválás-történeti beszélgetés a közönséggel...
Egy szó, mint száz, a mainstream-hagyományőrzők "kasztja" értékes része a hagyományőrző társadalomnak, ők az a középréteg, akik nem túl őrültek, és nem túl lusták ahhoz, hogy hitelesen jelenjenek meg, és a legtöbb esetben előbb lesz egy gagyizóból mainstream-hagyományőrző, mint fordítva, tehát egyfajta igény kialakulásával jár együtt a dolog, ami már önmagában nagyon nagyra becsülendő.
Végül, de nem utolsó sorban itt vannak azok, akik ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Ők azok az őrültek, akiknek az egész életük a történelemről szól, és gyakran a hivatásuknak is ezt választják, bár nem feltétlenül:

Progresszív hagyományőrzők:

Ők egyáltalán nem "normálisak", majdnem azt mondanám, hogy a gagyizók (avagy gagyományőrzők) tökéletes ellentétei. egy progresszív hagyományőrző számára a korhű egyenruha mellett elvárás szintű a korhű alsóruházat, korhű szemüveg, korhű hajviselet, sőt a korhű nyelvezet is. Én magam is úgy gondolom, hogy az élmény csak így lesz teljes, ha és amennyiben a lehetőségeinkhez mérten tökéletesen felépítjük a korszak képét, és mi is "benne élünk", így van pofám ide sorolni magam, ami rengeteeeeg áldozattal jár, és nem midnig sikerül. 
Ide kívánkozik annak a hagyományőrzőnek a története, aki barátságot kötött egy általa mélyen tisztelt veteránnal, és hihetetlen mennyiségű háttérmunkával a rendezvények idejére felvette a szokásait, legyen szó egyéni öltözködési jellegzetességekről, vagy szófordulatokról, vagy bármilyen apróságról. Ezt a szóban forgó veterán az őszinte barátságával és tiszteletével hálálta meg, hiszen az említett hagyományőrző ezzel egy igen személyes módját találta meg a megemlékezésnek, és az emlékeztetésnek. Jobb oldalon a veterán, bal oldalt pedig a hagyományőrző látható.



Ez egy nagyon nagy odafigyelést és aprólékosságot követelő szint, ahol az ember könnyen csúszik át a sznobizmusba, amikor már mindenki mást gagyinak tart maga körül. Én (bár igyekszem a lehető legaprólékosabban bemutatni egy-egy korszakot a lehetőségeim mentén) a magam gyűjteményében tartok olyan összeállításokat, melyek még csupán "mainstream"-szintűek, kívülről tehát tök jól néznek ki, de én tudom róluk, hogy a zokni még nem eredeti, és vannak amiket kifejezetten progresszív szinten űztem évek hosszú munkája után. Ez is ilyen a hajviselettől  a szemüvegig:
Most, hogy többféle gyűjteményem is alakul, nem egyszerű ugyanazt a szintet tartani, amit egy gyűjtemény esetében tudtam. Ám a több gyűjtemény, többféle lehetőséget is jelent, amiket szeretnék a lehető legalaposabban kiaknázni, ennek pedig egyedüli módja az, ha mindenbe csak a lehető legaprólékosabb szinten, progresszív szemlélettel vágok bele. 
Ezzel együtt nem tisztem megmondani ki mit és hogyan csináljon, főleg nem egy olyan területen, ami mindenki számára csak anyagi befektetéssel és szabadidős áldozatvállalással működik.Csupán szerettem volna bemutatni a hagyományőrzés három egymástól eltérő szintjét, amik egyetlen kivétellel nem minősítenek semmit és senkit. Az az egy kivétel viszont nagyon komolyan kerülendő szint. Szerintem.

Ha tetszett, vagy csak vitatkoznátok, ne fogjátok vissza magatokat! Megosztani ér!

2013. június 25., kedd

WARdrobe szekrény: Mélységi felderítő felszerelés a rendszerváltás előtt és után (1987-1990)

Újra kinyílt a kis ruhásszekrényem, és kipottyant belőle egy olyan összeállítás, amit az egyik leglátványosabbnak és legösszetettebbnek tartok. Ez tulajdonképpen nem is egy, hanem két egyenruha, a módosításoktól függően, és még mindig hazai, bár tulajdonképpen nem egy, hanem két magyar hadsereg különleges alakulatához tartozik. Gyöjjön aminek gyönnie köll, lássuk mit is hordtak a mélységi felderítők a rendszerváltáson innen és túl:

A Néphadsereg mélységi felderítő-gyűjtemény (1987-1989)

Ez a ruházat a Néphadsereg egyik legfeltűnőbb darabja, mivel teljesen terepmintás. És barettes. És ejtőernyős. Egyszóval már a rendszeresítés idején, azaz 1987-ben is igen látványos jelenségnek számított, amellett, hogy igyekeztek új, praktikusabb megoldásokkal felhasználóbarátabbá tenni az egyenruhát. No de lássuk is miről van szó:

A 87M ejtőernyős barettsapka:

A világ összes különleges alakulatának megvannak a maga elit jelleget erősítő ruhadarabjai, a legtöbbjüknél ez általában a barettsapka valamilyen színben. Nálunk sem volt ez másképp, bár érdekesség, hogy a magyar viselettörténetben a barettnek csupán a II. világháborús Magyar Királyi Honvéd Légierő hajózóinál volt előzménye.


A mi barettünk színe a zöld lett, ami hagyományosan a lövész fegyvernemi színt jelöli itthon, bár az árnyalat talán utalhat némiképp az osztrák-magyar vadászalakulatok fegyvernemi színére is, a megfejtést tuti nem az amerikai "zöldsapkásoknál" keresem (editor's note: a felderítők fegyvernemi színe most a fehér - de nem hordanak fehér barettet).
A sapkát több részből varrták össze,  és kétoldalt fém szellőzőgurtnik is akadnak. Méretre egy szűkítőzsinórral lehet állítani, ha kell. A sapkajelvényen a Magyar Néphadsereg címere látható, mely egy szárnyakkal ékesített ejtőernyőbe foglalva jelenik meg terepmintás háttér előtt. Létezik egy ennél sötétebb szín-összeállítású jelvény is ugyanezekkel a motívumokkal. Ő itt a jelvény:



A barett elég viseletes, látszik rajta, hogy nem egy irodai rohamosztag használta, számomra ez külön értéket ad a darabhoz. A barettek gyakorlati hasznáról itt már beszéltem, ezen aza tudat sem változtat, hogy most más jelvény van a darabon. A szenvedés minőségén annyit hangol, hogy a posztónak-filcnek van egy jellegzetes, a műszálastól eltérő szellőzési tulajdonsága, így ha választhatok, én inkább egy ilyen posztóbarettet részesítek előnyben. a fejet persze pont ugyanúgy védi mint a többi, de jobban szellőzik egy fokkal.

A 87M ejtőernyős egyenruha:



A zubbony mintája az M1949/82 azaz ismertebb nevén "rábaterep" álcaminta. Teljesen szubjektív véleményem szerint a kárpát-medencei éghajlati sajátosságokat remekül kiaknázó erdei terepminta, főleg ősszel. Az egyenruhát sokan és sokáig gyártották, az enyémet konkrétan 2002-ben. Színben lehetnek eltérések, de maga a minta változatlan, és gyártottak belőle sátorlaptól overálon át kísérleti barettsapkáig mindenféle hivatalos, és még több fajta utólagos "civil" darabot, főleg a természetjárók, és a fizikai munkát végzők körében mivel egyrészt nem koszolódik (a fenét nem, csak nem látod) és elég strapabíró anyagú, emelllett pedig olcsón elérhető... volt anno.
A zubbonyon két mellzseb található, melyek húzózárral (népiesen cipzárral) záródnak. Ez azért jó megoldás, mert nem akad bele semmilyen felszerelésbe, és szinte hermetikusan zárja a zsebet, és azért rossz, mert egy elromlott cipzárat nem lehet harctéri körülmények között javítani, míg a leszakadt gomb megreparálásához csak tű, és cérna kell. Valamit, valamiért.
A zubbonyon az ejtőernyős rendfokozati jelzésnek (nem tudtam eddig rájönni miért, de "lepkének" hívják...) a bal felkaron alakítottak ki helyet, tépőzárral lehet rögzíteni. Ez is lepke:




Meglepő módon (?) a tépőzárnak sem tesz jót az idő múlása, a sok fel-le pakolászás.
A tépőzár mindkét oldala, de különösen a "bolyhos" fele gyorsan kikopik, és ezen a folyamaton az eső, sár, természeti viszontagság csak gyorsítani tud. Itt egy közelebbi kép a mellzsebről és a "lepkefészekről":




A zubbony elöl patentokkal záródik, valamint az ujjak végeit is így lehet méretre állítani és a vállszalagokra is jutott egy-egy. A rézpatentok nem könnyen adják meg magukat, elég tartós darabok, nem is nagyon tudnak útban lenni, viszont ugyanaz áll rájuk, mint a húzózárra: ha egyszer mégis úgy döntenek, hogy elválnak az útjaink, igen nehéz lesz pótolni őket. 

  

Egyébként a patentokat ehhez a darabhoz az olasz Fiocchi nevű cég szállította, a nevük biztosan nem lepkét jelent. Utánanéztem, pelyhet.
  
 

A nadrágról: Természetesen ez is passzoló rábaterep mintában készült, a legutolsó őszi divat szerint és csupa komfort: van neki két combzsebe, valamint két bevágott zsebe, melyek mind-mind húzózárral zárhatóak és tágasak. Ez itt az egyik combzseb. Tényleg nagy:


A nadrág szára gumis, így nem lobog körbe, vagy akad be mindenfélébe - míg a gumi tart. Nekem hiányzik a nadrágról a 65M gyakorlónadrágokon megszokott kanálgépzseb, de ez szerintem csak magánszívfájdalmam. 



A nadrág kifejezetten nagy kényelmi találmánya a derékszűkítő, amivel a legénységi derékszíj mellett még egy esélyünk van a magunk képére és hasonlatosságára formálni a nadrágot. Ez a zöld madzag volna a csodafegyver amivel térdre kényszerítettük a NATO-t:


Ha már csodafegyver: volt egy valóban titokban tartott eszköze a Néphadsereg mélységi felderítőinek, amit egészen a 90-es évekig használtak, ám csak a '70-es '80-as években gyártottak (akkor sem sokat, csak pár ezer darabot két etapban), ez pedig a Magyar Néphadsereg tokból dobható felderítő rohamkése. 


A kés teljes hossza 32 centiméter, ebből körülbelül húsz centi a penge. A kés markolata műanyagból készült, a fogásbiztonságot a recézett (inkább "bogyózott") markolatfelület adja. A kés maga egyélű, és a derékszíjról lekapcsolható. A pengében és a tokban is egyező fegyverszám szerepel, így nagyjából követhető, hogy mennyi készült belőle, hacsak nincs valami grimbusz a dologban. Én kétezer-valahányszáznál magasabb számozású darabot nem láttam, és a szám előtt általában vagy egy A, vagy egy B szokott állni, így legfeljebb 4-5 000 ilyen darabot gyárthattak le. Annyira titkos volt állítólag a létezése, hogy a katonáknak csak dobógyakorlathoz adták ki, ennek a legendának a hitelességét eddig nem tudtam kibogozni. Az biztos, hogy 1993-ban egy késekkel foglalkozó katalógusban Steven Dick cikket is közölt a tőrről. Igaz, hogy szerinte 1954-ben volt itt felkelés (volt több is, minden reggel legalább egy össznépi!), de legalább azzal zárja sorait, az amerikai katonáknak már nem kell többé rettegniük a magyar felderítők dobótőrjeitől, és a világ talán békésebb hely lesz. Ámen.



A penge elég rideg, rugalmatlan, és az élszalag remekül törik, így egy ideje nem használom célbadobásra a darabot, de gyakorlott kezekben veszélyes tud lenni, ezt egy nálam ügyesebb kezű szakember bemutatója alapján bizton állíthatom. Itt van szétszerelve. Nem a szakember, a tőr. A kis fémkampós fül megy a derékszíjra, a tok a késsel a kézbe, a kés meg a levegőbe. Nem összekeverendő:


Fontos felszerelési darab még a deszantos gyalogsági ásó, ami már többeknek ismerős. Ez nem volt sem titkos, sem tokból dobható, csak egyszerűen kompakt. Ilyen kinyitva...


...és ilyen becsukva, a tokban:

Eredendően egy fémhuzal tartja össze a nyél két részét, ez azonban az idők folyamán hihetetlen gyorsan elkopik, és a fotózás pillanata volt az a lélektani momentum, amikor az összesodort fémszálak G-mollban pendülve megadták magukat, így azóta még kompaktabb darab. Ettől eltekintve nagyon jól használható eszköz, a feje állítható, kapaként és ásóként is működik ha kell. a tok övre fűzhető, de belefér a következő darab, a 87M felderítő hátizsák első zsebébe is. Most, hogy beharangoztam, jöjjön ő:

A 87M felderítő hátizsák egy nagy, nehéz, és magát vízállónak képzelő tatyó. Hogy mégis miért szeretem? Mert nagy, nehéz, de jól oszlik el a súlya, és bizony előrelépést jelent a málhazsákos megoldáshoz képest. Ennél nagyobbat csak egyetlen másik, a továbbiakban bemutatott rendszer alkotott - a hazai viszonyok között.
Eredetileg volt neki fémváza is, de azt a felderítők olyan sebességgel hajigálták el (nyilván okkal) hogy ma már elég esélytelen találni. Szintén rendszeresítettek hozzá szép patyolatfehér téli álcahuzatot, azt sem találtam eddig emberi árban, csak hátizsákostól - sokért. Hogy miért ilyen drága az egész, arra majd még lejjebb kitérek.
A képen látható zsáknak van sok-sok már-már MOLLE-előképként is értelmezhető akasztó-bujtatófüle, fém D-gyűrűje, úgyhogy teret ad a kreativitásnak. Emellett az elején található zseben kívül (amiben elfér a deszantos gyalogsági ásó, vagy a csajka-kulacs-szett is akár) van egy jó nagy, ráadásul bővíthető "pocija" amibe ügyes rendszerzéssel belefér két szovjet gépesített lövészezred is.

A számomra nagy számot a párnázott hátrész adja ami mögé szintén lehet pakolni sátorlapot-pokrócot effélét) és azok a keresztpántok, amiket ha jól meghúzok, stabilan áll az egész rendszer a hátamon. Itt a zsák hátulja:


Én mondtam, hogy nagy. Fontosabb darab viszont az, ami most jön, hiszen a katona fegyveres szervrendszer, a fegyverhez való lőszert pedig valahol tárolni kell. Így most a sokak által ismert és kevesek által szeretett műbőr AK-tártartót mutatom be:


A tártartó anyaga nem narancsbőr, bár a kép ezt sugallja, hanem világosbarna műbőr. Van neki két zsebe a tisztítókészlet tárolására, és öt egymástól elválasztott rekesze a 30 darab lőszer befogadására képes íves szekrénytárak tárolására, amiből a magyar katona ötöt vitt magával ha nagyon muszáj volt neki, ebből egyet a fegyverben, úgyhogy igazából az öt rekeszből csak négyet használt ki a katona. Belül az egészet két műbőr fül teszi vízállóvá és nehezen használhatóvá.


Az egész szerkezetet övbujtatóval és vállszíjjal kell hordani, így biztos nem mozdul semerre... vagy mégis, ráadásul ha a derékszíj éppen nadrágszíj is (és szinte mindig az) akkor a tárakkal teli tártartó minden lépésnél-esésnél húzza a nadrágot lefelé. Nem szeretem. Viszont itt egy kép a belsejéről, én (az egyik kedves ismerősömmel ellentétben) még nem töltöttem fel tárakkal az egészet szép szabályosra, nem éreztem eddig sietősnek. Ebből kell még négy majd:

  
A katona a tűzharcon kívül a közfelfogással szemben sokkal több időt tölt várakozással, így a most következő, valamilyen mennyiségben minden magyar háztartásban megtalálható daraboknak vitathatatlan és örök helye van a folklórban. Ezek pedig a kanálgép, a 65M csajka, és a 70M kulacs.


A kanálgép a Magyar Néphadsereg azon kevés remek fejlesztése között van, ami világszínvonalú. Ezt biztosan állítom, miután elég ideig használtam amerikai étkészletet ahhoz, hogy értékeljem a magyar rivális erényeit. Ugyanez igaz a német és a cseh hadseregekre is, tudomásom szerint ők rendszersítették ezt az "étkezési multitoolt" még (bár láttam civil variánsokat is IBUSZ, MALÉV, meg egyéb jelzésekkel és jelzések nélkül is a mai napig felbukkanni). Az igen sokoldalú és praktikus eszköz négy fő elemből áll, van neki egy kanala, kése, villája, és egy ezeket összefogó, konzervnyitóval is felszerelt kerete. Ennél több talán nem is kell egy "remek" löncshúskonzerv felbontásához (bár kövezzetek meg: én szeretem...). Ja! Az enyémnek van még egy vízhatlan tokja is, ami szerintem munkásőrileg kerülhetett a szetthez, minden esetre hasznos darab az is.
A kulacs kerek, és nincs egy literes. Bevallom "éles" helyzetben nem szorultam eddig rá, hogy használjam, így nagy tapasztalatom még nincs vele, de amikor iszok belőle, kifejezetten zavaró a nagy szája. Van neki egy fém akasztója, amivel mindenre rá lehet aggatni, hogy szabadon lobogjon. A derékszíjra én nem szoktam, azt húzza már elég súly így is.
A csajka egy az egyben követi a II. világháborús szovjet csajka formavilágát, ami viszont a német csajkákról vett mintán alapul, így miután két vezető világhatalom hadseregének megfelelt, mi sem panaszkodtunk rá. Van egy alsó mélyebb edény a folyékony tápláléknak (ha hígabbra sikerül leves, ha összeáll főzelék), rajta drótból hajtott akasztó, felakasztásilag, és egy sekélyebb tálka szilárdabb halmazállapotú konyhaművészeti bűncselekmények szállítására. Jobb esetben pedig a kenyérnek. Ez utóbbin egy behajtható fül segíti a koordinációt. Külön érdekesség, hogy a kulacs szépen beleillik a csajkába, így együtt veszíthetjük el a kettőt ha akarjuk, ha nem. Itt épp azt hiszik nem látom őket, és suttyomban összebújnak, a szegény csajkafedél meg csak nézi a pajzánkodást:


Következő darabunk akkor hasznos, ha éppen szeretnénk megtalálni a frissen ledobott ellátmányt. Ez a darab ugyanis az R-255PP névre hallgató szovjet eredetű vevőkészülék, ami akkora, mint egy pár dingókutyavese. A teljes boldogsághoz szükség van hozzá az ejtőernyőn ledobott szeretetcsomagban eldugott R-255RP, vagy R-314 adóegységhez, ami periodikus jeleket kibocsátva egyfajta "military marco-polo" játékban csalogatja a gyűjtögető deszantost a helyes irányba. A szerkezet műanyag házban lakik, van rajta két tekerentyű és egy csavarantyú (Nem röhög! Ez szakkifejezés! Úgy tudom...), ezekkel lehet a megfelelő hullámhosszra tekerni-csavarni az okos kis gépet. Nekem kifejezetten tetszett, hogy a fülhallgató csak féloldalas, így miközben a teherkonténerrel bújócskázom, azért hallom a környezet más neszeit is. Az sem hátrány, hogy a fülhallgatót egy gumiszalaggal rögzíthetem a homlokomon, így mindkét kezem szabad a keresgélés közben. Hurcolni két bőrszíj segítségével lehet amiket én vállon és derékon vetek át, hogy ne verődjön ide-oda az erre feltételezéseim szerint igen érzékeny eszköz. A fedlapon ékes szovjet nyelven le van írva mindenféle, amit ha nagybátyám ráér és kedvet kap hozzá én is meg fogok tudni, vélhetően nem Dosztojevszkij-idézet, de csak abból gondolom, hogy nincs idézőjel.
Az érdeklődő Olvasóim itt találhatnak bővebb információt a darabról, férfiasan bevallom, nem akarok olyat leírni, amit én sem teljesen értek. Ez itt a masina oldalról:


És a "perifériák":


Fontos és jellegzetes még (itt azt hiszem már mindenre elsütöttem ezt a közhelyet, de mégsem írhatom, hogy "jelentéktelen" arra ami nem az) a magyar mélységi felderítők ejtőernyős ugróbakancsa, a 65M ejtőernyős bakancs.


Ez a szépség sokban hasonlít az alapját adó 65M gyalogsági bakancshoz, de mégis más. A fő eltérést a bokaszorító szíj adja, ami nem kínzásra lett kitalálva (eredetileg...) hanem az ugró lábfejét-bokáját hivatott védeni. Az, hogy mibe akadhat bele a szíj gépelhagyáskor, látható módon nem sokakat érdekelt. 
Emellett a bakancs talpa jóval vastagabb és merevebb is mint a gyalogsági változaté, ez a földet éréskor hasznos legalábbis a tervezők szerint. A bakancs gyakorlati hasznán még mindig vitázunk-agyalunk nálam sokkal okosabb és több ugrást letudott emberekkel, ha Nektek van a téren tapasztalatotok-véleményetek, ne fogjátok vissza magatokat!
Az én darabjaimat (kettő pár is van) az 1970-es években gyártották és mindkettőn megtalálható a síléc felcsatolását elősegítő sarokvájat, és a szögletes orr, így még modulárisabb a darab. A családi legendárium szerint ezt az extrát egy hivatásos tisztként magas polcon szolgáló -egyébként igen joviális és kedves- rokon találta ki, aki szenvedélyes sífutó volt, és fontosnak tartotta azt, hogy a katonák télen képesek legyenek a körülményekhez alkalmazkodni. Én eddig senkit nem láttam, aki a 65M gyalogsági, vagy 65M ejtőernyős bakancsához próbálta volna ki a síléceket, de talán majd most!
Egy szó mint száz, ez a bakancs minden használhatatlansága ellenére mára keresett gyűjtői objektummá szelídült, így az ára is egyre borsosabb, mint minden olyan darabé, ami "elit", vagy "felderítő", vagy "deszantos".
 
Van még egy érdekes darab, mielőtt rátérnék a '90-es évek változásaira, ez pedig a Magyar Néphadsereg egyik legjobban eltalált ruhadarabja (szettje?) a 87M téli kabát:


Itt teljes pompájában, raktári állapotában látható, itt is főszerepet kaptak a húzózárak, és patentok, viszont nagyon jól lehet benne mozogni, és a kivehető (valamint berakható) téli vastag vattabélés műszőrme gallérral (és térképzsebbel) ideális téli viseletté teszi. Egyetlen fenntartásom a színével van, ami viszont érthetőnek mondható, ha a hideg őszre gondolunk, és kínál a kollekció megoldást erre is. Ám most jöttem rá, hogy nem fényképeztem ki Nektek a 82M Összfegyvernemi Védőkészlet pajkos nevet viselő darabot, amit mifelénk csak "hálózsákként ismernek. Ezért most elmesélem Nektek:
Ez a darab egy a fenti téli ruha steppelt bélésével megegyező anyagú-színű karos hálózsákból, és egy hozzá tartozó vízhatlan, kifordítható "susogós" huzatból állt. Ez utóbbit lehetett remekül poncsóként viselni végszükség esetén, ráadásul míg az egyik oldala "rábaterep", addig a másik hófehér, így télen is jól rejt. Annyi a baja neki, hogy igen zajos, zörög-susog, így tényleg csak vizuálisan álcáz, be azt jól. Senki nem jön rá, hogy a felderítő-csoport merről susogja össze a célpontot. Emellett elvileg szükségsátrat is lehet belőle építeni, úgyhogy univerzális "kis" darabja a gyűjteménynek.
A kép alján lévő két "légypiszok" a kabát zsebeiből került elő: egy 1975-ös egyforintos érme, és egy még bontatlan Algopyrin tablettát sikerült szereznem. Mint látható, a bélés raktári állapotú, címkézett, sosem használt. A kabát masszív jellegét elnézve azt hiszem, nem feltétlenül polcon pihen majd a darab, hordásra is kiváló.Ez remek végszó, így lássuk egyben a cuccot, egy 62M legénységi inggel, egy AMD-65/5 gépkarabéllyal (ami hatástalanított, erről igazságügyi fegyverszakértői igazolással is rendelkező darab, tartása nem engedélyköteles!) és egy szovjet deszantos "csuklóiránytűvel" amit a csuklón a legkényelmetlenebb hordani, így én a hátizsákra szoktam feltenni, ott kéznél van, de útban nincs.


A Magyar Honvédség mélységi felderítő-gyűjtemény (1990-199?)

Jó kis kérdőjellel indítok, mert a felszerelés egyes darabjai bizony máig sem koptak ki a használatból. Ígérem rövid leszek, mint a kígyó, mely a síneken át ment dolga után, és csak egy-két eltérést mutatnék be egy kép segítségével:

Mint talán látszik, itt akad pár új felszerelési darab. Első körben a legfeltűnőbb a tévesen "87M"-nek gondolt málhamellény, hiszen (bár mintája tényleg "rábaterep"), valójában az 1990-es években fejlesztik ki és kerül először a felderítőkhöz nagy számban. Nem akarom újra feltalálni a spanyolviaszt, itt MINDENT megtaláltok erről a málhamellényről amit tudni szeretnétek, vagy érdemes. Megéri áttúrni a kommenteket is.
A másik eltérést a barettsapka mutatja. Az új rendszerben új sapkajelvény került rá, ami (jellegzetesen magyaros helyzet) nincs rendszeresítve, ám mai napig előszeretettel hordják variánsait, és tulajdonképpen hivatalos sapkajelvénynek is tartják a felderítők. Ki mer szólni nekik, hogy tévednek? 
Nekem is sok sörömbe került mire erre egy volt felderítő cimborával (ő többször fizetett az igaz...) rájöttünk, és kevés csúnyább dolog van a kocsmában veszekedő, szabályzatokat és évszámokat citáló hagyományőrzőknél. 
Hovatovább maga a barett sem magyar, mivel a katonák közül sokan inkább saját zsebből military shop-okban vásároltak zömében használt német barettsapkákat, a szintén ott vásárolt felvarrókhoz. Az enyém is így lett magyar felderítő sapka, majd került hozzám. A "nem rendszersített" felvarrókból egyébként létezik legénységi (barna) tiszthelyettesi (ezüst) és tiszti (arany) kiadás is a képen látható "csökkentett láthatóságú" fekete-zöld darab mellett, és ez utóbbiból is láttam olyat amin a fekete "álcafoltok" már nem jelennek meg, csak a címeres ejtőernyő egy zöld  háttér előtt... ennek oka az lehet, hogy mivel nem rendszersítették, így senki sem írta le hogyan is nézzen ki, milyen színekből kell álljon, jobbára a 87M sapkajelvény kapott új címert, így lesz még pár metamorfózisa a darabnak. Én kifejezetten várom a lila-pink gyerekjáték-osztály kamuflázsos kiadást... de nem akarok ötleteket adni senkinek.
A képen előkerül még az ejtőernyős rohamkések egy másik fajtája, abból is a gyakorló változat, ami tokját tekintve szabványos AK-bajonettokban kap helyet, és tulajdonképpen csupán abban tér el a bajonettől, hogy nem lehet fegyverre rögzíteni, valamint élszalagja két oldalról élezett. Fogásra és egyensúlyra a gyakorló darab azonnal belopta magát a szívembe, sajnos eredetihez eddig nem volt szerencsém, mert nem nagyon adják el az emberek. Addig is remekül lehet kenyeret kenni ezzel is, másra nem jó, csak szép.

Itt egy másik cikk a mai MH. 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj elődeiről, a magyar ejtőernyős fegyvernem kialakulásáról és II. világháborús fegyvertényeiről. Valamint két nóta, az első a II. világháborús ejtőernyős induló, a második meg manapság danolt verzió. (bár szerintem a "honvéd ejtőernyős-vadász" erősen a német hatás jeleit mutatja, így lehet, hogy a szöveg korábbi...) NÓTA!



Osztán ha tetszett amit itt láttatok, vagy főleg ha nem, szóljatok hozzá lentebb, és osszátok meg másokkal is a posztot!

2013. június 21., péntek

WARdrobe szekrény: A Komondor Terrorelhárító Szolgálat egyenruhája (1987-1990)

Ez a gyűjtemény egyike az általam legnagyobb becsben tartott daraboknak, nem csak azért, mert az utolsó darabig eredeti, hanem mert egy kedves családtagom segítségével és tiszteletére állíthattam össze, aki maga is hosszú ideig volt tagja a rendőrség különféle terrorelhárító szolgálatainak, köztük a Komondor Terrorelhárító Szolgálatnak is. 
A felszerelés "természetesen" még nem teljes, ez így szokott lenni, mindig előkerül egy újabb és újabb soha-nem-látott ritka darab, amit meg KELL szerezni, így a gyűjtés végtelen lehetőségeket kínál, aminek csak a pénztárcánk feneke, és a szeretteink türelme szab határt. No meg persze a józan belátás...

Egy kis történeti áttekintéssel indítanék, hogy lássuk kik is azok a Komondorosok, és mi az ő elvitathatatlan jelentőségük kicsiny hazánk (ekkor még cocialista baráti-elvtársi) viszonyai közt. Ő találta fel a krumplilevest és a sakk szabályait is.



Magyarországon a terrorfenyegetés az 1970-es években annyira ismeretlen fogalom volt, mint eszkimó menyasszonynak a bikinivonal, esetleg néha vendégül láttunk egy-egy nemzetközi robbantgatót, elvégre politikai értelemben a mi oldalunkon, így az államhatárt tekintve a másik oldalon robbantgatott, tehát mi akadályozta volna abban, hogy Magyarországon pihenje ki a munkája fáradalmait?

Ezt a viszonylagos védettséget belülről törte meg a Pintye-testvérek 1973. január 7 - 12 közti ámokfutása, melynek során a politikailag feddhetetlen, jómódú családból jövő elkényeztetett, ám érzelmileg egy-egy mohos-odvas tölgy szintjén álló testvérpár (19 és 17 évesek), a Határőrségnél politikai beosztásban dolgozó apukától lopott fegyverekkel megtámogatva 20 gimnazista lányt ejtett túszul a balassagyarmati Geisler Eta Leánykollégiumban. Azért ott, mert az idősebbik fiút az egyik lány kikosarazta, amire az szívhez szóló levélben válaszolt is, itt alant láthatjátok:




A húsz lány közül hatnak sikerült különféle módokon megszöknie, ám a rendőrök kezdetben nem hitték el a történetüket, és csak hosszas könyörgés után voltak hajlandók kiszállni a helyszínre. Itt azonban kiderült, hogy nem diákcsínyről van szó, vagy ha igen, akkor erősen morbid fajtáról, mivel az elbarikádozott ajtón bekopogó rendőröket gépkarabély-sorozattal fogadták. Azonnal meglehetősen magas polcon ülő nadrágok teltek meg bélsárral, és mozgásba lendült A Gépezet. 
Elég az hozzá, hogy a Néphadsereg, a Határőrség, a Rendőrség, de még a Munkásőrség alakulatait is felrúgták mint vak a vödröt, és a kollégium környékét azonnal hermetikusan lezárták. Ezt itt:



Persze emellett próbálkoztak tárgyalással is, és ekkor derült ki a fiúk célja: egymillió dollárt, százezer nyugatnémet márkát, négyszázezer svájci frankot, repülőgépet, pilótát, fegyvereket, kézigránátokat akartak szerezni, hogy így Nyugatra menekülhessenek (valószínűleg nem a kilátástalan anyagi-társadalmi helyzetük miatt), ellenkező esetben megkezdték volna a Ratkó-korszak népességszaporító intézkedéseinek gyors helyi jellegű demográfiai ellensúlyozását. A követeléseiket a lányokkal íratták le:



Mellékesen közölték, hogy kilövésük van a helyi tanácsházára is, és ezt demonstrálták is, amivel szintén nem lettek a helyi és ekkorra már szállingózó országos hajakendek kebelbarátai. 
A helyzet eddigre nagyon feszültté válik, sokféle megoldási javaslat felmerül a rendőrök részéről: a tárgyalás nagyjából teljesen reménytelen, bár a fiúk újra meg újra kitolják a kivégzések határidejét (miközben egyre kimerültebbek, és ingerültebbek, erőszakosabbak, főleg a testvérpár idősebbik tagja). Gondolnak altatógázos megoldásra is, ám ezt a helyi orvos mellett más szakemberek is ellenzik, mivel nem tudták, hogy a szovjetektől a legnagyobb titokban órákkal a túszdráma komolyra fordulása után átvett altatógránátok milyen hatással lehetnek a serdülő fiatalok szervezetére (editor's note: a 2002-es moszkvai túszdráma alatt nem merültek fel ilyen aggályok, ott körülbelül 130 ember bele is halt az ideggáz használatába) így maradt a kivárás, vagy a fegyveres beavatkozás, amire az egyetlen lehetőséget valamelyik ablakon át kívülről leadott precíz lövés jelenthette, mivel a fiúk elbarikádozták az ajtót, majd az ágyakból emelt barikádra ültették a lányokat, és kijelentették, aláaknázták a szobát. 

A kivárás mellett pszichésen is igyekeztek megtörni a fiúkat, először a szüleik bevonásával, akiket a kamaszok lelkesen elküldtek melegebb éghajlatra (Ez meg is történt: apu és anyu a "csibészség" után nevet, és lakóhelyet változtatott. Arról nem szól a fáma, hogy további gyermekeiket ha voltak hogyan és mire nevelték...), ahogy az államhatalom helyi képviselői sem tudták jobb belátásra bírni őket. 
Emellett katonák masíroztatásával, hangos parancsszavak kiabálásával, teherautós felvonulással, egyszóval erődemonstrációval próbálkoztak, ez sem hatotta meg az ekkor már igencsak nekikeseredett testvérpárt. Ekkor dőlt el, hogy nincs más lehetőség, lőni kell. A vezéregyéniségnek az idősebbik fiút tartották, így ő lett az első számú célpont. Úgy gondolták, hogy ha őt sikerül ártalmatlanná tenni, az öccse már nem jelenthet gondot.
A helyi vadászokból verbuvált brigádot professzionális katonai mesterlövők váltották fel, akik azt a parancsot kapták, hogy a kopaszra borotvált fejű célpontot egy lövéssel tegyék ártalmatlanná. Ezek után sokáig nem történt semmi, bár az épületben az egyik lány egyre többször jelent meg az ablaknál. Ez feltűnt az egyik lövésznek, aki megfigyelte, hogy a kötött női téli sapkát viselő alak valójában a célpont, így jelentett, és lőtt. Ebben a pillanatban az elzárt ajtó felé is megindult egy rohamcsapat, akiket a fiatalabbik testvér egy szó nélkül beengedett, miután a korábbi túszok segítségével elbontotta a természetesen ártalmatlan barikádot. Ez a fénykép a helyszínelés során készült.



Az egyik túszejtő halálával lezárult akció rádöbbentette a rendőri vezetést, hogy szükség van egy olyan különleges egységre, mely kiképzésénél fogva képes különösen veszélyes fegyveres bűnözők, mentálisan labilis gyanúsítottak, vagy terroristák elfogására, politikai vezetők, más kiemelt fontosságú védett személyek likvidálására védelmére. Elsőként ezért még 1973 folyamán létrehozták a Forradalmi Rendőri Ezred kötelékében az úgynevezett "akciószakaszokat", melyeknek feladata pontosan a hasonló cselekmények rendezése volt, megfelelő eszközökkel és módszerekkel. 
Ezek a kis létszámú egységek azonban nem tudták tartani a lépést a Magyarország felé is gyűrűző terrorizmussal, csupán a "hazai" bűnözők ellen voltak hatékonyan bevethetőek. Ennek ékes bizonyítékát adta az az 1987. január 13-ai merénylet, melyben Kolumbia volt igazságügy-miniszterét, budapesti nagykövetét, Enrique Parejo Gonzalezt egy fegyveres öt lövése terített le. A sors fintora (amellett, hogy öt lövés után sem adta vissza lelkét a Teremtőnek), hogy a volt igazságügy-minisztert nem az éghajlat, vagy a budapesti látványosságok vonzották ilyen távoli posztra hazájától, hanem a bosszútól való félelem. Így nem csoda, hogy a magyar fél is igen komoly önvizsgálatot tartott a terrorelhárítás berkein belül, ezzel 1987. október 1-én megszületett a Komondor Terrorelhárító Szolgálat, mely nagyobb apparátussal, jobb technikai feltételek mellett működött, és ami főleg nem hátrány, kizárólag a különleges feladatok elvégzésére való felkészüléssel töltötte idejét (az akciószakaszos rendőrök ezzel szemben szolgálati idejük nagy részét közterületre vezényelt "posztosként" töltötték, csupán az átképzések, és esetleges bevetések idejére vedlettek át "kommandóssá"). Ezzel létrejött Magyarország első kifejezetten terrorelhárító feladatokra kiképzett, felszerelt és bevetett rendőri alakulata. Így néz ki a kölyökkomondor avagy komondorkölyök:



A gyűjteményről:

Az egyenruha állapota ahhoz képest, hogy milyen hosszú ideig nyúzták a rohampályákon, és ahhoz képest, hogy ezeket a darabokat legnagyobbrészt törlőrongyként, munkaruhaként hasznosították újra, ha el nem égették, kiválónak mondható. Alapját egy olyan ruhadarab alkotja, melyet én csak a magyar fegyveres erők mostohagyermekeként szoktam emlegetni; hivatalosan sehol nem rendszeresítették, viszont a Néphadseregtől a BM-szervekig (Határőrség-Rendőrség/Komondor TESZ/) mindenki használta, talán a Munkásőrség is. Először tudomásom szerint 1964-ben került az újdörögdi 42. Felderítő Zászlóaljhoz csapatpróbára, ezután szórványosan bukkan fel a Magyar Néphadsereg felderítőin és nagy számban a BM Határőrségnél, ahonnan a Forradalmi Rendőri ezredhez került. Híressé az Angyalbőrben című sorozat 11. részében, a "Military Tours" címűben válik, ahol a mélységi felderítőkön láthatjuk.
Ez a ruha pedig nem más, mint a tölgylevélmintás álcázó kezeslábas:



Eleje


Hátulja

A ruhadarab alapvetően álcázó felsőruházatnak készült, így vékony, és mint a hátsó fertályon látszik, könnyen szakad és kopik. Van neki két böszme nagy combzsebe, amik gombos zsebfedővel záródnak, és egy nagy kapucnija, ami elé szintén gombokkal álcahálót lehet rögzíteni, a fülrésznél ugyancsak hálóval oldották meg azt, hogy halljon is a kedves felhasználó, ugyanakkor ne találjanak utat mindenféle proteindús bogarak-rovarok a fülszerkezetébe. Elviekben ősszel remekül rejt, viszont a rendőrségi felhasználás során igyekeztek ezt a képességét nyilván nem tudatosan, de hihetetlen precizitással teljes egészében ellehetetleníteni. Itt következik egy egykorú viselési fotó a gyűjteményemből, hogy lássátok mire gondolok:


Egy kép többet mond ezer szónál, mondja a megcsalt ám szemfüles férj (avagy feleség) is, és valóban nincs mit tagadni, ez így már nem álcaruha: Fekete bőr fegyvertok, fekete lakkbőr derékszíj, csillogó övcsattal, ennek tetejébe pedig kék rendfokozati jelzések a mellrészen (róluk lesz szó még a továbbiakban), ráadásul fekete bőr bakancs, ami sötétségével kivilágít az alapvetően világos, őszi színösszeállításból. No és ehhez még hozzávesszük a szintén kék alapszínű Komondor alakulatjelvényt. Szóval nem sokat segít a beolvadáson a felszerelés, de elvileg nem is az a fő cél.

A következő darab a rendőrségi derékszíj. Ahogy az az állatorvosi lóvá előléptetett fényképen is látszik szép, fekete, és bazi nagy krómozott, réz övcsatja van:


Továbbá voltak neki az "antantszíj" és a járőrtáska hordásához való réz D-gyűrűi is, de azokat a Szolgálatnál sürgősen eltávolították róluk, mivel értelmük nem sok volt, viszont ha nem használták őket, nagyon jó hatásfokkal voltak útban. Az öv anyaga egyébként nagyon strapabíró, vastag bőr (talán marhabőr?) és a csaton a Kádár-címer díszeleg. A rendszerváltozás után ezek a derékszíjak kaptak egy koronás címert, ma pedig, mivel már nem rendszeresített darabok, így mindkét fajta (de különösen a "Kádáros") egyre izgalmasabb gyűjtői objektumok. Nem-mellesleg vendéglátóipari becsületsüllyesztők konfliktuskezelési végállomásaként is remekül használható, (fél)kezes, és önmagában is tekintélyt parancsoló segédeszközei... úgy hallottam.
Idevágó anekdota az, hogy a Komondor Szolgálat tagjai szovjet tiszti derékszíjakat csencseltek a nagy vörös és verhetetlen szovjet katonáktól sörért, így jobban érvényesülhettek a terepen, mint a hazai változattal. 
Hogy a "csencselés" "szerzés" mennyire volt elterjedt? Itt egy szintén korabeli részlet egy kiképzőfilmből (vagy talán az MTV-Kékfény által összehordott riportfilm egy be nem emelt vágóképe?) ahol a Komondor "operátor" egy előttem sokáig ismeretlen szabású sapkában teszi a dolgát. Vigyázat, gyenge minőségű screenshot következik, a fotós vénájúak kapaszkodjanak:



Ez a sapka jól láthatóan elüt a tölgymintás álcától, ennek oka az, hogy nem magyar alapanyagú, de még csak nem is katonai. Szerencsémre első kézből tudom, hogy ezek a sapkák nagy tételben kerültek polgári forgalomból (pontosabban a budapesti piacok egyikéről) saját zsebből vásárolva a Szolgálathoz, mivel jóval praktikusabbak voltak mint az a rendszeresített fejfedő amit most mutatok be:



Ez a kékség a 87M rendőr barett, amit 1987-ben, tehát pont a Komondor Szolgálat alakulásakor rendszeresítettek, így (és mivel a Forradalmi Rendőri Ezred, tehát a rendőrség "elit alakulatának" része voltak) őket már ezekkel a vászon rettenetekkel szerelték fel. Mint a barettek általában, csak arra valók, hogy legyen valami az ember fején. Árnyékot nem ad, viszont befülled, bepállik, főleg intenzív mozgás (tigrisbukfenc, cseréptörés, rohampálya stb.) közben, amiből a Komondor Szolgálatnál adódott néha némi. Cserébe viszont mivel tartása nem sok van, így szépre, vagy legalább szabályosra beállítani szinte lehetetlen. Annyira kötődik az alakulathoz, hogy én hallottam "ezredsapka" néven is említve, minden esetre az biztos, hogy nem csak náluk került kiosztásra, hanem egy rövid ideig minden rendőr nyári egyenruhájának része volt, amit láthatunk, ha összeszedjük magunkat, és az alábbi képen nem az eseményre, a személyre, vagy a helyzetre koncentrálunk, hanem egyenruha-történetileg figyeljük meg (a fényképet újabban sokan 1984-el hozzák összefüggésbe, de valójában négy évvel későbbi, 1988-as...) azt:



Fontos része még az egyenruhának a bakancs, ez a szinte mindenki által ismert 65M "BM" surranó, azaz a kizárólag sítalprögzítési lehetőség nélkül (mintha télen nem bűnöznének a bűnözők...), fekete bőrből készült, a bokát-lábfejet kettős pergőcsattal rögzítő bevetési bakancs.

Emellett a felszerelés része még az AMD-65/4 gépkarabély (hivatalosan és hibásan egyszerűen csak "géppisztoly"), amihez négy darab 20 lőszer befogadására alkalmas tárat adtak ki, egy fekete műbőr tártartóban, melyet a derékszíjra fűzve hordtak, oldalán a kis zseb, a tisztítókészlet tárolására alkalmas kiválóan.


Amim még nincs: Az a PA-63  fekete, rendőrségi pisztolytok. Pontosabban volt, de elcseréltem-eladtam, igyekszem újat szerezni, úgy látszik elég esélytelenül, de ahogy Presser úr is énekelte, Nem adom fel. 


Van viszont helyette a Komondor Terrorelhárító Szolgálat által használt felvarrókból egy kis gyűjtemény, amit itt meg is mutatnék mintegy zárókép előtti pillanatban:


A két fölső darab között színükben és részleteikben van különbség. A bal karon hordták őket, rajtuk a Kárád-címer alatt őrködő kutyámajom-alakúra sikerült komondorok (azért ezt a nevet választották, mert igyekeztek a "kabalaállat" tulajdonságait magukénak tudni, azaz magyar, hűséges, jó őrző-védő, és éber... ez jó ajánlólevél ezen a téren, maga a jelenség pedig elég régi totemizmusból eredeztethető viselkedés minden ilyen "harci ösvényen járó" csapatnál).
A felvarrók mérete egyezik, mindkettő hímzett, ám a bal oldali darab kevésbé kidolgozott (valószínűleg ő a korábbi), a KOMONDOR SZOLGÁLAT felirat is kevésbé kivehető, valamint alapszíne is világosabb kék. Csak hogy mondjak érdekeset, körülbelül kétszázra teszik a legyártott eredeti felvarrók számát, így mondhatom, hogy az én tulajdonomban van az eredetileg számukra gyártott ilyen típusú felvarrók 1%-a. Ammán' valami!
A középen látható két mellfelvarró mindenben megegyezik, ezeket a 87M eje. gyakorló ruházat bal mellzsebe fölött viselte az állomány, ha és amennyiben viselte, nem nagyon láttam rajtuk, talán csak egy fotón, amit azóta sem találok. A 87M ejtőernyős ruháról a maga helyén és idejében lesz szó, de most jegyzem meg, hogy azt (is) használták a tölgymintás kezeslábasok és a feketére festett 65M harckocsizó egyenruhák mellett. Mindkettőre itt egy-egy eredeti fotó, hogy megint látható legyen mit közölnék:

65M fekete harckocsizó gyakorló (a jobb oldali, guggoló harcos térdén látszik, a nadrág eredeti zöld színe is):
87M "eje" gyakorló (őt eredetileg a Néphadsereg mélységi felderítőinek találták ki, de mára a vadászok, és melósok nem hivatalos egyenruhájaként teljesít, ami jelzi, valamit jól csináltak a tervezők):

Legalul "házilag készített" (tehát ekkor még nem is hivatalos!) tépőzáras rendfokozati jelzés (rendőr főtörzsőrmester) látható, melyet az állomány a tölgymintás álcázó kezeslábas bal mellrészén viselt, először varrott, majd később letépőzárazható kivitelben. Ezt a viselési módot az "állatorvosi lovunkon" is láthatjátok, és nem terjedt el igazán, mert a mellkas előtt annyit mozgott az ember keze meg minden más, hogy simán elhagyhatta a "barkácsolt" jelzést. Az alapötletet itt is a felderítők "lepkéi" azaz a karra-sapkára tépőzárazható rendfokozati jelzések adták, csak hát ugye "rendőrkékben".

Végül itt a teljes Komondor-összeállítás ahogy eddig a rendelkezésemre áll. Nincs még 100%-ig kész, hiányosságok akadnak, de az idő orvosolja majd őket (a BM-től leszerelt "hangtompítós" irányzékkal szerelt AMD-65 gépkarabély a hatályos jogszabályok szerint hatástalan és erről igazságügyi fegyverszakértői tanúsítvánnyal is rendelkezik. 20-as tár helyett nem véletlenül a 30 darabos került bele - a Komondor Szolgálatnál hamar kitapasztalták, hogy a gyárilag kiadott tárak nagyon gyorsan "kimennek", azaz húsz lőszer semmire nem elég, így kértek és kaptak nagyobb befogadóképességű darabokat):


Bármi kérdés, óhaj-sóhaj felmerül a részetekről, nyugodtan írjátok meg kommentben, és ha érdekes volt a poszt, osszátok meg másokkal is az ismert módon!