WARdrobe-szekrény: A szovjet R-392A adó-vevő "Akkor és most" rovattal

Az a szerzeményem, amit ma mutatok be Nektek, nem ma került a birtokomba, de valahogy csontom velejéig lusta voltam írni róla, pedig minden készen állt hozzá. Nincs mentségem, vagyis van, de azt keresni is lusta vagyok :-)

Jöjjön hát inkább a szovjet R-392A rádió adó-vevő bemutatása!

Egy kedves barátomtól jött el a darab, aki nagyon lelkiismeretesen fel is újította, így nagy örömömre a rádió működőképes állapotban került hozzám. Ez azért is nagy előny, mert magam a rádióelektronikához annyit értek, amennyi az autórádión a műsorkereséshez-hangerőszabályzáshoz épphogy elegendő. Szerencsére van nekem egy ezen a téren nagyon jó érzékkel megáldott öcsém, úgyhogy ő segített letesztelni a gépet, tényleg búg-é ha delejre kötjük. Jelentem, búg.

A rádióról csak annyit tudok mondani teljesen sötétben tapogatózva, amit a forrásaim tudnak, így bármiféle technikai pontatlanság az ő lelkükön szárad, feltéve, (de nem megengedve) hogy az én kritikátlan fordításommal van a baj.

Most, hogy kimagyarázkodtam magamat, elkezdhetünk foglalkozni magával a rádióval. 
Jellegét tekintve háti rádió, egyetlen katona elég a hurcolásához a szovjetek éppen ezért járőr-rádióként rendszeresítették, de eljutott még sokfelé a Keleti Blokkon belül - ide is. A szett részét képezi gyárilag egy rohamzsák, abban lehet kényelmesen (?) hurcolni az adó-vevőt és az összes mellékletét. A zsák vászonból készült, két zsebe van, egyikbe fér a készülék, másikba az alkatrészek. Én személy szerint hiányolok róla egy harmadik, kisebb zsebet a jegyzettömb részére, de ez egyéni szociális szívfájdalmam. Ezen a képen egy derék szovjet katona hurcolja Afganisztán azóta sem sokkal barátságosabb lankáin az 1973-ban rendszeresített, közel három kilós eszközt.

A rohamzsák fedelén fellelhető egy gyárilag beépített folytonossághiány, parasztosan lyuk, amit gumigyűrűvel körben meg is erősítettek, úgy sejtem egyrészt az anyag foszlását elkerülendő, másrészt talán vízállósági szempontból is, mivel ezen a lukon keresztül csodálkozik a világra a másfél méteres Kulikov-antenna. Ez a rohamzsák, benne összetekerve a Kulikov.

Az antenna sokaknak ismerős lehet, alapját az az elgondolás adja, hogy összetekerve kis helyen is elfér. Ehhez egy bovdenes, tehát acélsodronyos merevítési módszert alkalmaztak, amitől az antenna használat közben megfeszítve peckesen áll, ha viszont nem akciózik, akkor elernyedve, kis helyen is elfér. A biológiai hasonlatokra fogékonyak rossz helyen keresgélnek, mert kinézetre inkább gerincoszlopra hasonlít az egész, mint másra.

A Kulikov-antenna segítségével a rádió hatótávolsága sok apró kellemetlen jellegzetességtől függően (terepadottságok, páratartalom, beépítettség, a rádiózás helyi védőszentjeinek kedélyállapota stb.) hat, vagy akár tíz kilométer is lehet. A teljes készlet így néz ki "szétdobva":

A szetthez tartozik még, az én esetemben egy pár, fejhallgató, és/vagy mikrofon is, melynek típusneve nem meglepő módon R-392 (oroszosan: p392 наушники). A fülhallgatók sokféle, számomra is felfogható egyedi technikai megoldást vonultatnak fel, mivel amellett, hogy féloldalas kialakításúak, így nem zavarják a rádió kezelőjét, vagy a beszélőt más tevékenységben, még egy gumipánt segítségével a homlokon szépen rögzíthetőek is, így egy darab kezet sem vesznek el a fontosabb feladatok elől. Hovatovább a harckocsizók és a repülőhajózók által is használt gégemikrofonok elvén működnek, azaz nem a levegő továbbítja a rezgéseket, hanem maga a szerv, amihez közel van a mikrofon. Jelen esetben a pofacsont, így nyugodtan hívhatjuk "pofamikrofonnak" is. Az az értelme, hogy nagy zajban is, ami háborúzás idején előfordul, tisztán érthető az emberi beszéd. Itt jól látható szintén az előbbi szovjet katonán (vagy az ikertestvérén?) hogy hogyan is néz ki a fülhallgató-mikrofon felhelyezése a gyakorlatban:

A készülék kezelőszervei a rádió tetején helyezkednek el, az alább látható kiosztásban:

A készüléken hat, előre beállított frekvencián lehet forgalmazni, és venni, valamint képes morze-jelek továbbítására és fogadására is. A képen bal fölül látható csatlakozóba megy a Kulikov-antenna. Ennyit tudok róla, meg azt, hogy nincs hozzá akkumulátorom, még.

Végezetül itt egy fénykép-összehasonlítás, afféle "akkor és most" stílusban, hogy lássuk, a magyar katonák is használták ezt az eszközt - igaz, viszonylag kis hatótávolságuk miatt csak az alegységek közti kommunikációra. A jobb oldalon modellt áll az öcsém.

Ha tetszett a cikk, osszátok meg, ha nem, mondjátok el kommentben, miért nem! Szép napot mindenkinek!

Bréking Nyúz: Egy új hagyományőrző csapat a láthatáron!

Üdvözlet újra mindenkinek! 

Jól eltűntem az utóbbi időben, aminek egyetlen oka volt: Közös erővel, többen összefogva nekifogtunk egy olyan terv megvalósításának, aminek már most nagyon pozitív visszhangja kelt, ez pedig a Magyar Néphadsereg, később a Magyar Honvédség ejtőernyős, csapatfelderítő, mélységi felderítő katonái előtt tisztelgő, remekül csengő nevű MN-MH Ejtőernyős Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör életre hívását jelenti. Ez a logónk:

Mint sejthetitek, a célunk az 1950-1990 között szolgált magyar katonáknak igyekszünk emléket állítani. Valamint annak az elit fegyvernemnek, amelyről máig sok legenda, tévhit, viszont nagyon kevés konkrét információ ismert, legalábbis ami a köztudatba került részt illeti. 
A Baráti Kör ötlete először 2013. május 26-án az I. Hadi Kulturális Fesztivál alatt, illetve után merült fel, amikor öten összeálltunk, megpróbálni, hogyan fogadják a rendezvény nézői, és a hagyományőrző cimborák egy ilyen formáció porondra lépését. Ekkor még természetesen magunkra is csak "alkalmi felderítő harci kötelékként" gondoltunk, ám a SZERVEZŐK és a RÉSZTVEVŐK (így csupa nagy betűvel, mert hihetetlen lelkesedéssel, aktivitással, és odaadással dolgoztak mind), és nem utolsó sorban a Közönség felől érkező pozitív visszajelzések után úgy döntöttünk, megnézzük mire megyünk egy szinttel feljebb. 

Így Tapolca után elkezdtünk ismerősöket, segítőket keresni, akik tanácsokkal, útmutatással, szakértelemmel segítették és segítik most is a munkánkat. Mivel a tapolcai "kísérleti keretből" mind az öten valamilyen szinten-formában benne voltunk már a katonai hagyományőrzésben, megvolt az az alap, amire építhettünk, és azok az ismeretségek, barátságok, amik megkönnyítették a kezdetet. Felsorolni is nehéz lenne, hányan hányféleképp segítették már a munkánkat önzetlenül, egészen eddig a pillanatig, amikor ezeket a sorokat írom. 
A "tanulás" folyamata most is tart, folyamatosan alakul a közös gyűjtemény, ám az első fokozaton túl vagyunk, hiszen augusztus 10-én, egy közös gyűlésen úgy döntöttünk, hivatalosan is megalakulunk. Már a helyszín is történelmi tartalommal bír, hiszen a Harminckettesek terén, Budapest 272 éves múltra visszatekintő, számtalanszor átszervezett háziezredéről elnevezett téren gyűltünk össze egy baráti hangulatú délutánra, ahol lefektettük azokat az alapelveket, melyek szerint most is fejlődünk.
A következő lépést a folyamatos szellemi és anyagi (gyűjteményi) gyarapodás mellett az jelentette, mikor a találkozó után szinte azonnal a nyilvánosság elé léptünk. Egy hete működik a Baráti Kör nyilvános Facebook-oldala, ahol nagy meglepetésünkre, és örömünkre, a hajdani felderítők voltak az elsők, akik üdvözölték a kezdeményezést. Máig tőlük kapjuk a legőszintébb kritikákat, és a legtöbb segítséget is.

A jelenlegi célunk annak a körülbelül négy évtizednek a minél alaposabb megismerése, és bemutatása, amit képviselünk, ehhez pedig mind tárgyi téren, mind pedig tudásban folyamatosan fejlődünk. Jelenleg azoknak a szakirodalmaknak az összegyűjtésén dolgozunk, amiknek a segítségével a lehető legpontosabban feleleveníthetjük az általunk képviselt korszakokat. Szerencsére ebben viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen mindenről létezik szabályzat, leírás, visszaemlékezés, csak meg kell találni. Egyszóval folyamatosan épülünk, szépülünk, sok ismerős képet is láthattok majd az albumokban, és sok újdonságot is!

Minden kedves Olvasómat szeretettel várjuk a jövőbeni rendezvényeinken, amikről a facebook-on adunk hírt. Osszátok meg a barátokkal is!

Bújócska: Avagy a Néphadsereg álcaruhái terepen

A csodálatos, könnyed, szellős nyárias idő, amit mind úúúúggggyyyy szeretünk, meghozta a kedvemet egy kis "terepgyakorlathoz". A baráti körben ugyanis komoly eszmecserék futottak le abban a témában, hogy a Magyar Néphadsereg jobbára teljesen megegyező szabású álcaoveráljai közül melyik is igazi álcázó kezeslábas. Nosza összekötöttem a kellemeset (?) a hasznossal (?) és újra terepre vittem a régi harcosokat. Az alapkoncepcióm az volt, hogy minden egyes ruhadarabot azonos háttér előtt és azonos testhelyzetekben fotózok le, így láthatjátok (nagyjából) melyik terepminta hogyan olvad bele (vagy hogyan nem) a környezetébe. A fényképeket drága jó öcsém készítette, ráadásul mobiltelefonnal(!) így több szakember számos munkaórája van benne, hogy ennyire sikerült felhozni a képminőséget. Egyszóval ezek már a szép képek! Nem fotósblog vagyunk!

Első versenyzőnk a 82M háromszínnyomású, avagy "rábaterep" kezeslábas. Az ő mintája már ismerős lehet a már bemutatott mélységi felderítő összeállításból, ami nem is csoda, lévén ugyanaz. A kezeslábas anyaga nagyon jó vastag, strapabíró. Ha többet szeretnétek megtudni róla, a Combat Gear Blog idevágó bejegyzése minden fontosat elmond róla. Szintén megéri a kommenteket átböngészni! Bár az álcázás sikerességét nagyban növeli, itt én most nem használtam álcafestéket, érdemes lesz figyelni arra is, menynire világít a "csupasz" bőr a terepen.

Az első képen szép kulturáltan ácsorgok egy teljesen hétköznapi pusztai növénytársulás közepibe'. Mindegyik összeállításhoz honvédségi bőr derékszíjat, 65M gyalogsági bakancsot, alias "surranót" vettem fel, valamint a nyakamba kanyarítottam az AMD-65-öt is, hogy ne legyen üres a kezem. A fejemre ezen a képen a 87M ejtőernyős barettsapka került.

 
Elsőre is látszik, hogy a kezeslábas összhatásában sötétebb mint a háttér növényzete, így sötétebb alapszínű terepen (sűrűbb erdőben, ősszel, lehullott levelek között) talán jobban érvényesül, de lássuk hogyan teljesít amikor már bújócskázunk benne!

Itt az árnyak között már inkább érvényesül a kezeslábas álcázó képessége, ráadásul a csuklyát felvéve az arcot is takarja és védi az ágaktól-tüskéktől. A következő képen látjuk, hogy mennyire:

Az arc előtt lévő álcaháló nem töri úgy az arc kontúrjait, ahogy azt mondjuk egy általam is ismert és használt KZS-1-es álcaruha teszi, de itt is áll amit az előzőekben megállapítottam: sötétben, álcafesték használata mellett a kezeslábas remekül megállhatja a helyét, azonban a képen bemutatott körülmények között nem olvad bele teljesen a környezetbe.

A következő darab az 51M felderítő kezeslábas "őszi", azaz "zárt terep" avagy "erdei" terepmintás darabja. Magához a mintához nagy reményeket fűztem, hiszen önmagában is látványos, jól használhatónak tűnő ruháról van szó. Az egyetlen problémám az anyag vékonyságával adódott: mivel a kezeslábast eredetileg a rendszeresített gyakorló egyenruha FÖLÖTT ildomos hordani (elnézést a képes beszédért) a bánatos lepkepuki is lukat üt az anyagon. Ezt erősíti az is, hogy az overált az 1950-es években gyártották, és azóta csak nyúzták-nyúzták. A képen 65M "bocskai" sapkával a fejemen mutatom be a darabot:

Mint látjuk a terpeszállás elengedhetetlen része a metódusnak! Ez az álcaminta valóban jobban érvényesül mint az előző, talán némileg világosabb alapszíne okán. A körvonalakat is jobban töri, mivel a vékony anyag könynedebb esése erre remekül alkalmas. No de lássuk, mit tud a ruha a kertek alatt!

Önismétlés a tudás anyja: a ruha úgy látszik határozottan ilyesféle környezetre lett kitalálva, a bokorba bújva is rejti a viselőjét.

 

Szerintem itt látszik igazán jól a ruha és az álcaminta rejtőképessége, remekül elmossa a felhasználó körvonalait, a minta pedig szinte egyezik a talaj színével. Egyetlen problémát itt a vékony anyag jelenti, amin gond nélkül átszúrnak a tüskék, levelek, ágak, úgyhogy aláöltözet nélkül nem ajánlom a kúszás-mászást benne.

A következő darab ebből a bejegyzésből már ismerős lesz sokatoknak, ott is szidtam mint a bokrot, de most élesben is bizonyítja, hogy tényleg nem valami sokoldalú álcaruha. Ő pedig a tölgylevélmintás álcázó kezeslábas, a fejemen a 87M rendőrségi barettsapka csücsül.

Maga a fénykép is igen pszichedelikus jellegű lett (köszönöm drága öcsém!) amit remekül fokoz az álcaruha, bár ez a darab egy világosabb alapszínű háttér előtt talán még álcázni is képes... erre talán ősszel térjünk vissza. A ruha anyaga egyébként már elég kopottas, és ugye ott a Komondor Terrorelhárító Szolgálat kékségesen szépséges karfelvarrója is.

Szegény ruhát már annyit szidtam itt is és a másik bejegyzésben is, hogy illik megemlítenem: mégis ez a darab az egyik legnagyobb kedvencem a gyűjteményben, mivel szavak nélkül is bemutatja a "fából vaskarika" elvét amely mellett kis hazánkban a fegyveres rendvédelmi és honvédelmi szervek munkatársai dolgoztak(nak...?). Emellett pedig látványos, mert hason csúszva is virít.

A ruha anyaga egyébként nem túl vékony, nem túl vastag, csak a csukló és a boka gumírozása eresztett a tartásából az évek során.

A következő, és összeállításomban utolsó darab a már szintén (nem is oly rég) itt bemutatott 51M "tavaszi" terepmintás, avagy "nyílt terep" álcaoverál. A fejemre ismét 65M bocskai sapka került. Ezt a ruhát is sokat, és igazságtalanul bántottam, így megkövetem azokat, akik szerint igenis jól álcáz. Nekik volt igazuk!

Bár a fénykép még mindig az első színes házilag gyártott amatőr fotók stílusát idézi, már itt is látszik, hogy nagyon jól beleillik a háttérbe, pedig esküszöm nem kerestem másikat!

Itt kezdődik az igazi bújócska. Az eddig használhatatlannak gondolt 51M "tavaszi" kezeslábasban egyszerűen eltűnök! Csak a kezem árulkodik róla, hogy erre járok.

Itt hason fekve még komolyabb a helyzet.Persze a fotózás közben a Nap is bukott lefelé, ahogy azt ilyenkor tenni szokta, de a minta itt mutatja meg mit is tud igazán. Számomra, aki teljesen szkeptikus voltam a terepminta használhatóságát illetően, ezek a képek nagy meglepetést okoztak. Ezért is jó kipróbálni minek mi az értelme a terepen, nagyon sokat lehet belőle tanulni!

Egy szösszenet az álcázáshoz: nagyon fontos elem a szabadon maradó bőrfelületek eltakarása álcafestékkel. Ezeknél a kezeslábasoknál hiába az arc elé ereszthető álcaháló, mégis érdemes lekenni az arcot, és a fület is, mivel a csuklya fülrésze szintén hálós kidolgozású, így alá lehet látni. A kezek szintén árulkodóak lehetnek, úgyhogy amennyi kilátszik az egyenruhából azt szintén el kell takarni, álcafestékkel, vagy lövészkesztyűvel.

Remélem azért élvezhetőre sikerült az összeállítás, a blog facebook-csoportjában ki is írok egy szavazást, hogy Ti is eldönthessétek melyik álcaruhában kúsznátok ha muszáj lenne!

A dzsungelrúzs legyen veletek!

WARdrobe szekrény: Magyar Néphadsereg csapatfelderítő (1970)

Még mielőtt elmentem volna nyaralni lefotóztam ezt a gyűjteményt, hogy itthon már csak fel kelljen dobnom ide Nektek, úgyhogy mindenféle szószaporítás nélkül következzen az 1970-es évek magyar csapatfelderítő-gyűjteménye. Irodalomnak most Eric Bernard Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek c. 1991-es könyvét használtam, de ez csak mankó, a képeket pedig a Néphadsereg facebook-oldal gyűjteményéből emelem át szemléltető jelleggel.

No de mik is azok a csapatfelderítők pontosan? A felderítők feladata nem az ellenséges erők pusztítása különféle tűzeszközökkel, hanem az információgyűjtés a szemben álló fél létszámáról, tevékenységéről, állásainak elhelyezkedéséről, az ismeretlen terep adottságairól, a természetes és műszaki akadályokról, egyszóval arról mi is vár a bemerészkedőkre majd ha megkezdik a merészkedést. Ezt a feladatot felderítők nem hírszerzési módszerekkel (poloskázás, fizetett informátorok, kvázi: kémkedés) valósítják meg, hanem különböző felderítő eljárásokkal és eszközökkel, leginkább ipari mennyiségű csendes kúszással, várakozással, és rövid, velős rádióüzenetekkel. Offenzíva (parasztosan: támadás) előtt különösen sokat zargatják az ellenséget, igyekeznek a lehető legtöbb információt kipréselni belőle úgy, hogy a tervezők percre pontosan tudják mi is történik a másik oldalon. 
A mélységi felderítők emellett még zavarkeltéssel is remekül képesek segíteni egy induló támadást, hiszen ejtőernyős képességüknek köszönhetően gyorsan megjelenhetnek fontos hidak, kereszteződések, raktárak közelében, vagy éppen fontos célszemélyek lelövöldözésével, mintegy a lándzsa hegyének csúcsának végeként mérik a nulladik csapást. Itt éppen FUG-ról (Felderítő Úszó Gépkocsi) deszantolnak lándzsahegyileg:

Visszavonuláskor sem tétlenkednek, mert úgynevezett hátrahagyásos módszerrel remekül képesek jelenteni a felettük átvonuló ellenség összetételét, céljait, esetlegesen még partizáncsoportokat is képezhetnek és vezethetnek, ami megint nem feltétlenül tartozik a megszálló csapatok öt legszebb kívánsága közé nagyjából évezredek óta.

A fő különbséget a mélységi- és a csapatfelderítő között az adja, hogy előbbi mindezt az ellenség mélységében, mélyen a frontvonalak mögött műveli, és általában ejtőernyővel, vagy helikopteres kirakással érkezik meg a "munkahelyére", míg a csapatfelderítők "játszótere" maga a frontvonal, annak is az ellenségesebbik felén történő mocorgás, de semmiképpen sem 20-30 kilométerrel mögötte.

Magyarország hadtörténelmében a felderítő katona mint olyan igen mély és erős gyökerekkel rendelkező szereplő, hiszen a sztyeppei lovasnomád harcmodor alapját is a körültekintő alapossággal megtervezett, precízen és villámgyorsan végrehajtott akciók jelentették, melyek legalább annyi türelmet igényeltek, mint amekkora fizikai állóképességet, ez pedig ma is a két legfontosabb sarokköve a felderítő katonák működésének. Szóval ő egy proto-felderítő:

 

A magyar felderítők történetéhez zanzásítva elég az, hogy mikor már nem a Monarchia hadseregében működtek, akkor a feladatukat főként az éppen aktuális nagypolitika mentén a legközelebbi "Nagy Testvér" mintájára és árnyékában oldották meg, több-kevesebb önállósággal. 
A II. világháború alatt például (német "kérésre") a harcászati, de sokszor a hadászati felderítés fő terhét az első vonalban harcoló csapatok járőrei, és a légifelderítő osztályok viselték, a felderítő feladatok az úgynevezett "gyorsfegyvernem" (lovasság, gépkocsizó lövészek, stb.) felelősségévé váltak. Ezen a helyzeten az 1950-es évek változtatott, amikor (szovjet "kérésre") egyre fontosabbá vált a kis létszámú, jól képzett csapatok által nem feltétlenül "megszokott" módon szerzett információ, és innentől kanyarodunk a gyűjteményhez, ami az 1970-es évek csapatfelderítőinek felszerelését mutatja be. Itt egy amerikai gyűjtőn látható a felszerelés:

Elsőként a 65M Bocskai sapkát mutatnám be - már ha egyáltalán kell, hiszen a Magyar Néphadsereg egyik legismertebb ruhadarabjáról van szó.

A bocskai-sapka a magyar honvédek egyik legjellegzetesebb ruhadarabja. A fejfedő jellegzetessége, hogy a fülei lehajthatóak, bár én eddig nem láttam erre példát. A sild műanyagból készült, ami nem feltétlenül elég hajlékony, hogy a zsebbe gyűrhessük, ezen változtattak a továbbfejlesztett sapkán, ami már teljes egészében a gyakorló egyenruha zöld zsávoly anyagából készült. Itt a füle lehajtva:

Gyakorlati haszna a lehajtós füleknek alig van, mivel a vékony anyag nem melegít télen, viszont a portól, egyébtől sem igazán véd.

A következő darab az 51M álcázó kezeslábas, "nyári", azaz "nyílt terep" terepmintával. Ez a darab a mintázatát kivéve megegyezik a már bemutatott Komondor Terrorelhárító Szolgálat tölgylevélmintás overáljával. Ugyanolyan vékony, ugyanolyan nagy combzsebei vannak, és ugyanúgy kapucnis-álcahálós. Ja és 1954-es. Ez az eleje:

Ez meg a hátulja, a jól látható álcacsuklyával, archálóval:

Az ajtó nem része a ruhának, véleményem szerint így is elég randa. Mármint a kezeslábas. Most komolyan! Próbáltunk rájönni mi az a terep, ahol jól álcáz ez a kezeslábas, és rájöttünk, hogy a 87M háromszínnyomású rábaterep amit itt mutatok be, simán lenyomja, és ezzel a rikító, mentolos fogkrémet idéző alapszínnel esetleg a Teletubbies-ban arathatna sikert, amit fokoz ez a mustáros-bordós életidegen foltozás... Azért itt egy cimborám az egyenruhában, ahogy éppen megfelelő hátteret talált a rejtőzéshez... keresgéltünk egy ideig és még így is látszik a koma:

Fontos darab még a szintén minden katonának kiadott 70M sisakgázálarc és annak táskája, amit szerintem a kanálgéphez hasonlóan minden magyar háztartásban megtalálhatunk:

Ez a teljesen gumi, szado-mazo boltokban is biztos nagy sikert arató készlet (nem tudom, az enyém nem onnan van, én bolyhos bilincs-párti vagyok...) a nagy baráti Szovjetunió Vörös Hadseregében rendszeresített PMG gázálarc licensze alapján készült, és igen furfangos módja az emberkínzásnak, hiszen a gumi álarctest az izzadt emberi bőrrel gyors és szoros kapcsolatot alakít ki, ráadásul az álarctesten belülről kifelé sem mehet semmi, így az ember azonnal érzékletesen tapasztalja meg milyen amikor a saját levében fő... A szürke rettenethez jár még egy aktív szenes szűrőszelence, valamint páramentesítő szappan. Elvileg a teljes vegyvédelmi készletbe tartozik még egy csodás gumiruha, egy pár csizma és kesztyű is, ezeket még nem szedegettem össze. Minden esetre itt a csomag ahogy nálam konzerválódott. Atomtámadás ellen nem véd, mert nem a vízbűl veszi ki a zokszigént. Teccikérteni?

Az összfegyvernemi kínzókészlet után jöjjön a Néphadsereg büszke, műbőr térképtáskája. Igazából nem tudom büszke-e, lehet, hogy mániás-depressziós, vagy talán csak simán apakomplexusos pszichotikus, eddig elég jámboran tűrte a vegzatúrát. Külsőre egy bájos kistáska, ám ahogy egyre széjjelebb nyitja az ember, rájön, hogy nem kevés agyalás lehetett abban, hogy beleférjen mindaz a motyó és kütyü amit belepréseltek. Személy szerint nekem ezért (is) nagy szerelmem a military stílus: nagyon sok esetben (néha Magyarországon is) a végletekig praktikus, a használhatóságot szem előtt tartó eszközök, ruházati elemek jönnek össze. 
Persze az optimális keverék mindenkinél más, ezt ki kell tapasztalni, és persze az sem hátrány, hogy az ember nem "muszájból" veszi magára a kiadott felszerelést, hanem a saját zsebéből költ arra ami érdekli... a fenét nem hátrány, de a szabadság érzése mégis ott van... Ilyen a térképtáska csukva, rajta az állítható vállheveder, élek a gyanúperrel, hogy a kapcsokkal derékszíjra is rögzíthető:

Ilyen kinyitva, abban a nagy bőrből való zsebben lakik a 39/49M tájoló, ami a II. világháború óta nem változott (ahogy az égtájakat sem zavarta odébb az emberiség katonai-politikai öngyilkossági kísérleteinek hullámzása)

Ahogy ígértem: ott a tájoló ni: A zsineg rajta kiválóan alkalmas nyakba akasztáshoz, így csökkenthetjük a széthagyás lehetőségét. A benne lévő tükröt (bár nem arra való) én leginkább álcafesték felvitelekor használom. Az alsó zsebbe kerülnek a piros és kék színű irónok, vonalzók, körzők, egyszóval tolltartó (van is ehhez megszólalásig hasonló civil tolltartóm az 1970-es évekből, valószínűleg ugyanott készültek mint a térképtáska tolltartói... coccialista lelemény)

Itt már roppantul kifelé csomagolódik a nemzetközi helyzet, ezen a vízhatlan munkafelületen lehetett a lényegi munkát elvégezni, és a megszerkesztgetett, roppant titokzatosan összefirkált térképeket tárolni is.

Töredelmesen bevallom, hogy a térképek olvasásán kívül eddig másra nem volt szükségem, így írni elég egyedi stílusban, ellenség és barát, de még saját magam számára is megfejthetetlenül vagyok képes. Persze készen állok a fejlődésre:

No, de a nyilvánvaló gyengeségeimről és gyengéimről tovább ugorva szeretnék bemutatni egy másik hasznos jóbarátot, aminek a kezeléséhez még tán tanulni sem kell sokat: ez pedig az AK 47/59 bajonett.

Azt hiszem ez is egy igen ismerős darabja a gyűjteménynek, és be kell vallanom, tényleg hasznos is. Persze leginkább nem szuronyként jött jól, hanem sokkal inkább robusztus, masszív kialakítása miatt egyfajta túlélőkésként. A kés markolata bakelit, ahogy a hüvelyre is került egy gumi fogófelület, így pedig ha a pengén lévő hasítékba beakasztottuk a hüvely elején kiképzett kampót, egy olyan drótvágót kaptunk, amivel elvileg áram alatt lévő vezetékeket is elvághattunk. Így ni:

Ezt viszont a military boltokban drága pénzen vásárolt, vagy apu által a Néphadseregből hazamentett darabokkal sem feltétlenül ajánlom, mert 20-30 éve bizony csúnyán elöregíti a gumit, és fő a biztonság!

A késnek egyébként van egy vágóéle, valamint egy fűrészfogas kialakítású éle, bár én szintén az életkora okán, és a penge anyagának ridegsége miatt óvatosan fűrészelnék vele. Természetesen emellett fegyverre is lehet tűzni, kivételt képez ez alól a felderítők, ejtőernyősök által (is) használt AMD 65 gépkarabély. Hogy miért tartozik mégis a képhez? Mert a katonák függetlenül attól, hogy jó-é a fegyverükre, egységesen megkapták. Nincs kivételezés!

Így kivételezés nélkül eljutottunk a gyűjtemény végére, a lábbelihez. A csapatfelderítők mint már írtam (ugye írtam?) nem kaptak ejtőernyős kiképzést, és nem is helyezték ki őket légi úton, mert az ő feladatuk szorosan kötődött a frontvonalakhoz, hiszen ők a frontalakulatok szemei és fülei voltak és azok ma is. Éppen ezért ezek a katonák nem a 65M ejtőernyős bakancsot viselték, mint a mélységi felderítők (egyébként ők sem mindig, ez ízlés dolga volt...) hanem a gyalogsági 65M bakancsot, aminek a talpa kevésbé volt vastag, és hiányzott róla a lábfejpánt. Ez is ismerős lesz az obsitos sokatoknak, egy jól leharcolt, betört példány:

A gyűjtemény egyben viselve mondjuk a '80-as 90'-es évek mélységi felderítő felszereléséhez hasonlítva nagyságrendekkel kényelmetlenebb számomra, ami talán nem véletlen: a felszerelés legnagyobb része a harcos két oldalán kap helyet, a fegyverét a nyakába akasztva hordja, ráadásul maga a kezeslábas hiába vékony, nem szellőzik jól, és egyberuha jellegénél fogva mikor hív a természet, még férfiemberként sem egyszerű lehámozni a teljes harci díszt. Ha választhatok, akkor inkább a 87M ejtőernyős egyenruha köré épülő kócerájt rántom magamra.
A teljes képben helyet kapott még a legénységi derékszíj, a 70M kulacs, és a hatástalanított AMD-65/5 típusú gépkarabélyom is. Nem kis munka volt úgy tekeregnem a fotóapparáttal, hogy ilyen szar szögben kapjam el a cuccot, de rengeteg mindent próbáltam meg bepréselni a képre.

Ha tetszett a poszt, vagy ha nem, nyugodtan osszátok meg, velem pedig a gondolataitokat, sztorijaitokat a témában ha vannak!

Szolgálati közlepény: Hazagyöttem

Hogy őszinte legyek srácok, itthon vagyok egy ideje, de annyira nagyon nem volt erőm semmihez, hogy nyáááá... szerencsére még mielőtt nekiindultam volna Horvátországnak, itthon összeállítottam egy újabb gyűjtemény fotóit bemutatásra, úgyhogy nem veszett el teljesen az ügy.

No de hol is jártam pontosan? Ha valakit izgatna, a főhadiszállást a dalmát tengerparton és Čiovo szigetén terpeszkedő Trogir városától egy bő köpésnyire, a Rožac kempingben ütöttük fel. Ez egy saját stranddal, nagyon kulturált vizesblokkal, wifi-vel felszerelt lakókocsi-kemping, ahol igazi nemzetközi forgatag pörög a nap minden órájában. Akár aludni akarsz, akár nem.

Maga az Adriai-tenger hozta azt, amit egy tengernek nyújtania kell: sós volt, roppantul tiszta, és kifejezetten hűvös. Mindenképp megéri belecsobbanni, ha még nem próbáltátok! Ahogy a helyiek mondják: "Kad stavis prst u more povezan si s cijelim" svijetom azaz "Amikor bedugod az ujjad a tengerbe, kapcsolatba kerülsz az egész világgal". 

Ám még mindig nem utazóblog vagyok, úgyhogy hiába viselkedtünk kint családostól tőről metszett turistaként, itt és most a dolog hadtörténeti jellege domborodik ki - sajnos utólag, mivel a helyszínen szinte törvényszerűen nem juthatott idő mindenre. Hadtörténeti szempontból pedig Trogir városának van néminemű tapasztalata. Itten éppen
Csontváry Kosztka Tivadar: Traui látkép naplemente idején (Trau/Trogir 1899.) cmű épén látható az város:

A cirka tízenikszezer lelket számláló városnak akad egy latin neve, Traqurium, valamint egy német, Trau. Ez, valamint az a tudat, hogy a helyiek nagy része nem feltétlenül idegenforgalmi indíttatásból a horvát és (ez már egyértelműen tourist-éknak, azaz nekünk szól) az angol mellett elbeszélget veled németül, olaszul, kicsit magyarul is jelzi, hogy a térség az évszázadok során minden volt már, csak még akasztott ember nem. Így néz ki a Trogir mikor éppen fotózzuk hogy mégis útiblogoljak:

Sikátor. Bizony.

 Erkélyjelenet Romeovics és Julianova nélkül

Szent Lőrinc Székesegyház. Épült vagy háromszáz évig, a bimbammokat még máig kézzel cibálják ha kell ha nem.

 Keresztelő Szent János temploma. A XIII. században rakták össze. Akkor még tudtak építkezni.

Keresztelő Szent János trogiri szobra.Vagy szállítani készülnek, vagy pedig az ott egy szakrális daruplatform, és én vagyok a bunkó.

Időrendben visszafelé haladva örömmel láthatjuk, hogy a térséget nagyjából érintetlenül hagyták a Jugoszlávia széthullása utáni háborúk, bár szerb feliratokkal nem nagyon találkoztam sehol, horvát zászlókat viszont okkal-ok nélkül látni minden középületen, templomon, sőt, sok kertes ház teraszán is.

Az ezt megelőző konfliktusból, a II. világháborúból azonban a térség sem tudott kimaradni, Trogirt jelesül 1941 áprilisában szállták meg az olasz csapatok, Jugoszlávia lerohanásának keretén belül, főleg kikötője, és biztos jóval kevésbé a helyi rakija (avagy sligovica) okán, ami szerintem önmagában csatadöntő kivitelű rettenet.

Mivel a frissen született Horvátország (akkori nevén Horvátország Független Állama avagy
Nezavisna Država Hrvatska - NDH) akárhonnan nézzük is fasiszta jellegű bábállama volt a Berlin-Róma tengelynek, amivel ma sem dicsekszenek az emberek, nacionalizmus ide vagy oda, rengeteg emléktábláját és egyéb nyomát látni a partizánháborúnak, amire a vidék kifejezetten alkalmas. Ha Winston Churchill szerint aki ráadásul Sir is, ez volna "Európa lágy alteste" akkor nem tudom mi neki a kihívást jelentő kemény terep...

Dalmácia  esetében még azzal is színeződik a helyzet, hogy a térséget az olasz Mare Nostrum (Mi tengerünk) elv alapján tokkal-vonóval hozzácsapták Mussolini játszóteréhez, mondván, a Földközi-tenger bizony olasz Comprende? Ami a helyiek kívánságlistáján nagyon kicsit volt a 101 kiskutya dramatizált élőszereplős musicalváltozatának kötelező megtekintése alatt. Merthogy dalmata... dalmát... értitek...? Mindegy.

Így az errefelé folyó partizánharcok résztvevői a helyi ellenállók (nélkülük nehéz) és a talján katonák voltak, utóbbiak erős fórral indultak neki a meccsnek. Hazai terep előnye ugye, helyi lakosság támogatása ugye, aszimmetrikus hadviselés jellegzetességeit támogató terepadottságok és azok kihasználása ugye... az olaszok meg átaludták Clausewitzet de még Szun-cét is... Itt is inkább a partizán, mint a parmezán a nyerő:

Ha már sportnyelv, fór, és társai: A közeli Split szeme-fénye, a HNK Hajduk focicsapat (nevük nem véletlenül cseng magyarosan: legnagyobb idoljaik a hajdúk, akiket afféle Robin Hood-szerű kedélyes banditáknak lát a helyi folklór) miután 1943-ban az olaszok letették a fegyvert, és Splitben rövid partizán-önkormányzat után a németek lettek a górék, edzőstül-játékosostul fogta magát, és inkább testületileg beállt nagy rajongója, Tito partizánjai közé, mint hogy az NDH zászlaja alatt rúgja a bőrt. 1944. Július 7-én a csapat hivatalosan is a jugoszláv partizánok futballcsapatává avanzsált. Ekkor jelent meg a klub címerében a partizánok vörös csillaga is, (amit az utóbbi időben valahogy hanyagolnak) és a földközi-tengeri hadszíntér számos szövetséges futballcsapatával játszottak barátságos mérkőzéseket, többek között egyszer még a briteket is lenyomták. Emellett Charles De Gaulle tábornoktól a "Szabad Franciaország tiszteletbeli labdarúgócsapata" megtisztelő címet kapták meg. Ők itt a Hajduk(ok?) az 1944. szeptember 27-i római meccsen, az angol Nyolcadik Hadsereg csapatával. A csillagosok a dalmát fiúk.

Trogir a háború alatt Splithez hasonlóan kikötője okán a tengeri partizánokkal "Vörös Kalózokkal" vívott harc egyik fontos olasz támaszpontja, és kedvelt célpontja volt. Olyannyira, hogy már 1942 szeptemberében vontatóhajón érkező partizánok támadták meg a kikötőt, némi rongálás után mint akik jól végezték dolgukat távoztak. A következő év februárjában az olasz M21-et kapták el a nyílt tengeren partizánok, az olasz hatóságok csak a civil lakosságon statuálhattak példát.
1943 június 10-én egy felfegyverzett halászbárka garázdálkodása okozott forró perceket a Regia Marina (ez nem egy gregorián stílusban alkotó elektronikus-pop együttes neve, hanem az olasz Királyi Haditengerészeté) illetékeseinek.

Szintén 1943-ban, közelebbről április 30-án a kifejezetten partizánvadász feladattal (!) kifutó NAP 24 nevű hajót vonták ki a forgalomból. Ezek az összecsapások roppant egyenlőtlennek tűnhetnek, hiszen az egyik oldalon katonák állnak (igaz olaszok) katonai járművekkel (igaz oldschool hazaival, vagy félkész jugoszláv darabokkal), képzettséggel (igaz olasszal), fegyverekkel (Beretta, Carcano-Mannlicher, Breda... Nincs több kérdésem!), míg a másikon bármi ami úszik helyi legényekkel a fedélzeten, és néhány géppisztollyal, esetleg kézigránáttal... ám a támadások túlnyomó többsége sikerrel járt! Hogy ne legyek igazságtalan, meg kell említenem, hogy a több mint félszáz sikerrel zárult tengeri partizánakció mellett az olaszoknak is volt egy jó... napja, 1943. október 6-án elfogtak egy fegyvereket szállító jugoszláv partizánhajót. Az elfogást bonyolító olasz hajót még aznap elsüllyesztette a legénysége, nehogy német kézre kerüljön... legalábbis ez derül ki a jelentésből. 
A támadások javát így is Split élte át, ahol az olasz haditengerészet által jugoszlávoktól át elvett félkész és félromos hadihajók mellet a helyi fasiszta elöljárók és haveri körük magánjachtjai horgonyoztak. Több agyvérzést, és legalább féltucat sírógörcsöt eredményezett a terület új olasz urai körében a magántulajdon elleni erőszak mellett közszeméremsértést is megvalósító vandalizmus. Ez itt a képen egy német lobogó alatt hajózó jacht (ellentéte gondolom a nicht) illusztráció gyanánt, de elképzelhetjük a szorgos fasiszta tulajdonos örömét, mikor reggelre kelve egy nagy vörös és verhetetlen... gúnyrajz köszöntötte munkában megfáradt tekintetét.

Trogirban tudtommal nem voltak harcok, a város 1944. október 28-án szabadult fel a fasiszta uralom alól. Azt, hogy ezek a fasiszták olasz, vagy német katonák lehettek, nem sikerült kiderítenem, de sejtésem szerint akár mindkettő igaz lehet... Az olasz fegyverletétel (1943. szeptember 8.) utáni kavarodást remekül érzékelteti ez a helyzet is. Mussolini eltávolítása után az olaszok ugyanis egy csinos kis polgárháborúban találták magukat, egyik oldalon a fasisztákhoz hű erőkkel, akiket Németország támogatott, a másik oldalon meg a Szövetséges Hatalmak lassan csordogáló segítségében reménykedő békepártiakkal. Ebben a helyzetben a németek gyorsan használták ki technikai és helyzeti előnyüket, így számos olasz helyőrséget fegyvereztek le, köztük a dalmáciaiakat is. Minden esetre itt egy emléktábla, mely a jeles napra emlékezik. Akad a kis szigeteken minimum hat-nyolc tucat ilyesmi típusú darab:

Ez is egy partizánemlékmű, kocsiból rohamtempóban fotózva:

Ennek ellenére a mosolygós helyi pólóárus-lányzó vígan kínálgatta a hipster-népviselet olyan darabjait, mint pl. ez a Hitleres-bajszos-szmájlis trendiség ott a szélen. Nem vettem.

Egy világháborúval visszább Trau városa osztozott Dalmácia többi részének sorsában, az ide-oda forduló olaszok állandó célpontjaként a balkáni puskaporos hordó etnikai feszültségei az Osztrák-Magyar Monarchia tengerparti területeit is elérték, Dalmáciában az olasz irredentizmus mozgalma volt igazán népszerű annyira, hogy közel 9 000 dalmát önkéntes "menekült" Olaszországba a háború kitörésekor. Bár a város egyben a horvát kultúra fellegvára is volt a Monarchián belül, a háború alatt, és után itt is megjelentek az olaszok felé tolódás jelei... nem meglepő módon főleg a helyi olasz közösségben. Olyannyira, hogy a háború lezárása után (amit maga a város nem sínylett meg) helyi olasz nacionalisták olasz csapatok segítségével megszállják Trau városát, amit csak az amerikai közbenjárás után hagynak el. Nem csoda, hogy kitört a Mare Nostrum-őrület... ez a már emlegetett balkáni puskaporos... üst? Hogy kaphatta a nevét egy üstről a puskaporos hordó..? Kép? Zavar!

Trogir a Habsburg Birodalom (és így a Monarchia) előtt Napóleon alatt francia uralommal élt együtt, ennek nyomait nem láttam, hacsak nem számoljuk ide, hogy a hollandok után szerintem a második legbunkóbbak a franciák tudtak lenni a kempingben (holtversenyben nagy haverjaikkal a németekkel) mintha csak otthon lennének.

A városnak egyébiránt akad némi magyar vonatkozása is. 1180-től 1322-ig ugyanis az éppen a horvát királyi koronát is fel-felpróbáló magyar királyok fennhatósága alá tartozik. Már amikor éppen nem a velenceiekkel pofozkodunk rajta, akik 1420-ban döntenek úgy, hogy most már örökre az övék a hely. Vihetik, mert úgyis belerokkan a török hódítók elleni non-stop harcba a XVII. századra.

Főszerepet kapott a tatárjárás (1241) körüli csetepatékban is, ugyanis a lányait frissiben elvesztő IV. Béla királyunk ide menekült egy kissé kifújni magát. Emlékét a Kraljevac-(Király-)sziget neve őrzi leginkább, de horvát barátaink boldog-boldogtalannak széles mosollyal újságolják, hogy náluk volt átutazóban a megtört nagy király. Ha kérik, még meg is mutatják a koronázópalástjának csuklyáját amit személyesen tőle kaptak amiért hűségesen befogadták. A másik megoldás gondolom a felkoncolás lett volna, azt viszont nem lehet vitrinbe tenni... Ott menekül Ívbéla nagy erőkkel, mögötte a gaz tatarak:

 

Trogir/Trau egyébként már az ókorban, a rómaiak előtt is lakott település volt, római neve Traqurium volt, és eredetileg az illírek, majd a siracusai görögök lakták (ők Tragurion néven említették), a Krisztus előtti III. század óta, de olyan leletet nem tudtam hozni ami ezt igazolná, csak a Kamerlengo-kastély falának egyik pici kövét szedtem össze emlékül. Viszont náluk még nem ölnek meg senkit ha nyáron az étterem nyitott részén dohányzik, és a nejlonzacskó sem feláras a boltban... barbárok. Ez meg itt a helyi teszkó és én az új pólómba'

Hogy ne ez a sokkoló vizuális élmény égjen belétek, idedobom az út kifejezetten giccsesnek mondható naplementéiről készült felvételeket (mindegyik itt megjelent saját képért öcsém a felelős, de lehet, hogy a puskaporos üst rajza és IV. Béla retardált arcú üldözői is az ő lelkén száradnak).

Ja azért persze vettem csíkospólót, avagy lánykori nevén telnyaskát. Semmivel sem olcsóbb mint itthon, de kintről KELL hozni. Anélkül a határon sem engednek át. Neki is van története, elég az hozzá most itt, hogy mielőtt a szovjetek kisajátították volna, a francia kereskedelmi hajósoknál jött divatba, így különültek el a többi nemzet matrózaitól. PErszea többi nemzet matróza sem volt hülye, rögtön utánozni kezdte az új módit, így már a matrózok különböztek a nem-matrózoktól. Van belőle rövid ujjú, hosszú ujjú, trikóforma szabású is. A fehér alapon csíkozott póló nem fehér csíkjainak különleges jelentése van. A sötétkék a tengerészeké, a fekete a tengeralattjárón szolgálóké, az égszínkék a VDV szovjet légideszantosaié, míg van belőle állítólag zöld a határőrség, és piros a belbiztonsági szolgálat (OMON) részére. Én sötétkéket hoztam, mert az szép. Igyekszem nem beépíteni egy szovjet tengerészgyalogos gyűjteménybe. A csíkőrület kint egyébként oda fajult, hogy kapható ilyen anyagból kistáska, napernyő, kalap, papucs, felfújható fém faház is.

Remélem örültök, hogy itt vagyok, életjelet adtam, és mostantól megint jönnek a jó igényes bejegyzések!

Ahoy!