WARdrobe szekrény: Magyar Néphadsereg csapatfelderítő (1970)

Még mielőtt elmentem volna nyaralni lefotóztam ezt a gyűjteményt, hogy itthon már csak fel kelljen dobnom ide Nektek, úgyhogy mindenféle szószaporítás nélkül következzen az 1970-es évek magyar csapatfelderítő-gyűjteménye. Irodalomnak most Eric Bernard Kommandósok Ejtőernyősök és a Többiek c. 1991-es könyvét használtam, de ez csak mankó, a képeket pedig a Néphadsereg facebook-oldal gyűjteményéből emelem át szemléltető jelleggel.

No de mik is azok a csapatfelderítők pontosan? A felderítők feladata nem az ellenséges erők pusztítása különféle tűzeszközökkel, hanem az információgyűjtés a szemben álló fél létszámáról, tevékenységéről, állásainak elhelyezkedéséről, az ismeretlen terep adottságairól, a természetes és műszaki akadályokról, egyszóval arról mi is vár a bemerészkedőkre majd ha megkezdik a merészkedést. Ezt a feladatot felderítők nem hírszerzési módszerekkel (poloskázás, fizetett informátorok, kvázi: kémkedés) valósítják meg, hanem különböző felderítő eljárásokkal és eszközökkel, leginkább ipari mennyiségű csendes kúszással, várakozással, és rövid, velős rádióüzenetekkel. Offenzíva (parasztosan: támadás) előtt különösen sokat zargatják az ellenséget, igyekeznek a lehető legtöbb információt kipréselni belőle úgy, hogy a tervezők percre pontosan tudják mi is történik a másik oldalon. 
A mélységi felderítők emellett még zavarkeltéssel is remekül képesek segíteni egy induló támadást, hiszen ejtőernyős képességüknek köszönhetően gyorsan megjelenhetnek fontos hidak, kereszteződések, raktárak közelében, vagy éppen fontos célszemélyek lelövöldözésével, mintegy a lándzsa hegyének csúcsának végeként mérik a nulladik csapást. Itt éppen FUG-ról (Felderítő Úszó Gépkocsi) deszantolnak lándzsahegyileg:

Visszavonuláskor sem tétlenkednek, mert úgynevezett hátrahagyásos módszerrel remekül képesek jelenteni a felettük átvonuló ellenség összetételét, céljait, esetlegesen még partizáncsoportokat is képezhetnek és vezethetnek, ami megint nem feltétlenül tartozik a megszálló csapatok öt legszebb kívánsága közé nagyjából évezredek óta.

A fő különbséget a mélységi- és a csapatfelderítő között az adja, hogy előbbi mindezt az ellenség mélységében, mélyen a frontvonalak mögött műveli, és általában ejtőernyővel, vagy helikopteres kirakással érkezik meg a "munkahelyére", míg a csapatfelderítők "játszótere" maga a frontvonal, annak is az ellenségesebbik felén történő mocorgás, de semmiképpen sem 20-30 kilométerrel mögötte.

Magyarország hadtörténelmében a felderítő katona mint olyan igen mély és erős gyökerekkel rendelkező szereplő, hiszen a sztyeppei lovasnomád harcmodor alapját is a körültekintő alapossággal megtervezett, precízen és villámgyorsan végrehajtott akciók jelentették, melyek legalább annyi türelmet igényeltek, mint amekkora fizikai állóképességet, ez pedig ma is a két legfontosabb sarokköve a felderítő katonák működésének. Szóval ő egy proto-felderítő:

 

A magyar felderítők történetéhez zanzásítva elég az, hogy mikor már nem a Monarchia hadseregében működtek, akkor a feladatukat főként az éppen aktuális nagypolitika mentén a legközelebbi "Nagy Testvér" mintájára és árnyékában oldották meg, több-kevesebb önállósággal. 
A II. világháború alatt például (német "kérésre") a harcászati, de sokszor a hadászati felderítés fő terhét az első vonalban harcoló csapatok járőrei, és a légifelderítő osztályok viselték, a felderítő feladatok az úgynevezett "gyorsfegyvernem" (lovasság, gépkocsizó lövészek, stb.) felelősségévé váltak. Ezen a helyzeten az 1950-es évek változtatott, amikor (szovjet "kérésre") egyre fontosabbá vált a kis létszámú, jól képzett csapatok által nem feltétlenül "megszokott" módon szerzett információ, és innentől kanyarodunk a gyűjteményhez, ami az 1970-es évek csapatfelderítőinek felszerelését mutatja be. Itt egy amerikai gyűjtőn látható a felszerelés:

Elsőként a 65M Bocskai sapkát mutatnám be - már ha egyáltalán kell, hiszen a Magyar Néphadsereg egyik legismertebb ruhadarabjáról van szó.

A bocskai-sapka a magyar honvédek egyik legjellegzetesebb ruhadarabja. A fejfedő jellegzetessége, hogy a fülei lehajthatóak, bár én eddig nem láttam erre példát. A sild műanyagból készült, ami nem feltétlenül elég hajlékony, hogy a zsebbe gyűrhessük, ezen változtattak a továbbfejlesztett sapkán, ami már teljes egészében a gyakorló egyenruha zöld zsávoly anyagából készült. Itt a füle lehajtva:

Gyakorlati haszna a lehajtós füleknek alig van, mivel a vékony anyag nem melegít télen, viszont a portól, egyébtől sem igazán véd.

A következő darab az 51M álcázó kezeslábas, "nyári", azaz "nyílt terep" terepmintával. Ez a darab a mintázatát kivéve megegyezik a már bemutatott Komondor Terrorelhárító Szolgálat tölgylevélmintás overáljával. Ugyanolyan vékony, ugyanolyan nagy combzsebei vannak, és ugyanúgy kapucnis-álcahálós. Ja és 1954-es. Ez az eleje:

Ez meg a hátulja, a jól látható álcacsuklyával, archálóval:

Az ajtó nem része a ruhának, véleményem szerint így is elég randa. Mármint a kezeslábas. Most komolyan! Próbáltunk rájönni mi az a terep, ahol jól álcáz ez a kezeslábas, és rájöttünk, hogy a 87M háromszínnyomású rábaterep amit itt mutatok be, simán lenyomja, és ezzel a rikító, mentolos fogkrémet idéző alapszínnel esetleg a Teletubbies-ban arathatna sikert, amit fokoz ez a mustáros-bordós életidegen foltozás... Azért itt egy cimborám az egyenruhában, ahogy éppen megfelelő hátteret talált a rejtőzéshez... keresgéltünk egy ideig és még így is látszik a koma:

Fontos darab még a szintén minden katonának kiadott 70M sisakgázálarc és annak táskája, amit szerintem a kanálgéphez hasonlóan minden magyar háztartásban megtalálhatunk:

Ez a teljesen gumi, szado-mazo boltokban is biztos nagy sikert arató készlet (nem tudom, az enyém nem onnan van, én bolyhos bilincs-párti vagyok...) a nagy baráti Szovjetunió Vörös Hadseregében rendszeresített PMG gázálarc licensze alapján készült, és igen furfangos módja az emberkínzásnak, hiszen a gumi álarctest az izzadt emberi bőrrel gyors és szoros kapcsolatot alakít ki, ráadásul az álarctesten belülről kifelé sem mehet semmi, így az ember azonnal érzékletesen tapasztalja meg milyen amikor a saját levében fő... A szürke rettenethez jár még egy aktív szenes szűrőszelence, valamint páramentesítő szappan. Elvileg a teljes vegyvédelmi készletbe tartozik még egy csodás gumiruha, egy pár csizma és kesztyű is, ezeket még nem szedegettem össze. Minden esetre itt a csomag ahogy nálam konzerválódott. Atomtámadás ellen nem véd, mert nem a vízbűl veszi ki a zokszigént. Teccikérteni?

Az összfegyvernemi kínzókészlet után jöjjön a Néphadsereg büszke, műbőr térképtáskája. Igazából nem tudom büszke-e, lehet, hogy mániás-depressziós, vagy talán csak simán apakomplexusos pszichotikus, eddig elég jámboran tűrte a vegzatúrát. Külsőre egy bájos kistáska, ám ahogy egyre széjjelebb nyitja az ember, rájön, hogy nem kevés agyalás lehetett abban, hogy beleférjen mindaz a motyó és kütyü amit belepréseltek. Személy szerint nekem ezért (is) nagy szerelmem a military stílus: nagyon sok esetben (néha Magyarországon is) a végletekig praktikus, a használhatóságot szem előtt tartó eszközök, ruházati elemek jönnek össze. 
Persze az optimális keverék mindenkinél más, ezt ki kell tapasztalni, és persze az sem hátrány, hogy az ember nem "muszájból" veszi magára a kiadott felszerelést, hanem a saját zsebéből költ arra ami érdekli... a fenét nem hátrány, de a szabadság érzése mégis ott van... Ilyen a térképtáska csukva, rajta az állítható vállheveder, élek a gyanúperrel, hogy a kapcsokkal derékszíjra is rögzíthető:

Ilyen kinyitva, abban a nagy bőrből való zsebben lakik a 39/49M tájoló, ami a II. világháború óta nem változott (ahogy az égtájakat sem zavarta odébb az emberiség katonai-politikai öngyilkossági kísérleteinek hullámzása)

Ahogy ígértem: ott a tájoló ni: A zsineg rajta kiválóan alkalmas nyakba akasztáshoz, így csökkenthetjük a széthagyás lehetőségét. A benne lévő tükröt (bár nem arra való) én leginkább álcafesték felvitelekor használom. Az alsó zsebbe kerülnek a piros és kék színű irónok, vonalzók, körzők, egyszóval tolltartó (van is ehhez megszólalásig hasonló civil tolltartóm az 1970-es évekből, valószínűleg ugyanott készültek mint a térképtáska tolltartói... coccialista lelemény)

Itt már roppantul kifelé csomagolódik a nemzetközi helyzet, ezen a vízhatlan munkafelületen lehetett a lényegi munkát elvégezni, és a megszerkesztgetett, roppant titokzatosan összefirkált térképeket tárolni is.

Töredelmesen bevallom, hogy a térképek olvasásán kívül eddig másra nem volt szükségem, így írni elég egyedi stílusban, ellenség és barát, de még saját magam számára is megfejthetetlenül vagyok képes. Persze készen állok a fejlődésre:

No, de a nyilvánvaló gyengeségeimről és gyengéimről tovább ugorva szeretnék bemutatni egy másik hasznos jóbarátot, aminek a kezeléséhez még tán tanulni sem kell sokat: ez pedig az AK 47/59 bajonett.

Azt hiszem ez is egy igen ismerős darabja a gyűjteménynek, és be kell vallanom, tényleg hasznos is. Persze leginkább nem szuronyként jött jól, hanem sokkal inkább robusztus, masszív kialakítása miatt egyfajta túlélőkésként. A kés markolata bakelit, ahogy a hüvelyre is került egy gumi fogófelület, így pedig ha a pengén lévő hasítékba beakasztottuk a hüvely elején kiképzett kampót, egy olyan drótvágót kaptunk, amivel elvileg áram alatt lévő vezetékeket is elvághattunk. Így ni:

Ezt viszont a military boltokban drága pénzen vásárolt, vagy apu által a Néphadseregből hazamentett darabokkal sem feltétlenül ajánlom, mert 20-30 éve bizony csúnyán elöregíti a gumit, és fő a biztonság!

A késnek egyébként van egy vágóéle, valamint egy fűrészfogas kialakítású éle, bár én szintén az életkora okán, és a penge anyagának ridegsége miatt óvatosan fűrészelnék vele. Természetesen emellett fegyverre is lehet tűzni, kivételt képez ez alól a felderítők, ejtőernyősök által (is) használt AMD 65 gépkarabély. Hogy miért tartozik mégis a képhez? Mert a katonák függetlenül attól, hogy jó-é a fegyverükre, egységesen megkapták. Nincs kivételezés!

Így kivételezés nélkül eljutottunk a gyűjtemény végére, a lábbelihez. A csapatfelderítők mint már írtam (ugye írtam?) nem kaptak ejtőernyős kiképzést, és nem is helyezték ki őket légi úton, mert az ő feladatuk szorosan kötődött a frontvonalakhoz, hiszen ők a frontalakulatok szemei és fülei voltak és azok ma is. Éppen ezért ezek a katonák nem a 65M ejtőernyős bakancsot viselték, mint a mélységi felderítők (egyébként ők sem mindig, ez ízlés dolga volt...) hanem a gyalogsági 65M bakancsot, aminek a talpa kevésbé volt vastag, és hiányzott róla a lábfejpánt. Ez is ismerős lesz az obsitos sokatoknak, egy jól leharcolt, betört példány:

A gyűjtemény egyben viselve mondjuk a '80-as 90'-es évek mélységi felderítő felszereléséhez hasonlítva nagyságrendekkel kényelmetlenebb számomra, ami talán nem véletlen: a felszerelés legnagyobb része a harcos két oldalán kap helyet, a fegyverét a nyakába akasztva hordja, ráadásul maga a kezeslábas hiába vékony, nem szellőzik jól, és egyberuha jellegénél fogva mikor hív a természet, még férfiemberként sem egyszerű lehámozni a teljes harci díszt. Ha választhatok, akkor inkább a 87M ejtőernyős egyenruha köré épülő kócerájt rántom magamra.
A teljes képben helyet kapott még a legénységi derékszíj, a 70M kulacs, és a hatástalanított AMD-65/5 típusú gépkarabélyom is. Nem kis munka volt úgy tekeregnem a fotóapparáttal, hogy ilyen szar szögben kapjam el a cuccot, de rengeteg mindent próbáltam meg bepréselni a képre.

Ha tetszett a poszt, vagy ha nem, nyugodtan osszátok meg, velem pedig a gondolataitokat, sztorijaitokat a témában ha vannak!