Agyalás: Nők hagyományőrzőként

Már a címmel is megkavarom a kedélyeket. Gondolom. Mármint azok számára, akiknek újdonságot jelent a nők megjelenése a katonai hagyományőrzésben, vagy akiket az zavar, hogy ennek témának kell lennie. Szerintem azonban van némi értelme jobban átfutni a témát. Több szemszögből is. Mivel nekem csak a sajátom van, ezért főleg a hölgyeket kérem, szóljanak hozzá!

Mint már itt is írtam, a hagyományőrzők szeretnek elit, különleges egységeket bemutatni, a „híres”, vagy éppen „hírhedt” alakulatok katonáinak bőrébe bújni. Ezek azonban történelmi sajátosságok okán alapvetően szinte kivétel nélkül férfiakból álló alakulatok, így felmerül a kérdés: mi marad a hölgyeknek?

Előre jelzem, ez is teljesen a saját, szubjektív véleményem, amivel lehet, és KELL is vitázni! Az viszont biztos, hogy egy-egy csapatban általában kevesebb a női tag, mint a férfi. Ennek okait is szeretném kibontani, az első második kérdéssel, mielőtt az elsőre próbálnék választ találni: mi veszi rá a lányokat, hogy egyenruhát öltsenek?

Egy jelentős hányada a női hagyományőrzőknek a családjuk férfi tagján keresztül kerül kapcsolatba a hagyományőrzéssel. Így sokan olyan egyenruhát öltenek, ami „passzol” a férj, barát, apa gyűjteményéhez, csak éppen női kiadásban.
Ilyenkor szerintem a hagyományőrzésbe nem csak és feltétlenül a közös érdeklődés viszi bele a hölgyeket, hanem az együtt eltöltött szabadidő formájaként élik meg azt. Tovább megyek: sok esetben éppen a férfi hagyományőrző az ilyenkor, aki unszolja a lányokat, hogy „dobjanak össze” egy gyűjteményt ők is. 

Egy másik, nem elhanyagolható hányad esetében viszont ugyanúgy alakul ki az érdeklődés, mint bárhol máshol, a lányok-asszonyok elmennek egy rendezvényre, tallóznak az interneten, találkoznak egy szimpatikus csapattal, vagy ötlettel, és saját „szakállra” belevágnak a hagyományőrzésbe egyéni érdeklődés alapján.

Ezek a szempontok egyébként férfi társaiknál általában hasonlóan alakulnak, bár ahogy eddig megéltem, a fő motívum a „családi vállalkozás” beindítása helyett a cimborákkal együtt töltött szabadidő, egyfajta tematikus „kan-nap” szokott lenni, és ismerek olyanokat is, akiknek kifejezetten megterhelő lenne az, ha a párjuk is megjelenne egy-egy rendezvényen egyenruhában mert akkor már „máshogy kellene viselkedni”.

No de kanyarodjunk vissza az első kérdéshez: mit mutathatnak be a női hagyományőrzők?

Nyilván adja magát a válasz: a múltban is éltek nők, őket! 

Rengetegen így is oldják meg, a saját „nemi szerepükben” maradnak meg a rendezvények során, markotányoslányt, szovjet mesterlövésznőt, ápolónőt, és még ki tudja hányféle katonai és civil összeállítást, a nők ezerféle arcát mutatják meg. 

Katt a linkre a forrásért!

Ez egy nagyon fontos és áldásos szerep, főleg egy alapvetően férfiak által dominált hobbiban, hiszen ellenpontként megmutatkozik az is, hogy a másik nem milyen szerepet vállalt magára a hátországban, vagy éppen a frontvonalban. Nem mellesleg a legnagyobb feltűnést a sok zöld, szürke, barna, terepmintás egyenruha között egy-egy hófehér nővérruha kelti. 

 

A legnagyobb öröm természetesen itt is az, ha a hölgyek (és itt nagyon vulgáris leszek) nem biodíszletként, egyfajta mozgó ruhafogasként működnek, hanem ismerik a korabeli női szerepeket, a felszerelésük, ruházatuk darabjait, az általuk bemutatott korszak, vagy összeállítás háttér-információit, egyszóval beleteszik mindazt, amitől a hagyományőrzés több lesz, mint egy hétvégi beöltözős móka. Az ő esetükben azonban (megint csak a saját tapasztalatom alapján) a férfi társak hajlamosak elnézőbbek lenni az ilyen hiányosságok miatt, én még nem láttam olyan csapatvezetőt, aki egy női tagjával ugyanolyan alaposan összeveszett volna egy-egy szabálytalan egyenruhán, mint a férfiakkal. Valahogy a férfiak megilletődnek, amikor ott van velük egy egyenruhás nő is.

Mindkét végletre (a nagyon tájékozott, és a jóformán teljesen értetlen) női hagyományőrzőre is láttam már emlékezetes példákat, de az igazságosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ez abszolút nem nemi hovatartozás kérdése, férfinak-nőnek egyformán sikerülhet bemutatni mindkét felállást. A különbség abban van, ahogyan erre a csapattársak reagálnak.

Tehát adottak azok a nők, akik a „csatatéren” is nők maradnak. Ám mi van akkor, ha nem így döntenek? Jobbára, legyünk őszinték, egy hadijátékon nem sok szerep marad az ápolónőknek, különféle hagyományos női szerepeknek. Egyszerűen nincs akkora "csatatér", ahol jól be lehetne mutatni egy ilyen összetett képet.

Ugyanez igaz a statikus kiállításokra, bár egy jó tábori kórházat nehezen tudok elképzelni nővérek nélkül. Mindemellett alapvetően a katonai hagyományőrző rendezvények nagy többsége inkább a csataterekre, mint a hátországra koncentrál (jah kérem, a „show” a lövészárkokban folyt…!) így tényleg kényszerhelyzetben vannak azok a női hagyományőrzők, akik mégis szeretnének megmutatkozni valamilyen formában. Ilyenkor öltöznek fiúnak. Bizony. Nem vagyunk pszichológiai blog, magam is csak érintőlegesen foglalkoztam ezzel, de mégis érdekes megállni egy pillanatra azon a gondolaton, hogy nők miért döntenek úgy, hogy „nemet váltanak” egy hétvégére? Egyáltalán tényleg ezt csinálják? 

Első sorban azért, hogy ugyanazokat a lehetőségeket élvezzék, amiket egy férfi hagyományőrző: lövöldözhessenek egymásra vaklőszerrel, rohamozhassanak, részt vehessenek a hadijátékokban anélkül, hogy nagyon kilógnának a csataképből.

A „harcoló nő” megjelenítésére XX. századi viszonylatban a legjobb megoldás vitathatatlanul a szovjet oldal erősítése, ahol a női önkéntesek az eső vonaltól a hátországig mindenhol megtalálhatóak voltak, ám nyilván nem mehet minden „harcolni” vágyó hagyományőrző nő szovjet mesterlövésznek…

A legjobb lenne erről női hagyományőrzőket kérdezni, de eddig az a tapasztalatom, hogy azok a nők, akik női mivoltukat elrejtik egy „fiús” szerep kedvéért a hagyományőrzésben, valójában ugyanúgy megélik a nőiségüket, csak éppen férfinak öltöznek. Nyilván ma már könnyebb az átjárás, de gondoljunk bele a helyzetbe fordítva… ugye?

A női jegyek elrejtésének egyébként számos (tévedtem, számtalan) módja létezik, aminek tényleg csak az adott egyenruha lehetőségei szabnak határt. Ő itt például egy lányzó, abszolút férfi ruhában:

Én személy szerint ebben a „mimikri-életmódban” egyetlen veszélyt látok: Alapvetően mindenkinek szíve joga, hogy olyan szerepben jelenjen meg egy hadijátékon, ahogy neki kényelmes, és amivel mások élményét nem rombolja (nagyon kellemetlen lehet, teszem azt egy keleti front csatában angolszász hagyományőrzőkkel szembetalálkozni…). Viszont van egy olyan határ, amikortól görcsös önigazolásba csaphat át a dolog, és olyan parázs viták alakulnak ki, mint a „női önkéntesek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt”. Aminek az a vége, hogy női honvédnek, sőt huszárnak öltöznek fel lányok úgy, hogy közben kijelentik: hiteles ez a kép, hiszen a Kőszívű Ember Fiaiban is… ilyenkor az ember fia (és lánya is) csak vakarhatja a fejét, hogy a koedukált katonai egység tulajdonképpen akkor nem is modernkori találmány? Hiszen tíz villámló szemű huszárlánnyal szemben kell megvédenie az embernek a történelmi igazságokat… a kép illusztráció:

 

A megoldás szerintem a következő (és most leszek megdobálva): minden körülmények között ragaszkodni kell a történelmi hűséghez. Én is szívesen hajlítanám magam felé a történelem kerekét, mondván: „volt szemüveges ejtőernyős a Magyar Néphadseregben és a Magyar Honvédségben”. Volt, láttam is fotót róla, de nem ez volt a tipikus. Így ezt kell továbbadnom. 

Ahogy egy barátom szokta mondani „igyekezzünk inkább a tipikusat, a szabályosat megjeleníteni, ne a kivételeket!” Éppen ezért ahányszor csak lehet, elmondom, hogy bár minden eredeti, és szabályos rajtam, a szemüvegem (ami nélkül meg nem látok ugye) NEM AZ! Majd ha a szememet megműtik, akkor teljesen jó lesz a kép. 

Ha mégis úgy dönt a hölgy, hogy férfiszerepbe bújik, akkor készüljön fel arra, hogy nagyon nehéz pillanatai is lesznek, és nagyon kreatívan kell elrejtenie a saját nőiségét ahhoz, hogy beleférjen a képbe. Mint írtam, erre rengeteg lehetőség adódik! Bátorításul egy férfi szerepben hagyományt őrző nőismerősöm véleménye: "Ha a fiúk nem elég tökösek, hogy megcsinálják, a lányoknak kell!"

Egy szónak is száza vége, a katonai hagyományőrző nők olyan bajtársak, akiknek nem csak a mai kihívásokkal, de a múlt előítéleteivel is meg kell küzdeniük, hogy megtalálják a számukra ideális szerepet a katonai hagyományőrző közösségben, ahol vitathatatlanul helyük van. Ehhez néha kilépnek a saját bőrükből is, ami legalábbis szerintem igen nemes tett, egy jó ügyért!

Ha női hagyományőrző ügyben más a véleményetek, esetleg tapasztalatotok, ne habozzatok megosztani a többiekkel!